Szeretek címben a darabból idézni, de ez a sóhaj ezúttal egy mögöttem ülőtől származik, aki így kommentálta, amikor a két főszereplőnk végre egymásra talált – de nem arról szólt a mondat, hogy na végre mehetünk már a ruhatárba, inkább valamiféle megnyugvást véltem kihallani belőle: na végre, a dolgok a megfelelő kerékvágásban fognak majd innen folytatódni.
Ez a három órányi színház nem érződött hosszúnak, elmondhatom, hogy engem és Jánost is egyaránt végig lekötött, bevonódtunk a szereplők sorsába, és nem foglalkoztunk a hétfői nappal együttjáró kisebb és nagyobb bosszúságokkal. Az előadás adja azt, amit valaki remélhet tőle: kellemes estét, feltöltődést, amelynek több szereplőjére is szívesen fogunk visszagondolni. Köszönet érte!
Teltház volt a sajtóbemutatón, és a nagy siker szép hosszú sorozatot sejtet. 1966 óta ez volt a 38. Kaktuszvirág-premier Magyarországon, amely azt is jelzi, hogy szeretjük a romantikus „egymásratalálós” vígjátékokat, akkor különösen, ha a színészeknek viszonylag hosszan sikerül fenntartaniuk a hétköznapi ember látszatát, és azt éljük meg, hogy lám, olyan nem egészen tökéletes (alkatú, modorú, küllemű) emberek is boldogok lesznek a végén, akik gyanúsan hasonlítanak ránk.
Ennek a történetnek a szövése – egy nőcsábász fogorvos felismeri, hogy a mellette élő, őt támogató asszisztense az igazi társa – reményt adhat sokaknak, és mi szeretünk reménykedni, ha van alapunk rá, ha nem. Sőt szeretünk néha csak úgy másoknak is drukkolni egy kis mellékgondolattal: ha nekik jó lesz, akkor talán nekünk magunknak is van rá esélyünk.
Novák Eszter legalább egyszer már biztosan foglalkozott ezzel a darabbal: az 1991-es Zsótér-rendezésben koreográfusként dolgozott Nyíregyházán, így nem kizárt, hogy ennek a korai munkájának is lehet köze ahhoz, hogy most elővette.
Ami a színlapról tudható újdonság: most először láthatjuk a Broadway-változatot, amely alapján a közismert film is készült. Abe Burrows darabját Zöldi Gergely fordította.
A filmet láttam én is, de nagyon régen, és más előadást pedig egyáltalán nem, így valószínűleg a mezei nézők többségéhez hasonlóan ennek a verziónak nálam nem kellett megküzdenie egy másik előképpel.
Az egész darab egy díszletben játszódik (tervező: Fodor Viola), ahogy ez már szinte megszokott az eleve utazásra is szánt Orlai-előadásokban. Elfogadjuk most is, hogy egy bútor hol egy bárban, hol egy fogorvosi rendelőben, hol pedig egy lemezboltban van. Őry Katalin jelmezein így több múlik, és megerősítik a retro-hangulatot, amelyet a Beatles-zene áraszt. (Több olyan előadás emlékképe is felidézhető, amelyben Orlaiék Beatlest (illetve a hatvanas évek zenéit) használtak fel, nyilván azért is, mert a közönségnek akarnak kedvezni – én is szeretem sokadszorra újra meghallgatni ezeket a zenéket, semmi kifogásom.)
Ha már zene: burleszkszerű zenés betétek tagolják az előadást, amelyek célja nyilván az volt, hogy időnként felélénkítsenek minket, és nyilván nézőfüggő, hogy valakinek ez tetszik, vagy sem. Nekem elidegenítő effektként hatottak, nyomatékosították, hogy ez színház, nem a valóság, de mivel olyan nagyon lekötött az egész történet, vitt magával, így tartósan nem zavart meg, nem hagytam magam kizökkenteni.
Orlai Tibor előadásai elsősorban a színészekről szólnak, a színészi játék emelődik ki.
Miután Józsa Bettina és Hunyadi Máté (a másik szereposztásban: Gombó Viola Lotti és Rohonyi Barnabás lesz) az, akiket először látunk, óhatatlanul is annak kezdünk drukkolni, hogy legyen belőlük egy pár, még mielőtt a főszereplőkkel meg tudnánk ismerkedni. Szerencsére ők sem felejtődnek el, végig szerethetőek maradnak, de a rendező szépen fokozatosan tolja őket valamivel hátrább.
A kisebb szereplőkről se feledkezzünk meg:
Schruff Milán már megint egészen felismerhetetlen, akármivé át tud alakulni, és ehhez most kap elég támogatást is a fodrásztól. Mész Adrienn szerepe kevésbé tűnik hálásnak, de megoldja - érdekes lenne másban is látni. Fekete Györgyi nagy öröm a fiamnak, aki azonnal felismerte a Drága örökösökből, és így láthatta a színésznőnek egy egészen más arcát is. Most nem "öregnénis". Ficzere Bélának meg én örültem meg, azonnal visszaemlékeztem a „Benne vagy”- ra, amelyikben főszereplő, és igazán ki is tud bontakozni. Aki szereti a színészetét, az mindenképp nézze meg ebben is.
Ami a két főszereplőt illeti, elképzeléseim szerint kevesen lehetnek a nézőtéren, akiknek meg kellett a nevüket keresni a színlapon. Néhány nézőtárs emlegeti is a Csemegepultost Ötvös András kapcsán, amelyik már évek óta megy, és valóban a KIHAGYHATATLAN kategória, és megalapozza a színészhez fűzött reményeinket.
Ötvös Andrásnak elhisszük a precízen dolgozó fogorvost, aki szívesen hagyja, hogy asszisztense mindent elintézzen helyette, és még hajlamosak vagyunk Don Juanként is magunk elé képzelni. Rokonszenves, bár valóban mintha kicsit sokat hazudna. (Vannak ilyen férfiak, akiknek valahogy elnézzük az ilyen nem annyira apró defekteket, akármennyire nem hiszünk nekik. Ötvös András szereplője is közéjük tartozik.) Kovács Patríciának jut talán a keményebb feladat: egy egész folyamatot kell láttatnia, ahogy a már szinte vénlány fokozatosan kinyílik, és elkezdi élvezni az életet. Vele tartunk.Jó őket nézni, együtt is, külön is – meg lehetünk elégedve.
A rendezés előnye, hogy képesek vagyunk egyszerre Ötvös András mindkét szerelmével együttérezni, és milyen szerencse, hogy van egy másik vonzó férfi is a szereposztásban, el lehet őket logikusan osztani - miután a szereplőket többszörösen megkeverték. Jogos a „na végre!” sóhajtás, a világrend helyreállt.
Rajtunk múlik, hogy van-e kedvünk továbbgondolni a látottakat, a szerelmespárok valóban összeillenek-e, nem fognak-e hamarosan unatkozni, mi lesz a spenótos felfújtat készítő anyával, a kis unokaöcsökkel ezek után, ki lesz az új asszisztens és meddig tart majd a doktor monogámiája, de talán jobban járunk, ha megmaradunk a boldog végnél, és örülünk, hogy na most végre volt egy felhőtlen színházi esténk. Ez majd segít abban, hogy jobban elviseljük a való világot, ahol az ilyesmi helyzetek egészen másként szoktak megoldódni…
