Beszélgetős színház a Thália Arizona Stúdiójában a Nézőművészeti KFT. és az Ördögkatlan közös produkciója, a Jóéjt szomszéd! 110 perc, szünet nélkül. Majdnem teljesen új, december közepén a B32 Galériában mutatták be, de a következő időszakban a Tháliában lesz műsoron, és a kitűzött következő három előadásra a jegyeket is eladták. Aki márciusban megnézné, annak figyelnie kell.
Bérczes László egy eddig nálunk nem játszott darabot rendezett ezúttal, így Will Eno színművéről ajánlót írni úgy próbálok meg, hogy ne vegyem el a jövendő nézőtől a fordulatok okozta meglepetést.
Cziegler Balázs díszlete nagyon alkalmas a két helyszínen, két szomszéd házaspár otthonában zajló történet elmesélésére. A karakterek markánsan eltérőek, bár mindenkit Jonesnak hívnak - nincs az a néző aki összemosná Scherer Pétert Katona Lászlóval, illetve Parti Nórát Mészáros Sárával -, de a sorsok, a helyzetek és ebből következően a két pár személyes - szinte üres - tere viszont akár felcserélhető is lehet, és ezt külön kiemeli, hogy a helyszín mégis változik. (Eszembe jutott erről a Meggyeskert, amikor lényegében egyforma szobák között vándoroltunk.)
A négy szereplőt látjuk együtt, sőt mindenféle lehetséges összetételben kettesével is beszélgetni, és ezeknek a párbeszédeknek a stílusa néha Ionesco "A kopasz énekesnő"-jére emlékeztetett, néha pedig átlagos, hétköznapi csevegésre. Sajnos vagy nem, de tipikus jelenség, és a drámairodalomban sem új felfedezés, hogy az egyik fél leginkább csak magára figyel, elbeszélnek egymás mellett az emberek. Feltesznek egy kérdést, és nem várják meg a választ, vagy éppen ellenkezőleg: a beszélgetés látszatának fenntartása a cél, és semmitmondó dolgokról váltanak szót, mert ami valóban foglalkoztatja őket, azt nem merik.
A beszélgetések stílusa miatt érdekes maga a darab, és igazi kihívás kevés történéssel, lényegében "ülő színházzal" lekötni a nézőket, és ennek a friss előadásnak nem is mindig sikerült. Még nem állt be a tempója - mondhatjuk azt is, vagy nem voltunk eléggé ráhangolódva a játszókra, vagy a rendezőnek nem jutott eszébe semmi olyan korszakalkotó ötlet, amellyel ki lehetett volna iktatni az üresjáratokat, és növelni a feszültséget, hogy elejétől a végéig IGAZÁN érdekeljen minket a nekünk bemutatott négy ember sorsa.
Rajtam nem múlt, kifejezett érdeklődéssel mentem az általam kedvelt nézőművészetis színészek látására, optimális befogadói állapotban voltam, ráadásul a múlt héten ez mindössze a harmadik előadás volt, így akár még kiéhezettnek és várakozásteljesnek is mondhatom magam.
Ehhez képest az előadás után közvetlenül, és még most egy héttel később is ugyanazt gondolom: négy igazán életteli színészi alakítást láttam, de ennek ellenére túl sokszor éreztem azt, hogy nem jutunk el együtt sehova, és nem tudok értük eléggé aggódni, pedig nagyon is kellene.
A szerző mindkét férfiról visszatart információt, beosztja nekünk, de mindvégig az marad a benyomásunk, hogy csak a felületen ismertük meg őket, mintha a mi szomszédaink lennének.
A négy színész pedig tényleg nagyon jó, mindent meg is tesz a siker érdekében, és jobb helyzetet kívánnánk nekik. Az először megismert és valamivel idősebb házaspár - Scherer Péter és Mészáros Sára viszonyára először azt mondanánk, hogy a tipikus esete az észrevétlenül kihűlő-elhaló kapcsolatoknak, annak ellenére is, hogy a feleség mondatain azonnal érezzük, hogy még próbálkozik a beszélgetéssel is, de aztán persze rájövünk, hogy a nő aggodalma és a férfi hallgatagsága mögött mély tragédia, vagy legalábbis annak az árnyéka rejlik.
Hozzájuk képest a másik pár - Parti Nóra és Katona László - "jóval élénkebb", felületesnek, viccelődősnek tűnnek, de aztán rájövünk, hogy az ő helyzetük sem jobb a másik Jones-párnál. Minden színre lépésük meg-meglöki az előadást, és a döcögősen induló beszélgetések kicsit felélénkülnek.
Nem ez az egyetlen olyan darab, amikor a néző a színpadon saját magához hasonló helyzetű embereket lát (Pirityi Emese jelmezei is ezt a hétköznapiságot erősítik), és legalább azt nyomatékosítják neki, hogy VAN a teremtésben más vesztes is, nemcsak ő él meg szörnyűségeket, másoknak is van beteg családtagja vagy párkapcsolati traumája, és talán ez a tudat abban segíthet, hogy a saját kisebb vagy akár jelentősebb problémáit jobban el tudja fogadni, ha megoldani nem is.
Ezt az összehasonlítási lehetőséget megadja nekünk az előadás, és végül mégis sikerült közös nevezőre jutnom a szereplőkkel az utolsó képben, melléjük tudtam ülni képzeletben.
Igen, akármekkora bajunk/hiányérzetünk van, meg lehet tanulni ezzel együtt élni, és ha nem is boldogan, de nyugodtan, várni az élet által nekünk tartogatott meredek fordulatokat, és eközben örülni az olyan apróságoknak, mint amilyen a zsebünkben véletlenül megtalált mentolos cukorka, vagy egy pár percnyi jó jelenet egy éppen kevésbé tökéletesre sikerült színházi estében.
