Ez volt az idei évadom utolsónak tervezett koncertje, ráadásul élőben is közvetítette a Bartók. Ezt tudva, mégis kimentem Vácra, hiszen élőben az igazi egy hangverseny, akkor nincs is meg a veszélye, hogy háttérzene legyen belőle – félre lehet két órára minden mást tenni, sőt ezt a tiszta zenehallgatási időt a lakásból kimozdulva ki lehet bővíteni más programokkal is.
A Capella Savaria és a Purcell Kórus néhány művésze a tapsrend alatt
Ugyan ez a koncert is egy VB-meccsel párhuzamos időben volt, mégis hosszú sor állt a templom előtt talán egy fél órán keresztül is. (Lehet, hogy valahol vannak képek is erről, valaki számára ez a jelenség volt annyira érdekes, hogy a drónját felettünk keringette…)
Nekem összességében hét órám telt el Bach h-moll miséjének jegyében múlt szombaton: oda és vissza is egy-egy óra séta Pest belvárosában a Nyugati felé menet/jövet (délután több rendőrt láttam, mint pride-os felvonulót, és igazán kevés autót), illetve a 35 (vissza 45) perces vonatozás mellett volt még elég időm azt is átélni (másfél óra), hogy egy év után ismét Vácott vagyok, és itt zárhatom le a színházi évadomat, ahogy tavaly is.
Nagyon meg akartam már jó ideje hallgatni élőben a h-moll misét, így örültem nagyon, ahogy a facebookon kitéve megláttam a hírt, hogy Vácott, a Régi Zenei Napokat ezzel fejezik be idén. Tavaly is nagyon jó évadzárónak éreztem a Messiást, és idén, ha lehet mondani, még egy fokkal jobb élmény volt a h-moll.
Az oka rendkívül egyszerű, és nem éppen a fellépőkön múlt. Több mint öt éve írom ezt a blogot, figyelem az előadásokra adott reakcióimat, és persze másokét is, és egyre jobban meg vagyok győződve arról, hogy egy koncert élvezeti értéke valóban jelentős mértékben magán az adott befogadón múlik, annak előismeretein, aznapi hangulatain, elvárásain. Emiatt törvényszerűen lehetnek hatalmas különbségek a hallottak megítéléséről is.
Nekem ez volt a harmadik találkozásom a művel. Első alkalommal teljesen készületlenül mentem, bár egy kinyilatkoztatás birtokában: a nemrég elhúnyt színházi blogger, az egyébként zenészként és zenetanárként is működő Fehér Elephánt nem sokkal előtte közölte velem, hogy ez a csúcsműve Bachnak, a legtökéletesebb csoda. Ehhez képest első meghallgatásra – talán a majdnem két órát elérő hossza miatt is – inkább unalmat éreztem, és kicsit zavart az is, hogy alig van benne basszus ária, pedig a megtekintésem apropója Kovács Péter debütálása volt a darabban, és a helyszínen ébredtem rá, hogy ez összesen két számot jelent.
A második h-moll megtekintés előtt már legalább egy hónappal tudtam a koncertről, és okulva az előző esetből feltételeztem, hogy "a mű rendben van", csak én voltam kevés hozzá, így talán tíz előzetes meghallgatással már ismerőssé vált a darab, mire eljutottam a Szent Gellért templomba 2016 szeptemberében.
Ez a szint már sokkal jobb koncert-élményt eredményezett, egészen beleszerettem a darabba, és azóta is gyakran hallgatom, sőt „vészhelyzetben”, vagy ha valami túlságosan lehangol, akkor is ehhez nyúlok. A h-moll mise támogatása segített át 2016 november 3-án az Annapurna körút 5416 méteres hágóján, ahol a 12 kilós hátizsákon túl még a magashegyi betegség is nyomott, de ezt a majdnem 15 órás napot, amelyben volt ezer méternél nagyobb szintemelkedés és aztán kétezer méternél több szintleadás, valahogy elbírhatóvá tette.
Ezzel a háttérrel annál furcsább, hogy azóta minden esetben kudarcot vallottam, amikor a h-moll megtekintését beterveztem, pedig a 2016-17-es évadban még elemző koncerteket is tartottak a BMC-ben a műről, és volt nem egy hangverseny később is, de továbbra is csak felvételről hallgattam.
Aki ezt elolvasta, annak talán átjön, hogy tényleg meg akartam majdnem két év rákészülés után hallgatni újra élőben a h-mollt, és különösen a Purcell Kórussal, amelyikkel – nem véletlenül – már elég szép számú koncertélményem van, és akiket heti rendszerességgel hallgatok felvételről.
A h-moll mise ismerői számára evidens, hogy a tételek megközelítőleg kétharmada a kórusé, így sokkal jobban járt, aki hozzám hasonlóan elsősorban az egész kórus miatt ment el az előadásra, mint aki csak egy bizonyos szólistára volt kizárólag kíváncsi.
A szórólap is közli, hogy hat ária és három kettős van a kórus-tételeken túl benne, a szólistákra egyenként kevés idő jutna. Mondom – jutna, mert jelen esetben Baráth Emőkén túl, aki mesterkurzust is vezetett ezen a héten, minden további szólista a kórus tagja is volt, így szinte végigénekelték az estét.
A Purcell Kórussal kapcsolatban az első igazán meghatározó élményem 2015 április első napjára tehető, amikor három egymást követő napon három János-passiót is néztem, ráadásul úgy, hogy január óta csak erre a triplázásra készültem, nemigen hallgattam mást. Akkor a másik két koncert nagyon erősen láttatta azt a minőségi fölényt, amely éppen Vashegyi György együtteseinek ( saját zenekarával, az Orfeóval lépett fel) előadását jellemezte. Akkor észrevételeztem, hogy mennyire praktikus/szerencsés, hogy a szólókat éneklők nem unatkozzák végig a koncertet, hanem énekelnek tovább a kórussal. (Mostanára ez már kicsit más színben tűnik fel – jelentős kihívás ez, és hitelt adva kórusban és szólistaként is működő ismerőseimnek, más-más énektechnikát kíván a kettő, ahogy ez voltaképp logikus is.)
Fogalmam sincs, hogy Baráth Emőke ezúttal mennyit unatkozott a nagyon szépen sikerült szólói között, mivel a zenekar mögé ültették, így jól járt, hiszen legalább nem volt kitéve vizsgálódó tekinteteknek a koncert előtti beszédek, az ezt követő hosszúnak tűnő várakozás, majd a zenekari számok alatt, a kórus tagjaival ellentétben.
Baráth Emőke üdén és gyönyörűen festett fekete estélyi ruhájában, egészen hitelesen keltette azt a benyomást, mint akit a folyamatos turnézás nem fáraszt le, és ettől a mesterkurzustól is felélénkült. Úgy tűnik, hogy most már tényleg nagyon kell figyelni, ha valaki itthon akarja elcsípni. (Egy héttel korábban a nyitón is ő énekelt, a rádió azt is közvetítette, még majdnem három hétig könnyedén visszahallgatható a mediaklikk.hu-n mindkét váci koncert.)
A Purcell kórus viszont színes ruhákban jelent meg ( a férfiak színes nyakkendőben), és ez is jelzi: önálló művészek együttes fellépésére jöttünk. Nézegettem, ki hogyan énekel/várakozik, és persze nagyon eltértek a reakcióik.
Csak azokat tudtam direkt módon beazonosítani, akiket már láttam szólózni korábban is – például Komáromi Mártont, aki az általam is látott 2016 szeptemberi h-moll mise előadáson is fellépett és most Mészáros Péterrel a tenor szólókat énekelte, vagy Molnár Annát, aki most ugyan csak a kórussal együtt énekelt, de tavalyi diplomakoncertje nagyon jó emlékem, és most is szerettem nézni, ahogy átélten tolmácsolja az éppen aktuális tétel hangulatát. Ugyancsak külön néztem Balogh Eszter, aki egy nagyszerű színházi repertoár-előadásban is fellép, a Maladype Csongor és Tündéjében, amelyik az egyik legjobb idei zenés élményem volt.
Borka Ákos és Najbauer Lóránt osztoztak a két basszus-árián, amelyeket egy hangyányival azért még annál is többször hallottam már, mint a teljes darabot – úgyhogy nagyon figyeltem őket. Egy basszistának egy h-moll mise ezt a két zárt számot jelenti, és ugyan nem becsülném le a két nehéz ária eléneklését sem, de mégis sokkal nagyobb kihívásnak tűnik 15 tétel együtt, még akkor is, ha ebből 14 másokkal együtt szólal meg - jelentős igénybevétel. A két basszista kitett magáért. (Najbauer Lóránt mintha valami egészen szokatlan produkcióra is készülne mostanság– Donizetti egyik operájából, a Ritából készítettek egy vacsorázással összekötött előadást. A koncert után valószínűleg azonnal erre kellett átállnia.)
Ahogy figyeltem a szólistákat ária-éneklés közben, helyenként azért feltűnt a fáradás nyoma. Ez különösen azokra volt igaz – Bárány Péterre és Pintér Ágnesre gondolok -, akiknek több önálló megmutatkozási lehetősége is adódott. Lelki szemeim előtt bevillant, hogy a kurzus hete alatt ugyan mennyit próbálhattak-énekelhettek, még az is lehet, hogy pihenőnap nélkül, úgyhogy drukkoltam nekik, hogy ne legyen baj. Jól ment, bár nem tudom, hogy egyes részekből az erősen visszhangos székesegyház hátsó soraiban mi hallatszhatott, miközben valószínű, hogy a 16 felvevő mikrofon és a technikusi segítség miatt a Bartók Rádió hallgatói jobb koncertélményben részesültek, mint a hátul ülők.
Most kivételesen felsorolok minden egyes további énekest is, maradjon a felvételen túl még egy nyoma szereplésüknek:
szoprán: BALLABÁS Aliz, HALMOS Eszter, KALAFSZKY Adriána, KEMÉNY Katinka, SÜTŐ Anna, SZAPPANOS Edit, FEKETE Andrea, JOBBÁGY Orsolya, KÁLMÁNCHELYI Andrea, SZEMKEŐ-MARTIN Orsolya, WEISZBURG Zsuzsanna
alt: DÉVÉNYI Judit, DEZSŐ Sára
tenor: FODRÉ Lajos, GÁL József, JÓZSA Botond, PIVARCSI Gábor
basszus: BODÓCZKY Miklós, CSIPES Zoltán, HEIM László, TARDOS Fülöp
A koncerten a kedvenc részem ezúttal a Bárány Péter – Baráth Emőke kettős volt. Még nem jöttem rá, hogy miért pont ez, és várom, hogy mikor lesz módom visszahallgatni az egészet, kíváncsi vagyok, hogy felvételről milyen hatást tesz.
Élőben a visszhang helyenként tényleg érvényesült, még az első sorban is, ahova le tudtam ülni. Innen nagyon jól meg tudtam figyelni a kóruson kívül még a zenekart is, és figyeltem a barokk fuvolák, oboák megszólaltatóit, akik a Capella Savaria zenekar tagjai voltak.
Nem múlt el nyomtalanul a számomra tréninggel is felérő BFZ-turné három napja, amely során próbákon is ültem, és világossá vált például a csellista és a nagybőgős kiemelt szerepe egy Bach-kantátánál. Ez szakértőnek nyilván egyértelmű, mezei nézőnek viszont szerintem nem. Sokkal többen vannak, akik az orgonista vagy a csembalista fontosságát felmérik egy Bach-előadáson.
Ezen a BFZ-turnén kiderült az is számomra, hogy mekkora értéke van egy jó fúvós hangszeres szólistának, rájuk építik a műsort. Számomra óriási volt, hogy arról a hasonló nagyságú zenekarról elég jelentős háttérismerethez is juthattam, és a második koncertre úgy ültem már be, hogy minden hangszeresről tudtam már valamit, és persze a nevét is.
Jelenleg a zenészek beazonosításának luxusát nem tudtam elvégezni, és kizárólag abban voltam biztos, hogy most is, mint tavaly a Messiásnál is, Vashegyi György, a Purcell kórus művészeti vezetője ült a csembalónál, aki azt a benyomást keltette, mint aki kívülről is ugyanígy lejátszaná a darabot. (A zenekar névsora a Capella Savaria honlapján szerepel, rájuk lehet keresni, de emlékképeim szerint kevesebben játszottak, mint ahány név fel van sorolva, így a szólót játszókat nem tudom kiemelni, de örömmel veszem, ha valaki, aki biztos a dolgában, kommentben kiegészít.)
Nem esett szó a koncert osztrák karmesteréről, Alois Glaβnerről, aki nyugodt tempóban vezényelte végig a 272 oldalnyi művet.
Ezt az adatot onnan tudom, hogy egy külföldi hegedűs, aki fuvolásként(!) vett részt a mesterkurzuson, mellettem egy teljesen azonos kiadványt olvasva hallgatta a zenét, és csak néha pillantott fel. Nyilván egészen más élmény lehetett ugyanezt a koncertet úgy meghallgatni, hogy valaki maga is képes lenne eljátszani.
Nekem csak a saját felvételem állt rendelkezésére viszonyítási pontként, ahhoz képest nem kevés eltérést tapasztaltam, de az elmúlt években már kialakult annyi koncerthallgatási tapasztalatom, hogy most már könnyebben fogadom el az eltérő interpretációkat.
Örültem ennek a koncertnek, bevált az előzetes feltevésem, és tényleg sokkal jobban tudtam értékelni a művet, mint bármikor korábban, valóban rengeteget számított, hogy most már előre tudtam, hogy mi fog következni, és gyorsan elrepült ez a két óra, és aztán az a még kettő is, amennyi ahhoz kellett, hogy hazaérjek.
Nem volt rossz élmény az sem, ahogy éjfél előtt nem sokkal a Duna parton (Budán) nyüzsgő turisták tömege bámulta imádattal a mi folyónkat, a mi városunkat, amelynek a szépségét nem biztos, hogy a hétköznapokban is észrevesszük, pedig folyton a szemünk előtt van… (A város is tele van mindenféle – akár ingyenes – koncerttel, és azt se biztos, hogy eléggé kihasználjuk, jutott eszembe a párhuzam.)
Zárásul mellékelek egy délutáni Duna-fotót, még Vácról.
