Meglátni és megszeretni Molnár Anna művészetét nem volt nehéz – pontosan egy nézés kellett hozzá. De nem a mai. A másfél évvel korábbi kisebb nadrágszerepe is elég volt hozzá a Poppeában, ahova a címszerepet éneklő Baráth Emőke miatt vetődtem el. De attól kezdve tudtam, hogy Molnár Annával is számolni kell. A Poppea második megtekintése, majd egy Cosí fan tutte ebben meg is erősített, és így nyilvánvaló volt, hogy ha már eljutott hozzám a diplomakoncertjének a híre, akkor beütemeztem a programomba.
A hétre egyébként szinte csak koncerteket terveztem eredetileg, csupa olyan eseményt, amelyekről azt gondoltam, hogy nem lesz írnivalóm, és majd most lazítok. Ez már a tegnapi Spiritisztákon megdőlt, arról is eszembe jutott néhány dolog, de ez a mai koncert, Molnár Anna énekesi ÉS (!!!) színészi jelenléte egyszerűen kiköveteli a megörökítést. Molnár Anna élte, amit énekelt. Talán ennyiben tudom röviden megindolkolni, hogy miért hatott rám. Katartikus nagy élmény volt, igazán mélyen bevésődő este, és csak azt remélem, hogy lesz felvétel, és még sokszor végig tudjuk ezt a tökéletesen válogatott, az énekes alkatához illeszkedő műsort hallgatni. Ez pont az a koncert, amelyiket mindig magamnál szeretnék tartani a telefonomon. Valóban mesteri teljesítmény volt, igazi művészet és ESEMÉNY.
Aki jelen volt – a taps intenzitásából ítélve – feltehetően egyetért velem, kár lett volna kihagyni. Aki meg nem jött, azoknak javaslom, hogy amennyiben a műsor egésze vagy egyes részei elérhetővé válnak, hallgassa meg.
Nyomhagyás kedvéért lássuk a részleteket is, menjünk mélyebbre néhány bombasztikus mondatnál, amelyeket persze az énekes messzemenőkig megérdemel.
A koncertre a Zeneakadémia nagyterme kilencven százalékosan lett tele. Ez feltétlenül üde látvány volt, különösen az után, hogy tegnap az Erkel nézőterén nagyjából nyolcvan ember foglalt helyet. Nem lehet rossz azt érezni egy fellépő művésznek, hogy kizárólag miatta ennyi ember felkerekedik otthonról és elindul, hogy megnézze. (Ha valaki közbevetné, hogy csak azért, mert ingyenes volt a belépő, akkor erre csak annyit mondok, hogy az Erkelbe meg akár holnap is, KETTŐSZÁZ forintért már jegyet lehet venni. Nem itt a különbség, az emberek elsősorban kényelmesek, és erős motiváció kell ahhoz, hogy akár munkanapon, akár ünnepnap rászánják magukat, és megnézzenek egészen kiváló, már befutott és széles körben is elismert énekeseket.) Ebben, hogy ennyien jöttek, nem kis szerepe volt a művésznek magának sem, hiszen facebook eseményt csinált,hetek óta folyamatosan a tudatunkban volt, hogy lesz a koncert és számít a részvételünkre. Én több más előadást is nézhettem volna ezen az estén, nyilván a közönség többségének szintén lettek volna alternatívái erre a kedd estére, de mégis őt választottuk. Én azt hiszem, hogy ez is levonandó tanulság – ha netán más művészember elolvasná e sorokat, megfontolhatja -, fontos a közönségnek, illetve egy művész ismerőseinek az a tudat, ha érzik, hogy fontos a jelenlétük. Persze jellemzően az önreklámtól félnek sokan, de legalább az információ terjesztése kell, az még nem számít önfényezésnek, ha valakiről pontosan tudható jó előre, hogy hol, mit és kikkel énekel.
A koncert első fele a 170-es Bach kantátával kezdődött, amelyet a Budapest Bach Consort kísért, korhű hangszereken szólalt meg a zene, Szokos Augusztin vezényelt. Ha valaki hallgat barokk zenét, amely Magyarországon majdnem egyet jelent Vashegyi Györggyel (zenekarostul-kórusostul persze), akkor pontosan tudja, hogy ki az a Szokos Augusztin, és már a neve garancia arra, hogy jó lesz a kíséret. Egy énekesnek ez nem elhanyagolható szempont.
Én két éve a 76. kantáta kapcsán jöttem rá egyáltalán, hogy Bachnak ez a profilja is létezett, de épp ez a 170. nem került korábban a látókörömbe. Most azt észlelhettük, hogy – felirattal – Molnár Anna mintegy húsz percen át folyamatosan énekel az isten és a bűnös ember kapcsolatáról, „vágyott lelki derűről” és „fonák szívekről”. Kevesen lehetnek, akik magát a szöveget túlságosan lebilincselőnek tarthatják, de így is észlelhető volt, hogy a művész a kantátában felvetett problematikát megpróbálta drámaian bemutatni. ((Ez, hogy az istennek milyen érzés lehet a halandók viselt dolgainak szemlélése – különösen ha feltételezzük, hogy mindenkinek minden tettéről folyamatosan értesül és azt minősíti – beismerhetjük, hogy ennél nem lehet drámaibb helyzetet fel sem tételezni. Bach mintha ezt végiggondolta volna, és kicsit mentegetőzik embertársai bűneiért. És azóta csak nőtt a létszám, nehezedett a helyzet. Ezt átérzi Molnár Anna is, előadásából kiderül.))
A kantáta szép volt, és utána kezdődött el csak az este java. Szabó Ferenc János zongorázott végig, és az volt az érzésem, hogy a kantáta alatt még némi izgatottságot és elfogódottságot mutató énekes, egy csapásra feloldódott, és mintha csak most került volna igazán a saját közegébe, innentől végig játszotta az elénekelt dalokat.
Az est összes műsorszáma kivétel nélkül újdonságot jelentett számomra, ugyanakkor az utóbbi másfél hónap két dalestjének köszönhetően, amelyekre nem a legnagyobb lelkesedéssel, de az előadók (Cser Krisztián, Kolonits Klára) miatti elkötelezettségem miatt csak elvonszoltam magam, annyi „minimális” hozadéka csak volt, hogy azóta hallgatok dalokat, és kedvem lett ehhez a műfajhoz. Így most elmondható, hogy voltaképp örültem is annak, hogy a látóköröm tágítását Molnár Anna is folytatja. Neki a terep már elő volt készítve.
Nem tudom, hogy a programot ki válogatta össze. Ha nem az énekes maga, akkor az illető remekül ért a mesterségéhez, Molnár Annában gondolkodott. Amit az énekesnő – igen nagy játékkedvvel elénekelt – az mind jól is állt neki, és a közönség is fokozódó érdeklődéssel hallgatta.
Először Anton Weberntől négy dalt hallottunk (op.12), amelyeket már nem kottából énekelt a művész, és azok a fájdalmak, gondolatok, amelyekről szó esett, mind megelevenedtek. Már itt, az utolsónál („a méhecskésnél”) érezhettünk, hogy az énekesnek legjobban az áll, ha a hétköznapi élet egyszerű jelenségeiről – némi humorral vegyítve – énekelhet, ilyenkor beveti arcmimikáját is, és a közönség ezt nagyon szereti nézni.
A koncert második felében aztán a száguldás a csúcsok felé tovább folytatódott.
Számomra a koncert csúcspontját, igazi katarzist hozott Prokofjev A rút kiskacsája. Attól tartok, hogy nem lehet egy művésznek olyan szerencsés az alkata, olyan sima a pályakezdése, hogy néha ne tapasztalná meg az önbizalomvesztést, ne élhetné át, hogy másokhoz képest kevesebbre tartja magát. Így szinte lényegtelen - az énekest nem ismerő mezei koncertlátogatónak mindenképp -, hogy mi minden előzte meg ezt az estét, átélhetővé vált a történet jelképesen is. Most mi mindannyian a vizsgázóval együtt élhettük meg a diadalt, a rút kiskacsából hattyúvá válást.(Aki hallotta már hamarabb, az nyilván tudta, hogy itt már rég szó nincs semmilyen kacsáról, de még így is reveláció számba ment a koncert, hogy tudtuk, érdemes menni.)
Nagyon jól állt neki ez a mű, a kantáta alatt cukrot bontogató néni is leállította magát, sőt mintha a korábban aktív mobilokra is hatott volna Molnár Anna előadói nagysága. Ezzel a sokat bántott, jeges vízben folyton úszkáló kis kacsával érzett az egész nézőtér, és nagyon drukkoltunk neki, hogy élje túl a megpróbáltatásokat.
Utána következett Muszorgszkij „A gyermekszoba” című dalciklusa, amelyet szintén mintha Molnár Annára írt volna a szerző. Egy kisgyerek és dadája párbeszéde elevenedett meg valóban, mindkét oldalról. Nyolc évnyi orosz tanulmányaim jóvoltából annyit feltétlenül észleltem, hogy tisztán ejti a szöveget, könnyedén. Jól elkülöníthető volt a mumustól félő gyerek és a mesékkel őt korlátok között tartani vágyó és megóvni is kívánó felnőtt szemszöge, most is érezni lehetett az előadóban a színészt.
Ez a négy műsorszám eléggé bizonyította, hogy milyen jó előadót látunk, de jött ekkor még egy különlegesség. Erősen úgy tűnik, hogy négy fiatalember is ideutazott Berlinből - a Männergesangsverein Walhalla zum Seidlwirt tagjai -, hogy méltó kíséretet biztosítsanak Annának Franz Schubert „Szerenád” című opuszának megszólaltatásához. Ha lesz is hangfelvétel, az nem fogja pótolni azt a színpadi hatást, amit jelen esetben már nem csak Molnár Anna mimikája keltett, de a négy fiatal férfiú is, akik között volt két alacsonyabb, két magasabb, elfogódott és magabiztos, kicsit hamiskásan pislogó és magával elégedett is, akikben két közös vonást fedeztem fel: érezhetően mind kedvelik Annát, jó ötletnek tartották, hogy vele itt fellépjenek, illetve nagyon jól énekelnek, ami szintén nem hátrány. Kicsit reméltem, hogy lesz még egy-két ráadás szám, akár ezt a négy fiatalembert külön is be lehetett volna iktatni lazításként. (Valljuk be, ezt a műsort végigénekelni nagy igénybevétel valakinek, nagy segítség lehetett volna egy-egy szünet. De persze, ez nem gálakoncert volt, hanem vizsga. A jelölt a teherbíróképességét is bizonyítani hivatott.Bizonyította.)
Molnár Anna csodásan szerepelt ezen a vizsgán, igazán várakozáson felül, művészi élményt nyújtott, nem pusztán leénekelte a kitűzött programját. Remélem, hogy az alkatához illő szerepek itthon is meg fogják találni, és nemcsak a facebookon értesülhetünk különféle nemzetközi sikereiről, ahogy az utóbbi évben ez történt. Én feltétlenül várom a folytatást, és nagyon örülök neki, hogy az időközben betelt csütörtököm helyett az utolsó pillanatban mégsem ebből a keddből lett a heti „egy estém otthon” program. Nagy kár lett volna éppen ezt kihagyni.
