Egy hete láttam Czeizel Gábor rendezésében Sándor Anna doku-drámáját a Spinozában, a bemutatóhoz képest egy hónap csúszással. A mellettem ülő szétnézve a zsúfolt nézőtéren, ahova több széket nem is lehetett volna benyomni, feltette az inkább csak költői kérdést, hogy lehet, hogy itt minden előadás tele van?
A magyarázat viszonylag egyszerű.
Az előadásoknak vannak közös jellemzői, és így aki egyszer beült valamire és szerette, a további alkalmakkor is megerősítést kap, így újra meg újra visszaül és végül megnézi a teljes kínálatot.
Mielőtt még szó lenne A Pulitzer-ügyről, amely a Spinoza repertoárjának egészen tipikus darabja, megpróbálom ezeket a közös jellemzőket összeszedni. A darabokat jellemzően máshol nem játszották, sokszor éppen erre a kis színpadra íródtak, egy (vagy kevés) helyszínesek, kevés szereplősek, foglalkoznak valamely a zsidóságot érintő kérdéssel és ezt jellemzően kíméletlen őszinteséggel és minden esetben ismeretterjesztő szándékkal is teszik. Jelen esetben az átlagnéző, aki hallott valamit a magyar származású (makói) Joseph Pulitzer amerikai sajtókarrierjéről, a nevéhez köthető írói díjról, most az ő életébe lesz beavatva. Úgy megyünk haza, hogy közelebb kerültünk egy életúthoz, megértettünk egy bizonyos gondolkodásmódot – neveltek minket. (A színház céljai közé néha ez is beletartozik.) Ráadásul egészen biztosak lehetünk abban, hogy az alapvető tények azok igazak, a színjáték céljaira ugyan némileg ki vannak színezve, de megbízhatunk az elhangzott információk helyességében. Ez a sajátossága a műveknek természetesen nehezíti az előadók és a rendező helyzetét, de mivel igazán jó színészek lépnek fel, ők valószínűleg a telefonkönyvet is fel tudnák élményszerűen olvasni és az én benyomásaim szerint meg tudnak birkózni ezzel a kihívással is, hogy néha úgy érezzük, mintha egy tanulmányt játszanának el. Az egész mégsem öncélú, nem pusztán annyiról van szó, hogy szórakozva művelődjünk, mert a kiválasztott személyiségek cselekedeti között mindig van valami olyan, amely példaértékű. Pulitzer az amerikai sajtószabadság élharcosaként mutatkozik be, aki képes volt az amerikai elnököt, a népszerű Theodore Rooseveltet is beperelni. Éppen emiatt mindig vannak olyan mondatai a szövegeknek, amelyek áthallásosak, hiába beszélünk több mint száz évvel korábbi időszakokról rendszerint, mégis a mára, a mi életünkre vonatkozónak halljuk ezeket.
Ennyi összetevő pontosan elég ahhoz, hogy mindig legyen elég ember a Spinozában, mert létezik Pesten egy igényes színháznéző réteg, amelynek a politikai érzékenysége és a művelődésre való igénye is megvan, akik nem önfeledt kikapcsolódást várnak mindössze a színháztól. A szórakozás a színészi játéknak köszönhetően itt is adott persze.
Ezen a hétfő estén nekem nagyon kellett ez az előadás, még nem tértem magamhoz abból az előző napi sokkhatásból, amely miatt ez a bejegyzés is ennyit csúszott kényszerűen – az anyámhoz kellett költöznöm és a családom többi tagjával most már tizedik napja ugyanolyan megszervezett program keretében tudok csak találkozni, mint ahogy eddig színházba jártam. Éppen ezért, még a normálisnál is jobban kellett ez az előadás, amely az említett kényszerhelyzet ellenére is egészen ki tudott emelni a saját problémáim köréből, köszönhetően a három szereplőnek, Fodor Tamásnak, Makranczi Zalánnak és Szinetár Dórának.
Az előadás a függöny le- és fölhúzásával is jól elkülönített, a főszereplőhöz lazán kapcsolódó jelenetek sorából áll. Ez feltétlenül szükséges, mivel muszáj az idő múlását és a helyszínváltást markánsan jelezni. A cél teljesül, Joseph Pulizer személyiségét, helyzetét sikerül sokoldalúan megvilágítani.
Szinetár Dóra két kisebb, de mégis fontos szerepet kapott, amelyekben azt is megmutatja, hogy nagyon jól tud alkalmazkodni és alájátszani kollégáinak, miközben mind bírónőként, mind riporterként más-más alkatú személyiséggel bír. Az írónő kis játéka, hogy a riporternek a Herzl című darab íróját (Ann Silberberg) nevezi ki, a Spinoza törzsnézői talán kapcsolnak is.
Makranczi Zalán az előadásban két alakban is megjelenik a bíróság előtt (mi vagyunk az esküdtek, de szavaznunk azért nem kell), Theodore Rooseveltként, akit a sajtócézár beperelt korrupcióért (ő visszaperelte rágalmazásért), illetve a szintén újságíró és laptulajdonos Albert Pulitzerként is, aki Joseph öccse és riválisa is volt. Nagyon kevés a módosítás ruházatán, éppen annyi, amennyi minimálisan szükséges (jelmeztervező: Veréb Dia), a színész számára így sem jelent gondot a két különböző habitusú és élethelyzetű férfialak megteremtése. (Láttam már olyat is, amikor valaki mindenféle ruhacsere nélkül, pusztán gesztusaival, karja kifordításával érzékeltetve egyedül eljátszotta egy dráma két főszerepét, Spolarics Andrea volt Stuart Mária és Angliai Erzsébet egyszerre – így fel sem merült bennem, hogy Makranczi Zalánt egy ilyen kettős szerep megfogna. Nagyon keveset látom játszani, de amikor igen (ugyanitt a Herzl címszereplője), akkor mindig örülök neki, ahogy hatalmas energiákkal viszi a vállán az előadásokat.
Fodor Tamással hasonlóképpen áll a helyzet, őt is jóval kevesebbet látom az ideálisnál. Amióta már nem igazgató és átpasszolta a Stúdió K-t Nagypál Gábornak, a korábbinál is nagyobb a játékkedve, igazán felszabadult színész. Ezúttal Joseph Pulitzer, a szabadság bajnokaként fellépő újságíró, akinek megvannak a maga elvei, amelyekhez meglehetősen kérlelhetetlenül ragaszkodik is. Van humora, még idősen és vakon (utóbbi fogyatékosságát többé-kevésbé sikeresen leplezi) is képes vonzó férfinak látszani, szerethető, bár elejtett megjegyzéseiből biztosra vehetjük, hogy nehéz ember, nem lehetett vele könnyű az élet. Hálás szerep és ahogy szokták mondani, „egészen kitölti a szerep körvonalait.
Az előadás utolsó jelenetében egy képzeletbeli interjút láthatunk, amelyben egy fontos megállapítás hangzik el Joseph Pulitzer szájába adva, mégpedig arra vonatkozóan, hogyan kell cikket írni: "világosan, plasztikusan és tömören." Fogalmam sincs, hogy ezt valóban mondta-e az amerikai tömegtájékoztatás alapító atyja, vagy sem, de ettől még jó összegzés. Ezen gondolkodva hagytam el a színházat és kicsit keseregtem azon, hogy nem mondhatom el, hogy sikerül. Pedig valóban ez lenne a cél, igaza van akárkié is ez a megállapítás.
