Ezen a héten úgy néz ki, hogy budai helyszíneken sikerült megoldani az estéimet (ha leszámítom rögtön a hétfői szolnoki koncertet), sőt még ma is a Karinthy Színház fesztiválja lesz a célpontom. Ez a csütörtöki Máté passió több korábbi élményemet is visszaidézte és mivel zenekritikusként eleve nem is szólhatnék hozzá az előadáshoz, így ezeket a benyomásaimat fogom elsősorban megosztani, bár ez a bejegyzés nagyjából „az itt is voltam, ezt is láttam” szinten mozog. Viszont rövid.
Nagyon más élmény egy koncertet úgy hallgatni, ha rendesen fel vagyunk készülve. Két éve néhány napon belül kétszer, mindenféle elő élmények nélkül hallgattam meg a Máté passiót, ráadásul először azonnal a „vágatlan verziót”, majd a rövidítettet, mint ezen az estén is. Akkor is nagyon hatott, de most jól esően észleltem, hogy ez már ismerős zene lett azóta, ha nem is olyan mértékig, mint a János passió, amelyre tavaly 3 hónapon keresztül naponta „tréningeztem”. De az a néhány meghallgatás is sokat számított az elmúlt hetekben, nekem kellett mindenesetre.
Ez az előadás magyarul szólt, így nem volt sem felirat és nem is osztottak ki szövegeket, ahogy az néha előfordul. Az énekeseket jól lehetett érteni, nekem ez így is megfelelt, de volt néhány előrelátó ember, aki vitt magával librettót.
A 2014 októberében felszentelt, az Etele úton, lakótelepi környezetben álló Boldog Meszlényi Zoltán templomban volt a koncert, szentmise után közvetlenül. A közönség döntő többsége a plébánia hívei közül került ki, akik a mise után még ezen a két és fél órás hangversenyen is maradtak. A vendégek jelenlétét észlelve Tóni atya beszélt Meszlényi Zoltánról, aki a Rákosi rendszer vértanúja volt és még megemlített további papokat, akiket még korábban, a háború alatt szovjet katonák gyilkoltak meg. Tekintve, hogy mindössze két nappal korábban a Karinthy Színházban láttam Polcz Alaine Asszony a fronton című könyvének színpadi adaptációját, amely jelentős mértékben szólt a szovjetek által megerőszakolt szerző és további nők szenvedéseiről, ezek a mondatok bennem maradtak. (Az azóta rám szakadt és egyedül töltött tavaszi szünetnek köszönhetően most sorban olvasom Polcz Alaine könyveit, amikor éppen nem írok blogot és nem vagyok színházban. Ennyit a feloldhatatlan magány gyötrelmeiről.)
A koncert előtt furcsa volt, hogy nincs állvány pakolászás, nyoma nincs semmifajta készülődésnek és csak közvetlenül előtte jöttem rá, hogy azért, mert a kóruson fent lesz a zenekar a kórussal és az énekesekkel együtt. Nem emlékszem, hogy valaha lettem volna hasonló koncerten, amikor minden közreműködő a nézők háta mögött volt. (Az előző napi Requiem alaphelyzete így még inkább felértékelődött, amikor jó közelről figyelhettem a szólisták minden rezdülését.)
Ez a különleges helyzet úgy néz ki, hogy többeket próbára tett és nem mindenki érte be azzal, hogy a templom főfalán lévő feliratot („Qae Sur Sum Sunt Querite”, azaz „Az odafent valókat keressétek”) olvasgassa két és fél órán keresztül, néhányan alkalmanként csak hátranéztek a karzaton megjelenő szólistákra.
Már egy januári Bach-koncerten (BWV 248), amelyikről végül nem tudtam írni (bár Szerekován János nagyon megérdemelte volna), megfigyeltem, hogy sokak számára óriási kihívás akár egy órán át is csak egy dologra figyelni és „csak” nézni egy koncertet. Akkor a Deák téri evangélikus templomban a körülöttem ülők közül többen játszottak a telefonjukon, hiszen nyilván megszokták, hogy így hallgatnak zenét. Én a Máté passiót történetesen legtöbbször villamosutazás közben hallgattam eddig, de most ez nem hiányzott az élményhez. Nem rossz néha lenyugodni és szemlélődni. Viszont a két rész közötti rövid szünetben csak átültem azon helyek egyikére, ahonnan legalább folyamatosan nézni tudtam a templom karzatát.
A fellépők között volt az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Iskola Énekkara, a Liszt Ferenc Kórus és Zenekar és a Victoria Kamarakórus néhány énekese. Utóbbiakat Szolnokon is hallhattam, de mivel most egyikük sem látszott, fogalmam sincs, hogy ez kiket és egyáltalán hány énekest jelent. Farkas Mária vezényelt.
Nem tudom, hogy a jelenlévők többsége mennyire lehetett tisztában azzal, hogy milyen rendkívüli szerencséjük van a szólistákkal. Azt, hogy annyi év kihagyás után ismét Molnár Andrást hallom, szinte el sem hittem még akkor sem, amikor már a program felénél tartottunk. Harminc éve láttam először, azonnal Parsifalként és utána még annyiszor, hogy igazi feladat lenne összeszámlálni. Evangélistaként ő énekelt a legtöbbet most is, ő volt a központi szereplő. Mintha a női szólisták áriái közül kevesebb maradt volna ki és nagyon átélten hallhattuk ezeket Szabóki Tünde és Megyesi Schwarz Lúcia tolmácsolásában. (Utóbbi négy nappal korábban még a Müpa János passiójában volt egészen nagyszerű Mária.) Jézus szerepében Cser Péter szólalt meg, Péter, Júdás és Pilátus szövegeit pedig Cser Krisztián énekelte, aki az említett János passióban viszont Jézus volt. Az élet teljessége így jelenik meg egy művész szerepeiben…A hallgatóság egy részét azért váratlanul érintették utóbbi energikusabb megszólalásai (a hátuk mögül), ennyire hatalmasan zengő orgánumra nem voltak felkészülve, ez érezhető volt a fejforgatásokból is. Én, aki nem most hallottam először, úgy éreztem, hogy most a nyolc napon belüli hetedik fellépésén még a szokásosnál is jobb formában volt és különleges élmény volt különösen a második áriája.
Emlékezetes, szép koncert volt, sőt lehetőség elmélkedésre. Akiben volt rá nyitottság, akár valóban rá is hangolódhatott a húsvétra, arra amiről ez az ünnep a valóságban szólna – túl a nyulakon és a csokitojásokon.
