A hétfők idén kifejezetten jól alakultak, hatból ötöt töltöttem színházban és kivétel nélkül a hetem legjobb élményei voltak éppen ezek az előadások. Ezen a hétfőn kicsin múlt, hogy nem blogírással telt színház helyett. Egy hajszolt nap után kis reménykedéssel néztem rá a műsorra, hogy hátha nem hétkor, hanem nyolckor lesz az előadás, mert akkor esélyem lenne még pihenni is. 17.24-kor történt mindez, és ekkor ébredtem rá, hogy a meghirdetett időponthoz képest még előrejött egy órával a kezdés, tehát HATkor lesz. Mivel egy négy órás kortárs operettről van szó, teljesen indokolt ez a korai indítás, mindenkit, aki nem jön tovább csak buzdítani tudok, hogy a márciusi két előadás valamelyikére viszont próbáljon bejutni és arra is, hogy tartsa észben a hatos kezdést.
Annak ellenére, hogy a körülmények nem segítették elő a ráhangolódást, és a megíratlan három blogbejegyzésem is enyhén nyomasztott, (azóta kész lett: Don Pasquale, Cosí fan tutte, Orfeusz), ez a hétfő este mégis felhőtlen volt, és ha én szavazóképes kritikus lennék, már fent lenne ez az előadás az idei legjobb szórakoztató színházi produkciók között a képzeletbeli listámon. A szokásos évad-értékelőmből így sem fog kimaradni.
A hatos kezdés ellenére teltház volt – nem is csoda, ez volt mindössze a harmadik előadás, ráadásul a részben még a színműre járó szereplőket számos évfolyamtársuk is megtekintette, én is két színinövendék között ültem. Mivel az előadás erősen érinti a színház mai helyzetét, jövőjét, nem egy szarkasztikus kiszólás vonatkozik a darabban színészt játszó színészek előéletére, független színházi múltjára ( a címem is idézet a szövegből, bár az előadásban nem kis iróniával hangzik el), nagy kedvem lett volna a mellettem ülőket megkérdezni (például Feczesin Kristófot, aki szerdán A köpenicki kapitány címszerepében bizonyosan feltűnt volna, ha már nem jegyeztem volna meg korábban is), hogy ezek után mire vágynak: hasonló ütős előadásokat csinálni a peremen, vagy beállnának a kőszínházak biztonságosabb közegébe. Nem tudom, hogy nekik ez az előadás bátorító volt a minősége és a frissessége, vagy lelombozó a belőle levonható tanulságok miatt.
Az előadás elején láttunk egy színdarabvéget, amelybe apait-anyait beleadtak, hogy a lehető leggiccsesebb legyen. Felrémlett, hogy mi van, ha csak én vagyok olyan szerencsés, hogy nemigen futok bele hasonlóba, de ettől még lehetnek ilyen előadások valamely általam nem látogatott színház kínálatában, amelyek ezt a stílust nem ironikusan mutatják be, hanem komolyan és mi lesz, ha ezek a színinövendékek megélhetési okokból mégis ilyenekben fognak hasznosulni. Ezen a gondolatmeneten már nem akartam tovább haladni, ehhez képest az előadás vége (a kilátásba helyezett néhány halottal) egészen üdének tűnt.
A K2 korábbi előadásaiban is felmerül a színházi közeg (a Züfecet is nagyon tudom ajánlani), és ezek az utalások egyértelműen jelzik, hogy ez a színházi alkotócsapat nem (sem) látja a jövéjét biztosítottnak, ezért minden, irónia, utalások és ezek az előadások egyértelműen a független szféra figyelemfelkeltő segélykiáltásaiként értelmezendők, még akkor is, ha nézés közben rengeteget nevetünk, bár akár sírhatnánk is, arra is lenne okunk. Nem mondhatjuk, hogy révben van a K2, hiszen vannak jó előadásaik, de kevésszer mennek, nem adhat ez a repertoár ennyire kevés színpadon töltött estével biztos megélhetést a tagjainak, amire alapozhatnák a jövőjüket. Lenne tennivalóvaló, támogatni kellene őket.
Az előadást rendezőként és feltehetően íróként is a mostanra már nagyon összeforrott páros jegyzi – Fábián Péter és Benkó Bence, míg a zeneszerzők Horváth Szabolcs és Szabó Sipos Ágoston.
Ha nem láttam volna előzőleg semmi információt, lehet, hogy egy Mohácsi-rendezésnek nézem a látottakat, mert a cselekmény szövése, jó néhány szövegpoén jellege (amikor a szereplők nevükön szólongatják egymást gyors egymásutánban, ill. a számtalan képzavar, rontott szöveg), sőt a harmadik felvonás zenei világa is e rendező hatását mutatja. Lehet, hogy ennek köze lehet ahhoz, hogy néhányan a Kaposvári Egyetemre jártak, hisz a K2 név is innen van. A témaválasztás és kidolgozás miatt Pintér Béla is felmerülhet ihletőként, valószínűleg, ha e két emblematikus színházi alkotó megtekintené a darabot, egyikük sem borzadna össze attól, hogy néhány ifjú színházi ember a nyomdokukban lépked. Az említett alkotók szintén szeretnek vendégszövegeket alkalmazni, de ilyen koncentrációban még ők sem illesztik be Vörösmarty, Petőfi, József Attila, Kosztolányi (és valószínűleg még sokan mások) kötelezően olvasandó sorait a műveikbe. MOST ezt az előadást nézve hasznosulhat a tudás, amelyhez általában elég kényszeredetten és a felhasználhatóság minden reménye nélkül jutnak hozzá az emberek a gimnáziumi padokban. Az előadás alkotóiba nyilván e szövegek hasonló körülmények között ivódtak bele, de a nevetések mutatták, hogy a Szkéné nézőterén bőven ülnek olyanok, akik poénként veszik le ezeket az idézeteket, tehát bennük valami megmaradt a tanultakból. A szövegírók a megidézett Árpád szájába is adnak ilyen sorokat, sőt képesek arra, hogy ebben a stílusban írják meg a vezér minden megszólalását, amely különösen erős kontrasztot képez a többi szereplő hétköznapi, szlenges, káromkodásokkal is tarkított szövegével. Árpád apánk még tudott rendesen magyarul beszélni, lehet, hogy ő volt az utolsó, aki nem káromkodott.
Az előadás jó – nekem feltétlenül, mert a jó előadásra már csak egy szempontom van és annak megfelel: az az jó előadás, amelyikről a néző jobb állapotban jön ki, mint ahogy bement. (Az, hogy mennyire jó csak később derül ki, lesz-e utóhatása, felmerül-e később is, vagy csak – de ez nem lebecsülendő – két-három-négy óra érzéstelenítést nyújtott a személyes fájdalmainkra, és hétköznapi bajainkat feledtette el velünk. Így öt nap távlatából még mindig eleven élmény.)
A három felvonás arányosnak érződik, elröpül az első másfél óra, és az sem baj, hogy szünetet iktattak be – a színházi hatás kedvéért – a második után. Aki ezt kitalálta, jól mérte fel az előadás hatását, nem unatkoztam, különösen nem a harmadik felvonás kimerevített színházi pillanata közben, amely azt is jelzi, hogy a bátor színház akár lehet lassú is, nem akarunk mi olyan gyorsan hazarohanni, ha jól érezzük magunkat. Senki nem távozott a két szünet egyikében sem, ez a 240 perc nem érződött soknak.
Jeli Sára Luca látványterve egyszerű, praktikus, átalakul mindhárom részre, így nem unjuk meg azt sem. Felidézi először a Feszty-körképet tartalmazó kiállítóteret, másfelől egy jurtára, harmadrészt pedig a parlament kupolájára is emlékeztet. Néhány fából készült elem ide-oda tologatásával jön létre a mindig más díszlet, valószínűleg egyszerűen is bontható, és a faelemek közötti réseken átjön a fény, szépen világítható.
Ehhez a hangsúlyozottan magyar közeghez passzolnak a darabban megmutatott színdarab („Árpád térnyerése”) kosztümjei, illenek egy honfoglalás kori operetthez. Slussz-poén, hogy a megidézett fejedelem ugyanolyan ruhában érkezik, mint amilyet színpadi alteregójára ráadnak jelmezként. A többi szereplőn az ünnepi alkalomhoz (augusztus 20. a parlamentben) illő öltöny vagy estélyi ruha van.
A történet leírásával nem próbálkoznék, elég keményen belefulladtam elmesélésébe családi körben, különösen, amikor elkezdtem néhány poént taglalni. Elmondva az egész, az operett az operettben jó nagy baromságnak tűnik, képtelenségek sorának, némileg emlékeztetve Dömötör András műv.ház sorozatára, amelyben szintén volt egy sámán-szál, nem éppen a szappanopera erőssége. Ezúttal a történet sok képtelen fordulata egységgé áll össze, és a szélsőségesen karikatúraszerű alakítások mégis összhangba kerülnek.
Az előadásba a K2 korábban is foglalkoztatott színészei mellett új arcok is láthatóak. (Akit érdekel a munkájuk, a Stúdió K-ban láthatóak a Bakkfittyben, amely előadás nekem mindeddig kimaradt, de nagyon muszáj lenne pótolni már.)
Az előadás főszereplője a Bácsalmássy János, legígéretesebb pályakezdőt megtestesítő Borsányi Dániel, akire illik is ez a minősítés, eddig elsősorban Vang vízárus szerepében jutott eszembe. Hálás feladat színpadon fellépő színészt játszani, és jól elkülönül az alakításában az Árpád térnyerésén belül nyújtott alakítása, óvatos, önálcázó megnyilvánulásai a színigazgató-képviselő (Viktor Balázs) és annak unokahúga (Lovas Rozi) felé, illetőleg láthatjuk, hogy foszlik le róla minden, amikor csak „igazi” szerelme (Boros Anna) van vele. A legjobb jelenet, amelyben nevetünk kényszeredettségén és zavarán az még az előadás elején van, amelyben az említett unokahúg férjül kéri kihasználva a színész kiszolgáltatottságát. Ebben a jelenetben nyilván benne van a világ megváltozása, hogy – állítólag – most már a nők udvarolnak. (Nem tudom, hogy ez mennyire tipikus, csak azt, hogy a hétéves fiam nemrég újságolta el, hogy neki az utóbbi időben három lány vallott szerelmet. Ezen persze nem csodálkozom, van ízlésük ezeknek a lányoknak, lehet persze, hogy a János név válthatja ki a hatást, ez a kulcsszó a népszerűséghez mindkettejük esetén.)
A mű kihasználja az operettek dramaturgiáját, amelyek szerint mindenki gyorsan él – hősünk miután meg lett gyűrűzve, fél órán belül fülig beleszerelmesedik egy másik lányba, akit történetesen fiúnak nézett heteken át és mivel az statiszta volt az előadásban, szóra sem méltatott. Ez a második számú nő, Baján Léna, ráadásul avar származású, aki a betétdarabban is avart játszik. Ez azok közé a képtelen csavarok közé tartozik, amelyből sok van a darabban, de minden szál felfejtésével nem spoilereznék. Boros Anna nagyon szerethető, az előadás elején reménytelen epekedése közben szívünkbe zárjuk és fekete zubbonyában ránézve esélyt sem adunk neki, hogy a főszereplőnk viszonozni is fogja érzelmeit. De ilyenek az operettek, minden két perc alatt lehetővé válik, így lesz belőlük is boldog pár, csak az a kár, hogy utána már csak 1-2 percük van hátra az életükből, de azt – mintegy ötven percen keresztül nézhetjük és nyugtázhatjuk, hogy ez alatt viszont igazán boldogok.
Lovas Rozi nagyon jól eltalálja, hogy mi kell egy operettbe, hozza a felszínt, gyorsan kapcsol, lecseréli a vőlegényét egy talpraesettebbnek látszó jelöltre, aki valóban mintha jobban is illene hozzá. Rózsa Krisztián megélhetési sámánja el van találva, még az udvarlás intenzitásának mértékét is jól lövi be. Eredetileg csak annyi lenne a célja, hogy barátját felszabadítsa, de aztán túlságosan belebonyolódik ebbe a kapcsolatba, amely neki is a halálig fog tartani, azaz még néhány percig.
A rendezők igazán professzionálisan építették fel a mű cselekményét, nagy ötlet, hogy Árpád vezér személyesen érkezik meg ebbe a közegbe, de nagyon nehezen tud érvényesülni. Horváth Szabolcs végig megőrzi méltóságát, sikeresen kilóg a közegből egészen a lezáró jelenetig, amelyben egészen hatásos poén lesz abból, hogy vegetáriánus és hat után nem eszik semmit. A kontraszt az emlegetett honfoglalás kora és a mi időnk között ezen kívül is számtalan komikus helyzetet eredményez, és még fokozza, hogy mindenki összekeveri Bácsalmássyval, a színésszel, bár ez teljes képtelenség.
Utóbbi és a megélhetési sámán mellett még van egy szereplő Piti Emőke alakításában, akinek „független színházas múltja van”, ő Láz Etelka, aki tüntető, petíciót szeretne felolvasni és ezért lógott be a parlamentbe. Ő az, aki nem megalkuvó, aki tiltakozik a nagy falépítés ellen, amelyet éppen ünnepelnek a parlamentben, élen Etelközy Mátyás kormánypárti képviselővel. Viktor Balázs ebben a szerepben a másik végletet hozza szintén markáns színekkel, kellően irritáló módon. (Nekem úgy tűnik, hogy kegyetlenül élvezi ezt a vonalas politikust játszani.) Közben (hiszen öt napja írom ezt a bejegyzést, és tudom, hogy méltatlan lesz az előadás minőségéhez – de lassan inkább kiteszem, most már sajnálom, hogy nem azonnal történt) eszembe jutott, hogy érdekes lehetett volna az is, ha őket kettejüket boronálja össze a darab írója, mi jöhetett volna ki abból a helyzetből, ha szerelemi szál szövődne két ennyire eltérő politikai nézeteket valló szereplő között. (Vagy lehet, hogy ez még egy operett keretei között is reménytelen? Valószínűleg a Romeo és Júlia szerelem sem jöhetett volna létre, ha mindketten osztják családjuk ellenséges álláspontját. )
Piti Emőkének, pontosabban Láz Etelkának Baján Léna bátyja, Károly jutott, aki avar statiszta és egyben terrormerénylet kitervelője és végrehajtója. Domokos Zsolt alakítását most is nagyon szerettem, amely valóban hálás feladat. Kicsit idejét múltnak tűnik az a korlátozó hozzáállása, amivel húga szerelmi életébe beleszólna, aggódik azon, hogy a lány „egy magyarba” szerelmes, miközben perceken belül mind meghalnak úgyis.
A kisebb szerepekben szintén kellemes színeket vitt az előadásba az egymással rivalizáló két női statiszta, Márta és Jolán szerepében Papp Barbara és Erdélyi Adrienn, illetve a Bácsalmássy János legénybúcsúját szervező Pignitzky Ádám (aki van olyan szerencsés, hogy a saját nevét adhatja egy színdarabszereplőnek, akit el is játszhat) és Georgita Dezső is. A Kicsi nevű technikus – aki már a Züfecben is megvillantotta magát egy apró feladatban – az utolsó felvonásban szintén előtérbe kerül, még a nevével is poénkodik, de úgy néz ki, hogy a közönség nem tanulmányozta a színlapot és nemigen nevettek ezen.
Az előadást azért is jó nézni, mert minden színpadra lépőnek jó feladat jut, a már emlegetett Mohácsi előadásokhoz hasonlóan a cselekmény fővonala szempontjából kevesebbet számító szerepekben is sokat lehet mutatni.
A teljesség kedvéért említődjön meg a koreográfus Gyöngy Zsuzsi (nemrég láttam a Mindegy c. előadásban), illetve a hangászkar tagjai: Szabó Sípos Ágoston, Héjja Katalin és Csizmás András. Rajtuk is sok múlt, éneklő prózai színészeket kellett kísérni.
Engem az egész előadás, minden összetevőjével együtt levett a lábamról, folyamatosan lekötött és azóta is foglalkoztat. Lehet, hogy ezért húztam eddig ennek az írásnak a befejezését is, mert ennyire nincs kedvem az élményt elengedni. Feltétlenül javaslom, hogy próbálkozzatok jegyet venni a két márciusi előadás valamelyikére, és ha nem sikerül, akkor jelentkezzetek várólistára. Ez az utóbbi tűnik életszerű megoldásnak.
