"Ha reménytelen a Lehetetlen, elbukásunk is ünnepély." - Idéztem ezt már a meglévő húsz Kékszakállú bejegyzésem egyikében. Most mielőtt a Galambos-féle operaházi rendezés számomra hetedik megtekintése után is nyilatkozom, mindet végigolvastam egy ülésben. Az előadásokról adott leírások jellemzően csalódottságot mutatnak, de helyenként némi fény is villan az alagút mélyéről. Egy ízben ( febr.25.) kifejeztem a reményemet, hogy hátha jön szcenírozott változat is hamarosan - és rá egy hétre ki is derült a műsorból, hogy most ősszel megint nézhető a sorozat. Most tessék, megkaptam azt, amit akartam - megnézhettem harmadszor is a várva várt előadást.
Mind a darab, mind ez a rendezés csak úgy sugározza a pesszimizmust. Bartók operája ezúttal is (lényegében) arról szól, hogy akárhogyan is erőlködünk, nem kerülhetünk közelebb egymáshoz, sőt a megismerés csak még jobban eltávolítja az embereket egymástól. Maga az előadás - hetedszer is - a koncepció alkalmatlanságáról győzött meg. Nagyon próbálkoztam az elfogadásával, de nem jött össze. Pontosan olyan vagyok - ebben a tekintetben -, mint Judit, csak a vérfoltokat látom. (Nem, azt értékelem, hogy VAN előadás. Néztem.)
Amikor még az első megtekintés előtt megemlítettem egy ex-Juditnak, aki azóta fachot váltott és már nem vágyik a szerepre, hogy az összes előadásra készülök, poénnak szánva még hozzátűztem: lehet, hogy az öt megtekintés elég lesz, hogy engem is végérvényesen leszoktasson a Kékszakállú-kedvelésről. Ez a rendezés valóban elég hatékonyan erre sarkallhatja a nézőket, de az énekesek (Cser Krisztián, Komlósi Ildikó) próbálkozása, ahogy alkalomról alkalomra mégis nekiindulnak a kudarcra ítélt helyzetnek, az mégis erősebb hatás ennél. Mit tehet egy színész-énekes, belehelyezkedik a rendezés által felállított koordináta rendszerbe és amennyire tőle telik, megpróbálja elfogadtatni a koncepciót, ha lelke mélyén hisz benne, ha nem. Ebben a hozzáállásban óhatatlanul is van valami igazán tiszteletreméltó, hősies és ez megindító.
Judit és a Herceg kudarca a zenébe, sőt jelen esetben a rendezésbe is bele van kódolva, elkerülhetetlen, de látunk két embert (a zenekar és Kovács János által megtámogatva), akik bevállalják ezt a küzdést és nem veszi félvállról a feladatot.
Mi a helyzet a közönséggel?
A nézőtérre további ötszáz ember elférhetett volna - a telítettség aránya nagyon hasonló a két évvel ezelőttihez. Akkor az Erkel kongott az ürességtől. Ez most még inkább elkeserített, mint korábban, mert a helyemről jól ráláttam a nézőtérre és emiatt bennem maradt némi keserűség is. Minden operaelőadás eleve ráfizetéses, állami dotáció nélkül ki sem nyithatna az épület. Ebben a helyzetben akár annak a hétezer diáknak is fel lehetett volna ajánlani ezeket a délelőtti Kékszakállúkat, akik a korábbi operakalandról lemaradtak. Nincs fizetőképes kereslet erre a műre, a 2600 feletti helyárakon elvétve ültek, de az annál olcsóbb helyek tele voltak. (A harmadikon persze, ami nem látszik jól az énekeseknek, ha az ötödik ajtónál felgyulladnak a nézőtéri villanyok. Megjegyzem, van valaki, aki gondolkodik és ez a fény ezen a délelőttön mérsékeltebb volt és kevesebb ideig égett, mint a premieren.) Nem szabadna hagyni, hogy senki ne legyen a haszonélvezője ennek az előadásnak, ha már egyszer a résztvevők ennyire intenzíven vesznek benne részt. Még van két alkalom, nov. 7. és nov. 20. Ezek jelenleg még üresebbek.
Azok, akik jelen voltak ezen a vasárnap délelőtt, eléggé szerették az előadást,"rendesen" tapsoltak - sose fogom megtudni, hogy véletlenül a látványelemeit is szerették-e, amelyek csökkentik az énekesekre eső figyelmet.
Az előadás előestéjén olvastam éppen Ókovács Szilveszter Kritikám alul című könyvének hatvanadik oldalán azt a gondolatot, amelyben a szerző frappánsan csodálkozik azon, amikor bizonyos rendezések Bartók absztrakt zenéjét romantikus képeskönyvvel akarták befogadtatni a harmincas évek közönségével. Ez nem romantikus, de illusztratív éppígy és nemcsak a szépséget és értékeket veszik el Kékszakállú régi asszonyaitól, a szereplőkről az optimális megvilágítást és ezzel a figyelmet, de ezen kívül szembe megy Bartók alapállításával, kifejezett szándékával is: elvileg egy rendkívüli férfit közelítene meg egy átlagos és tapasztalatlan, de igen elszánt nő.
Ezzel a Galambos-féle koncepcióval nem lesz zseniális, nagy formátumú férfi a címszereplő, nem lesz Herceg. A korábbi bejegyzésben leírt történetemet továbbra is érvényesnek érzem. Elmondható három megtekintés után, hogy ebben a szereposztásban egy magabiztos és rendkívüli nő ostromol egy olyan, nála fiatalabb férfit, aki iránt fellobbant az érdeklődése, aki nem képes ellenállni és akinek a világába - leginkább kíváncsiságból - betör. Megtöri az ellenállását, kiszedi a titkait és ezek után készítgeti is már a holmiját, menne....Ehhez képest, az egész hetedik ajtó jelenet lehetetlenség, mert ez a Kékszakállú nem került soha olyan fölénybe a nővel szemben, amely helyzetből ez a végső elutasítás elképzelhető lenne. Igen, most harmadszor ez a jelenet már nagyon zavart.
Ezen a koncepción az sem vesz erőt, hogy Cser Krisztián hangjára sok minden mondható, de az nem, hogy átlagos és nem hat ránk. Hatalmas ez a hang, az ötödik ajtónál aztán meg pláne. Ennek ellenére, a jelenetek beállítása úgy éreztem, hogy eredményesen tompította még ezt a hatást is, bár az előadás teljes időtartamára még sem. (Most messzebb ültem, a hang innen még impozánsabb volt, mint korábban az első sorból, ugyanakkor a közelség valószínűleg segít a bevonódásban - igazán nagy jelentősége van annak is, hogy ki hol ül. Meg a függönynek is szerepe van, amely most is elnyelte Komlósi Ildikó néhány szótagját, aki szintén láthatóan a maximális intenzitással tette oda magát.)
Mindent összevéve: nem tudjuk sehogy sem tragédiának látni azt, ami itt történik - inkább csak egy egyéjszakás kaland az, amit látunk, nem A férfi és A nő monumentális összecsapása. A résztvevők pedig minden bizonnyal lapoznak és nem törik ketté az életük.
Lapozhattam volna én is, hiszen lassan, nov.9-én lesz két éve, hogy először utasítottam el ezt a koncepciót, amelyről magam sem hittem volna akkor, hogy akár még egy este erejéig visszaültethet majd a nézőtérre, mégis egy egész korszakom induló és emblematikus előadásává vált.
Az a gondolat, hogy már órák óta tudom, hogy nagy valószínűséggel a negyedikre mégsem fogok tudni beülni, hiába mondtam le miatta már annyi mindent, de mégis van egy erősebb faktor - ez a perspektíva elkeserít. Mégis lenyűgöz ez a kilátástalan küzdelem, ahogy a két énekes valódi emberi sorsokat és egy életképtelen kapcsolatot mutat fel, amelyben, ha némi áttételekkel is, de magunkra ismerhetünk. Mégis megnéztem volna még akárhányszor. Ezért írtam még ezt a bejegyzést, hátha lesz, aki minden szeplőjével és lehetetlenségével együtt is bevállalná az előadás megtekintését - csakis Cser Krisztián ÉS Komlósi Ildikó miatt. Helyettem is. November 7-én, délelőtt 11-kor.