A héten ez a második Orlai produkciós előadás, amit látok és ez is felhozott bennem személyes élményeket, nemcsak az Egyasszony. Ez kevéssé rázott meg, hiszen bár két alkalommal voltunk életveszélyben egy vietnami utazás alatt, de mindkettőt szerencsésen megúsztuk, sőt több mint fél éve a motorbaleset nyomait sem érzem többet, ezeket sikeresen feldolgoztam. (Erről a hónapról a blogomon egyedülálló módon 11 bejegyzés olvasható, akit Vietnam érdekel, ad némi támpontot.)
A halál gondolata, amely bármikor elérhet minket, teljesen logikusan merül fel az előadásban, hiszen az egyik főszereplő (Formán Bálint) behívót kap a vietnami háborúba és már a darab elejétől ott tornyosul felette saját halálának biztos tudata.
A darabnak ez központi témája, látunk egy emberi sorsot kiemelve a többi közül, amelyiket elsősorban a hatalom döntései határoznak meg. Sokkal erősebb hatása van ennek, mintha statisztikákat olvasnánk a háború áldozatairól. (Néhány számadat is kifejező azért, illetve azt sem rossz tudni, hogy naponta egynél több ember hal meg még mindig Vietnámban a háborúban lerakott taposóaknák miatt. Ez a tudat némileg izgalmasabbá tette a vietnámi kirándulásainkat is.)
Jó lenne egy olyan hosszabb időszakot kifogni, amikor nem történnek a nagypolitikában különleges események, amikor nincs háború, nem jön létre a darabban bemutatott döntési helyzet sem. Amikor az ember nyugodt lélekkel járhat színházba is, és vállalható az a helyzet, amikor valakinek az a nap nagy kérdése, hogy melyik előadást válassza a sok közül.
Mohácsi János rendezése szokatlan módon indul. Ha valaki a film utánzását várta, vagy egy klasszikus musical előadást, az bizonyosan csalódni fog, de ez szinte azonnal ki is derül. A szereplők eleinte még a saját nevükben szólítanak meg, kicsit a lelkiismeretünket is felpiszkálják, hiszen nekünk vágják, hogy amíg az ország lakosságának fele nyomorog, mi itt szórakozni jövünk és elhanyagoljuk a családunkat is. (Igen, ez nekem is eszembe jut sokszor, magamtól is - különösen, ha az utcán alvó hajléktalanokra nézek. Tudom, hogy mennyire szerencsés vagyok, még akkor is, ha történetesen egy rossz előadásról tartok hazafelé. És persze azt is, hogy az én helyzetem is megváltozhat bármikor.)
Az előadás későbbi pontján ismét felmerül ugyanez a kérdés, mégpedig egy tételmondat jellegű állítás formájában, az egyik szereplő szájából: "Az embernek nem kell felelősséget vállalnia a világért, amiben él." Mohácsi János előadása, amely a Hairt apropóként használja, egyértelműen arról szól, hogy ők viszont ezt a színházat éppen azért csinálták, mert igenis bele akarnak szólni a közéletről való gondolkodásba, és szeretnék, ha a nézőkben is megpezsdülne valami. A darabbeli szereplők meglehetősen tehetetlenül szemlélik saját sorsukat és leginkább a kiszolgáltatottságuk, sodródásuk az, ami dominál - de ettől függetlenül az előadás alkalmas lehet arra, hogy néhány embert aktivizáljon, vagy ne akarjunk túl sokat - viszonyaink átgondolására sarkalljon.
A dicsérhető közösségi hozzáállás mellett érdemes azt is megvizsgálni, hogy színházi előadásként miként tölti be a szerepét.
Az Orlai produkció talán legtöbb embert felvonultató vállalkozásáról van szó - 16 színész és 5 zenész kell hozzá, amely által rendkívül költséges is lesz,bár Khell Zsolt díszlete nagyon egyszerű és praktikus - kellő teret ad a mozgásnak. Remete Krisztina is jellemzően csak egy ruhát ad a szereplőkre, nincs is többre szükség.
Amit kapunk, az mégsem egy klasszikus musical, inkább hasonlít Mohácsi többi, saját fejlesztésű szövegre épülő előadásához, annyi különbséggel, hogy ennek a zenéje ismerős. Helyenként most is hosszúnak érzem a párbeszédeket, talán sok a színészi improvizációk nyomán benne maradt rész is, de a túlírt blogbejegyzéseimmel komolyan nem hibáztathatom a szerzőt ezúttal sem. Megértem, hogy a saját szövegével nem tud szigorúbban bánni.
Erre az előadásra a színházat határozottan nem kedvelő lányomat vonszoltam magammal, és ez is nyilván számított. Az előadás közben sokat figyeltem az ő reakcióit. Ugyan az előadás elején már rájöttem, hogy az előadás célközönsége nem kifejezetten az ő korosztálya (12 éves), de ennek ellenére látnivalóan élvezte, sőt elismerte, hogy a vártnál jobban szerette. A káromkodások nem zavarták, úgy néz ki, hogy egy hetedikesnek ez a beszédstílus valóban a hétköznapok megszokott tartozéka, nem észlelte rendkívülinek. (Aki idegenkedik a színpadi káromkodásoktól, az készüljön arra fel, hogy ebben az előadásban ez bőven van. Ne érje váratlanul.)
Bertának is feltűnt az az írói technika, amelyet sokan talán Pirandello Hat szerep keres egy szerzőt c. darabjából ismerhetnek. Látunk szereplőket, akik azon lamentálnak, hogy milyen sorsot írtak nekik, nincs apjuk, anyjuk és "még húsz előadás múlva is ezeket az ótvar szövegeket fogják mondani" (Lovas Rozi). Ez a beállítás, a színész és a szereplő közötti távolság megteremtése feltétlenül szokatlan lehet egy átlagos mezei nézőnek, aki azt szokta meg, hogy elkezdődik a történet, a színészek beleélik magukat, majd vége lesz és jön a tapsrend. A már említett halálra szánt főszereplő (Formán Bálint) szintén sokszor szereplőnek minősíti magát és a második részben főleg vele együtt várjuk ezt a jó előre beharangozott halált. (Ha még a perceket is bemondták volna, akkor még inkább hasonlított volna a helyzet Ionesco Haldoklik a királyához.) Annak ellenére, hogy ez az abszurditás segít a távolság megteremtésében, a helyzet mégis megrázó. Feltétlenül átéljük az emberi sors forgandóságát és ezt szemlélve a saját kiszolgáltatottságunk is ugyanígy felmerülhet.
A 16 szereplő közül csak néhány kerül a történet középpontjába, de a zenés betétekben többnyire mindenki benne van. Bodor Johanna meghagyja a koreográfiákat egy kicsit fésületlennek, nem tűz ki lehetetlen célt, mivel alapvetően prózai színészekkel dolgozik. Nem mindenki mozog tökéletesen, van akinek a hangja sem túl erős vagy szép, sőt a lányom nálam is kritikusabb szemléletű lévén csak egyetlen olyan férfit látott, akinek elég jó alakja volt ahhoz, hogy a pólóját nyugodtan levehesse...Én ennyire nem vagyok maximalista, nekem igazából egy dolog számított: a színészi jelenlét. Ez a 16 színész úgy csinálta végig a jeleneteket, hogy amikor éppen nem beszélt, akkor is résztvevőként viselkedett, nem civilben ácsorogtak a színpadon. Lehet, hogy valaki ezt természetesnek veszi. De nem az, nem is olyan egyszerű és nem magától értetődő. Elég sok operaelőadást kell megnézni, közben figyelni a kórust és sokakat ki lehet szúrni, akik nem változnak át egyáltalán, énekelnek, de nem lépnek szerepbe. Ehhez a viszonyítási ponthoz képest én már önmagában is értéknek láttam a színészi munkát még akkor is, ha nem minden esetben járt együtt emlékezetes énekesi teljesítménnyel a szereplés.
Az előadást ma este elsősorban Szabó Kimmel Tamás, Pető Kata és Lovas Rozi hármasa vitte, mindhárman kellő dinamizmussal. Hozzájuk képest a többieknek kisebb feladatai voltak és Formán Bálintot is halványabbnak éreztem. Lehetséges, hogy a rendező célja volt minél inkább átlagemberré formálni az áldozatot. Középszerepet kapott Csémy Balázs is, akit ennyire nem figyeltem volna, ha nem láttam volna már kétszer is az operaházi Mario és a varázslóban, sőt nem készülnék vasárnap is az előadás újbóli megtekintésére. Nem volt rossz, de a felsorolt három színésznél ebben az előadásban kevésbé tűnt erőteljesnek. A tömegből Zsigmond Emőke csillogó szemei viszont többször is felkeltették a figyelmemet, illetve Gula Péter markáns jelenléte is elég jól érezhető volt, bár ő sem kapott kiemelt feladatot. Minthogy elsősorban egy közösség, egy generáció életérzését mutatná meg ez a musical, nem is baj, hogy elsősorban csapatmunkának tűnik és nem 16 külön egyéni sorsot villant fel.
Az előadás feltehetően azokat fogja elsősorban vonzani, akik szeretik a filmet, a musical zenéjét. Én is szerettem a filmet, de annyira régen láttam és mindössze csak egyszer, hogy semmiféle előkép vagy kötődés nem zavart meg abban, hogy nyitottan fogadjam Mohácsi verzióját.
Ezen az estén éppen október 23. volt, a forradalom évfordulója, nemzeti ünnep. Azt hiszem, hogy ez az előadás a legjobb módja volt a megemlékezésnek.
