Szombaton kaptam egy FB-üzenetet, amelyben Máté Gábor harmadéves színészosztályának előadását (zenés mestervizsga) a nálam messze tapasztaltabb, tömörebben fogalmazó és nem utolsó sorban jóval többféle előadást néző Fehér Elephánt (http://www.toptipp.hu/szinhaz/) nyomatékosan ajánlotta, mint amelyik "veri az összes budapesti programot". Miután eddig nem tűnt ok nélkül lelkesedős típusnak, hittem neki. Ugyan tegnapra csak egy kirándulást terveztem, színházat nem, viszont délután háromkor éppen ment a darab az Ódryn - a kirándulást lérövidítettem és megnéztem azonnal a Brémaiakat. Ti is tegyetek így: már kitűzött előadások: nov. 28., dec. 3. Részletesebben:
Az előadással valóban nincs sok probléma. Egy azért van. A címből kiindulva mindenki gyerekelőadásra gondolna, mégpedig leginkább alsósoknak szántra. A színlap nyolc éves kortól ajánlja, de tegnap néhány két-három éves gyerek is helyet foglalt a nézőtéren. Miután az előadás zenés, egész biztos, hogy ők is élvezték némileg. A produkció viszont véleményem szerint leginkább a fiatal felnőtteket, gimnazistákat és egyetemistákat célozza meg. Azok a kérdések, amelyekről a történeten keresztül beszélnek, remélhetőleg foglalkoztatja őket. Bízzunk benne, hogy ők még vannak annyira nyitottak, hogy egy ilyen előadás hasson is rájuk. Viszont az a bökkenő, hogy erre a címre nem biztos, hogy beülnének, hisz gyerekelőadásnak hinnék.
Én most találkoztam először ezzel a harmadikos színész-osztállyal. Most még mindenki új, várhatóan a következő három év alatt fog számomra legtöbbjük egyénisége kirajzolódni. A nevek most még idegenszerűek, de előbb-utóbb meg fogjuk őket is jegyezni, különösen így, hogy végre nem csak ömlesztett névlistával készült a szórólap, hanem sikerült olyat is találnom, amely alapján beazonosíthatóak a színésznövendékek.
A Grimm mesét elég alaposan átírta valaki, aki nem lehet más, mint a színlapon dramaturgként megjelölt Radnai Annamária. Más szerző nincs feltüntetve, kivéve a dalszövegek írója: Vecsei H. Miklós. Jelentősen különbözik a történet felszíne, bár ha valaki az eredeti mese mélyére ás, találna közös pontokat.
Az eredeti történet közismert, feleslegesnek ítélt (elöregedett) állatok gyülekezete indul el együtt, hogy új otthont találjon. Brémába sosem jutnak el, de egy zsiványtanyára igen, ahonnan (miattuk) kimenekülnek a lakók, ők pedig itt letelepedhetnek békességben. Ez az alap lényegében megmarad, de a kép árnyalódik további állatok bevonása által.
Kálmán Eszter díszlete rendkívül egyszerű, olcsó, mégis kifejező. Kerítés és villanypásztor veszi körül a néhány ládával jelzett csirkeólakat. Jönnek a görények, négyen is (Kiss Andrea, Georgita Máté Dezső, Gyöngyösi Zoltán, Olasz Renátó), akik büdösek és öncélúan leöldösik az összes csirkét, tyúkot. Ezek után nyugodtan távoznak, viszont az összes többi állat tudja, hogy őket fogja a Gazda felelőssé tenni, ezért menekülniük kell. A kakas (Dér Zsolt kiemelkedő alakítása) az, akinek gyásza személyes, és nem pusztán a saját jövendő sorsát siratja. A kutyák (Blahó Gergő, Osváth Judit) inkább tartanak a számonkéréstől. A bárány az egyetlen, akinek nem kellene, aki kívül maradhatna az eseményeken, őt viszont sodorják a többiek, látnivalóan önálló mérlegelésre képtelen. Rujder Vivien báránya valóban tiszta és ártatlan, rácsodálkozik a világra. Nem rajta múlik, hogy sikerül a későbbiekben életbe maradni, nem falják fel, nem marad le a többiektől. Ő az egyetlen, akinek nincsenek előítéletei, de sajnos azért, mert gondolatai sincsenek. Neki nincs baja a patkányokkal sem, akiket az állatok nem fogadnak be, még az után sem, hogy nekik köszönhetik a szabadulásukat. Ugyan a pusztító görényekhez képest ők a "jók", de annyira mégsem, hogy minden megfontolás nélkül ne közösítsék ki Weismannt (Figeczky Bence), Grünwaldot (Papp Endre) és Schwarzmannt (Medveczky Balázs). A kiközösítettekben mélyen van már a tüske, eleve az elutasítást várják mindenkitől. Ha színészi alakításként nézzük, akkor ez a három patkány együtt is, néha külön is nagyon rendben van. Intenzíven vannak jelen, ami nem hátrány egy zenés darabnál sem. Izgágáskodnak, egymás szavába vágnak és nem ritkán van igazuk.
A képet árnyalja egy különleges állat megjelenése is (panda- Ember Márk), akinek kapcsán néhány utalás a színészlétre vonatkozóan elhangzik. A művész sorsa sem sokkal jobb a többiekénél, de egy hajszállal talán mégis. Ő a szerencsés, akik eltérhet a többségtől, mégis elfogadják. Ember Márk játssza korábban Kucu nénit, aki mártíromságra ítéltetik. Ő az, aki mindenkit menekülésre szólít fel, de a saját bőrét nem menti. Ebben a jelenetben a kerítésre kötözött disznó közeli halálát valóban megrendítővé teszi a színész. Ha tetszik, ha nem, Jézus szenvedéseire asszociálunk. (Ugyan megváltható-e a világ egyáltalán akármennyi szenvedés árán is?)
Az ígéret földjének a neve: Bréma. Az eredeti történetből megmaradt, most is a szamár találja ki a megoldást. Baki Dániel igazán kitűnő, megjelenése első percétől figyelnünk kell rá. Valószínűtlen, hogy éppen őt bárki is okolná majd a görénytámadásért, mégis ő vállalja fel az irányító szerepet. Az ostoba politikusok magabiztosságával hiszi magát tévedhetetlennek. Neki is jut egy rövid magánszám, ahogy minden más állat is kap önálló megmutatkozási lehetőséget is. "Most csökönyös vagyok", mondja és két percre leáll a cselekmény, majd minden megy tovább a maga útján. Ő az, aki megfogalmazza, hogy mit jelent Bréma: "A villanypásztoron túl, ahol nincs semmi stressz. Ahol minden állat egyenlő. "
Természetesen ebbe a "minden állatba" a patkányokat ő sem érti bele. Később némileg elbizonytalanítja őket a szabadság, nem tudnak mit kezdeni vele. A történet félidejében ( a macska - Bodoky Márk) halála után mintha némileg meginognának, lehet, hogy a menekülés mégsem megoldás?
Az előadást szünet szakítja meg. Én nem éreztem a szükségét, viszont a játszóknak kell a szusszanásnyi idő, hiszen - bár ez eddig a bejegyzésből nem derült ki - "sok mozgásos"-zenés darabról van szó. Jó a zene, felismerhető vendég-anyagokkal tarkított. Kovács Adrián (nekem neve már jól cseng: lsd. Karnyóné) és munkája.
Megnéztem a két rész közben az előcsarnokban kiállított plakátokat, melyeken a holocaust színész-áldozatainak állítanak emléket. Volt nem egy név, amelyiket nem ismertem. Mert a színész-létnek akkor is megvan a tragikuma, ha az illető természetes halállal hal meg. Aki nem jut filmszerephez, annak kis szerencsével egy-két színházi felvétel őrzi alakításait és a nézői emlékezet.
A második részben sok minden jóra fordul, a poénokat nem lőném le, hátha valakinek kedve lett közben megnézni. Jön néhány váratlan fordulat, folytatódik a szórakoztató, de egyben gondolkodtató játék is. Reméljük lesz elég alkalmas néző, és amíg az osztály nem végez, addig műsoron tudják ezt az előadást tartani.
