A Zeneakadémia 2011-ben alkalmazott zeneszerzés szakirányt indított. A koncerten két frissen végzett hallgató élvezhette munkájának megvalósulását, mégpedig a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóinak előadásában.
Az első részben Bakk-Dávid László zenéjére készült fizikai színházi produkciót láthattunk Widder Kristóf rendezésében. A táncjátéknak is nevezhető Bernarda Alba házában több ismerőst üdvözölhettünk a „fizikai színházi irányzat” vezetőjének, Horváth Csabának a társulatából (Blaskó Borit és Pallag Mártont is, akik a Forte legfontosabb előadásaiban – A nagy füzet, Irtás – is fontos szerepet kaptak.) A címszerep Lőrinc Kataliné lett, aki a karakterré át is lényegült, helyenként azt is éreztem, hogy nagyon való neki a szerep, de a koreográfia illetőleg rendezés nem ad elég tág teret. Lőrinc Katalin már több esetben is megragadott, bár csak elvétve látom, hiszen táncelőadásokra már túl sok időm nem marad. Figyelemre méltó egyéniség. A lányokat játszók közül nem ismertem mindenkit, Sipos Verát és Zsigmond Emőkét igen, de Varga Krisztina és Gyöngy Zsuzsa számomra újak voltak.
Az előadást nézve nem éreztem se azt, hogy ez egy rendkívül megrázó produkció, de azt se, hogy nagyon unalmas. Hullámvasúthoz inkább tudnám hasonlítani, hol jobban érdekeltek a színpadi történések, hol az volt az érzésem, hogy össze van mosva a cselekmény. Az előadás semmiképp nem érte el egy jól megcsinált prózai Bernarda Alba szintjét.
A második rész, Kovács Adrián Karnyóné c. musicalje látnivalóan nagyobb hatást gyakorolt a közönségre. Hiába, a műfaj nagyon számít, hálásabb egy musical, mint egy kortárs tánc előadás, még akkor is, ha a szereplők jelentős része nincs nagy hanggal megáldva. Ez most nem opera, van mikroport. A negyedikes színészosztály tagjait pedig igazán lehet szeretni, érződött a közönség reakcióiból, hogy sok az ismerős, drukkolnak nekik. Ezzel én is így voltam. Az ifjabb Vidnyánszky Attila, aki rendezőként jegyzi a produkciót, bár ő is a színészosztály tagja, igazán a helyzet magaslatán volt. Minden percbe besűrít három poént, amelyik valóban illik is a szitucióhoz, nem erőltetettek. Az előadás végén a színpadra ránézve azért nem tudott nem eszembe jutni: az alma nem esik messze a fájától – nagyjából ugyanakkora szemétdomb keletkezett, mint amilyen a békebeli beregszászi előadások során…
A darab működik, Kendrey Beatrix szövegkönyve a Csokonai szövegkönyvön alapul, minden fontos mozzanatát megtartja. Azt gondolom, hogy akiknek új volt a történet, azoknak még jobb élmény lehetett. Mészáros Blanka fiatal korát ütött-kopottsággal kompenzálta, sikerült annyira elkoszosítani a sminkesnek, hogy nagy nehezen elhittük, hogy nem vonzó. Mindkét udvarlójára nagyon haragudni lehetett azért, mert átverik és kihasználják, miközben meg is értettük őket. Mészáros Blanka Karnyóné alakításából a szereplő sorsának tragikomikuma a maga teljességében kibontakozott. Végtelen szenvedéllyel epekedik rosszul kiválasztott, méltatlan személyek iránt, a férje hiányában nem találja a helyét. Az egész problémára valóban ez az egy megoldás kínálkozik, amit deus ex machinával oldanak meg, a halottnak hitt férj előkerül, a tündérek pedig minden hullát feltámasztanak, ahogy azt Csokonai előírta.
Zsigmond Emőke ezen az estén duplázott, most Boriskaként is feltűnt és jó volt ebben a szerepben is. Bach Katának egy apró villanás jutott Tündérként, de így is emlékezetes maradt. Jó ez az osztály, ügyesek a fiúk is, akik jóval többen vannak. (A lányoknak jobb a hangjuk, ezt megállapítottam.) Mivel az Ódry Színpad sem szokott részletes szereposztást közölni, a Zeneakadémia sem teszi ezt, csak ömlesztve sorolja a szereplőket, a rossz névmemóriámmal nem jutok messzire, ha róluk kell beszélni. Csapó Attila és Zoltán Áron a két szélhámos gavallér, szellemesek, jó nézni őket. Vecsei Miklós nevét a színlap még el is írja, ennek ellenére Samuka szerepében kifejezetten erős.
Ezt az előadást nézve az jutott eszembe, hogy kár lenne, ha csak a vizsga miatt jött volna létre ez a produkció. Üde színfoltja lehetne ez nyári színpadoknak is. Ennek az előadásnak be kellene utaznia fél Magyarországot, a fiatal színészeknek meg kellene mutatkozniuk az összes létező fesztiválon és helyszínen. Jól járna mindenki vele. A kezdő zeneszerzőnek csak gratulálni lehet ehhez a kifejezetten erős indításhoz, amelyhez még ráadásul jó partnereket is sikerült találni.
Ez volt az első rendezése az ifjabb Vidnyánszky Attilának, amit láttam. Várom a folytatást, legalább olyan reményekkel, amelyekkel a Sólyompecsenye után a beregszásziak munkáját figyeltem. Bízzunk benne, hogy megtalálja ő is a maga csapatát, létrehozza a saját műhelyét.
