Egyáltalán nem kedvelem a gálaműsorokat, így egészen szerdáig ezt a programlehetőséget figyelmen kívül hagytam. Csak a két délutáni egyfelvonásost terveztem be. Hasonlóan a Csillagóra gálához, most is a szereposztás győzött meg arról, hogy ott a helyem.

Jelen esetben nem a meghívott sztárokra gondolok elsősorban, hanem a magyar énekesek között fellépő Gábor Gézára, akinek a pályáját figyelgetem a Kovalik-maratonban való részvétele óta (2006). Itt a bejegyzés elején következik a reklám: az énekes hamarosan a Don Carlosban énekel (szept.12,17,19). Már csak miatta is mentünk volna, de nem bántuk, hogy a műsort erősítette a júniusi Wagner napokon fellépett Anja Kampe, akinek elragadó Sieglinde alakítását a nyár nem halványította el és a híres olasz basszus, Ferruccio Furlanetto is. Utóbbi nyaram fontos szereplőjévé vált, ugyancsak Don Carlos felvételei által. Fel is soroltam mindhárom okot, ami miatt MUSZÁj volt az eseményen részt vennünk, még úgy is, hogy ezen a napon már négy előadást megnéztem.

Az előadás az épület elé készült. Ezt nem nagyon értettem, hiszen az opera egyik lényegi eleme, hogy NINCS hangosítva. Veszít a produkció a minőségéből, ha mikrofonba énekelnek. A sors viszont másként döntött, mint a vezetőség: már a délutáni A telefon alatt elkezdett szemerkélni az eső. Negyed kilenckor a főigazgató közölte az egybegyűlt tömeggel, hogy az előadás mégis bent lesz. Ugyan emiatt csúszott a program, és visszanézve egészen értelmetlennek tűnt a külső színpad, a székek bérlése. Én viszont örültem, hogy végül módom lett igazán jól meghallani a fent nevezetteket. 

Az Opera épületébe így egy nappal előbb beléphettem a tervezettnél (KFT-koncert volt másnap bent), amely ha jól végigtekintek a most is körülöttem lévő dobozhalmokon, messze a legotthonosabb hely számomra. Jó volt újra bent lenni. A leülést bizonyos szempontból elbénáztuk Vilmával: az első sorba mentünk. Ez az énekesek tüzetes megszemlélésére adott lehetőséget, ugyanakkor mivel később kiemelték a zenekart az árokból, számunkra láthatatlanná váltak a balett-táncosok és a kórus is. 

Az átszerelési idő egyrészét Ókovács Szilveszter beszéde kitöltötte, aki rutinosan, lazán kezelte a helyzetet. Ő " a színpad megigazgatója", aki a konferálás közben laza mozdulattal helyére tett egy-két kábelt is. Sajnáltam, hogy a műsorvezetést átvette tőle a valóban szép (és egyébként ígéretes tehetségű) Szabó Erika egyetemi hallgató, aki korrekt módon felolvasta ugyan angolul is szövegét, ha hadart is kissé. Már a Csillagóra kapcsán is észrevételeztem, hogy ugyan érezhető, hogy "amatőr" műsorvezető a főigazgató, de mindenképp átjön a természetessége és az a fontos dolog, hogy amíg beszél, érződik, hogy magáénak érzi az Operát, és valóban fontosnak tartja amit mond. Szabó Erika esetén ez a kapcsolódás nem érvényesülhetett, kívül maradt az egész helyzeten, amely mintha őt magát is nyomasztotta volna. Lehet, hogy a határok lebontásának 25 éves évfordulóját éppen egy operagálával kellett megünnepelni, és jól hangzik, hogy 1989-ben született embert kerestek konferálni, ugyanakkor ha választhatok, akkor mégis jobban örültem volna, hogy az Operaház berkein belülről választanak konferansziét. 

A program a csúszás nélkül is 2,5 órára lett tervezve. Talán nem is akartak szünetet eredetileg sem, mindenesetre hosszúnak érződött így a 16 számból álló műsor. Az persze már néző függő, hogy ki mit hagyott volna ki szívesen. A késői időpont ellenére is csak kevesen mentek el a program közben. Bírtuk a gyűrödést.

A Galántai táncok után (majdnem minden műsorszámot Halász Péter főzeneigazgató vezényelt) Anja Kampe énekelt először, mégpedig a Fidelióból Leonóra áriáját, majd később Izolda szerelmi halálát is hallhattuk tőle. Ismét felidéződött bennem a tavalyi Sieglinde, nem is volt az olyan régen, még három hónapja sincs és már visszajött a művésznő Pestre. Nem bánnám, ha maradna ez az ütemezés és a jövőben is meghallgathatnám három havonként. 

Amíg Anja Kampe egyedül lépett fel, Ferruccio Furlanettónak a Gremin áriája (Anyegin) és Zakariás imája (Nabucco) mellett adatott egy kettős is, éppen a Don Carlosból. Kálmándi Mihály (Posa márki) mellett volt Fülöp. Ebben a kettősben több is megtörtént a színpadon, mint ami szokásos koncerteken elvárható. Minthogy mindkét énekes már sok éve énekli szerepét, én azt éreztem, hogy ebben a néhány percben valóban átkerültünk a Don Carlosba. Átlényegültek mindketten, nem két "frakkos pingvint" (Kálmán Pétertől lopott kifejezés) láttunk, hanem magát Fülöp királyt a gondjaival és Posa márkit. Kálmándi Mihály mostanában erre a szerepre készül egyébként is (előadásai: szept. 21, 24, 27), ezt a néhány percet látva biztatónak látom a helyzetet. Furlanetto minden mondatát átéli, van mindre külön gesztusa. Kegyetlenül szenved. Rendkívüli élvezet lenne élőben látni a teljes operában, ebben biztos vagyok. A két másik áriába is éppígy odateszi teljes mivoltát, de partnerrel még erősebbnek tűnnek színészi képességei is.

A harmadik vendég Piotr Beczala többek között a Szabadság-kettőst énekelte Kálmándival a Don Carlosból. (Nem véletlen, hogy ez a mű és Verdi ilyen nagy arányban szerepel a műsorban, a 15-ből 7 szám tőle van, hiszen a szabadság-motívum talán nála a legerősebb.) A tenorista ez alatt a néhány perc alatt is meggyőzött arról, hogy teljesen ideális Don Carlos, pont olyan líraian szenved, ahogy azt várnám, miután lassan két hónapja hallgatom ezt az operát. 

Van a fellépők között még egy tenorista, akire eddig nem figyeltem eléggé oda, az elmúlt évadban mindössze négy előadásban láttam. Balczó Péter a Rigoletto kvartettjében lépett fel, melyben Alena Kropackova volt Magdalena. Itt ismét létrejött egy színházi pillanat, Mantuai hercegként partnere karját simogatja, aki kéreti magát, elhúzódik. Az énekesnő sokkal magasabb, így némi komikus szín is költözik a jelenetbe, amely ettől a gesztustól feltétlenül életre kel. Egy ilyen koncert sorsa alapvetően ezeken az apró pillanatokon dől el. Az nem kérdéses, hogy akiket felkértek a szereplésre, azok mind nemzetközi színvonalon énekelnek. Mégis, ennél is többre van szükség. Akiknek még koncert helyzetben is sikerül élettel megtölteni a figurájukat, azokat lehet igazán meg is szeretni, ők lesznek a közönség kedvencei. Ezt gondolom én.

A magyar sztárok közül Rost Andreát választották (a Bánk bánból és  A víg özvegyből énekelt). Nemsokára 25. jubileumi fellépése is lesz, saját gálája.

Az egész műsort egy Falstaff-részlet (a Fúga) zárta, benne néhány meghívott külföldi fiatal között énekelt ismét Balczó Péter, a délutáni A csengőben látott Kóbor Tamás, Megyesi Zoltán, akinek szintén mindig örülünk és végre Gábor Géza is. Utóbbi Mukk Józseffel együtt szólózott korábban a Fidelióból, de a kórussal együtt a háttérben helyezték el őket, így egyáltalán nem láthattuk. Most viszont szavunk sem lehetett, éppen elénk került. Szép volt ez a részlet, lehet, hogy idén betervezem a Falstaffot is, amelyet tavaly kihagytam.

A csúszás hátrányát csak most tapasztaltuk meg igazán. Mivel az előadás majdnem éjfélig eltartott, így lemérhettük, hogy gyalogosan az új lakásunk sincs messzebb, mint a régi. Én az est méltó lezárásának tekintem azt, ahogy átsétáltunk a kivilágított Lánchídon, sőt a nagyjából üres Alagútban, amelyben 24 éve nem mentem gyalog keresztül. Összességében nagyszerű nap lezárása volt, csodás művészekkel találkozhattunk, igazán jól esett a hosszú nyári szünet után. Várjuk a folytatást!