Apró tanulságok mindig levonhatóak, ha egy előadást újranéz az ember, még akkor is, ha a koncepcióról már nagy újdonság nem is derül ki.
Kedden a tapsrendnél Szappanos Tibor visszakérte a gyűrűt Kálmándi Mihálytól, amit még László királyként adott Gara nádornak. A körforgás befejeződött, a hatalom jelképe, amely már volt közben Cilleinél is, visszakerült ahhoz, akit mindenki rángat, mindenki befolyásolni akar. Az egész történet folyamán azt látjuk, hogy a mindkét párt a másikra mutogat, azt tartja árulónak, a király minden alkalommal hitelt ad saját tanácsadóinak és sorozatban hozza a rossz döntéseket. Fél a magyarjaitól, miközben majd a csehek fogják eltenni láb alól. Szappanos Tibor most harmadszorra (aztán negyedszerre meg pláne) az elsőhöz képest sokkal karakteresebb királyt mutatott, az volt az érzésem, hogy nem naív és tudatlan, csak mozgástér hiányában inkább a Cillei-Gara pártot választja, azt tartja biztonságosabbnak. Rossz érzései vannak, különösen szépen sikerült az eskü-jelenet, most is átjött a bizonytalanság és a pillanatnyi megingás, hogy hamis esküt azért mégsem kellene tenni... Az alakításnak most is csúcspontja a 3. felvonás elején a Máriához szóló ária. Jól áll Szappanos Tibornak az, amikor lírai monológot kell énekelni. A reménytelen szerelemnél pedig kevés hálásabb téma van egy operában...
