Nem is olyan régen, május 4-én megtapasztaltam, hogyan képes Bretz Gábor egy szerepet újraértelmezni, más megvilágításba helyezni, amikor felszabadul a nyomás alól és egy sorozat utolsó előadását játssza. Képes rögzíteni, azaz számos alkalommal ugyanazt a koncepciót és mozdulatsort reprodukálni, de mégis van benne valami a lázadóból és HA ráerőszakolnak egy értelmetlen koncepciót, akkor csak megmozdul benne a kisördög és igyekszik levetni a béklyóit, vagy legalább lazítani rajtuk.
A legszebb az, hogy külső szemlélőnek, aki akkor nézi az előadást először, kevéssé tűnik fel, hogy valami rendkívüli történik a színpadon. Ez csak azoknak világos, akik az előadásban szerepelnek, vagy netán sokadszor látják a produkciót. (lsd. első előadásról, újranézésről beszámolók) Utóbbiak elég kevesen vannak, de nekik elég szórakoztató azt a mutatványt látni, ahogy a szereplők (mert vannak ám partnerei is) a rendezés által megszabott kereteken belül maradva mégis ki tudnak lépni belőle. Apró gesztusokkal, a mimika változtatásával, helyenként persze a mozgás és szöveg kisebb módosításával. Miután nekem ez a hetedik Marióm volt, jó, hogy észrevettem az eltéréseket és szórakoztatott az, amit látok.
Bretz Gábor mai Cipollája rendkívüli energiákkal érkezett a színpadra, nagyjából úgy, ahogy egy ökölvívó a ringbe jön. Ebben már ott volt az új értelmezés: a közönség leigázását sportteljesítményként képzeli el, és ami ezzel vele is jár: ha vége a meccsnek, vége a nyomasztásnak – jönni fog a kézfogás és a megbékülés. Nincs itt szó drámáról, jön egy profi, akit megfizetnek a szórakoztató meccsért (ráadásul azok, akiket legyőz). Könnyű súlyú mérkőzés lesz, nem kell semmit komolyan venni. Utána meg nincs harag, nincs feszültség.
Ahogy belép Cipolla, az átlátszó előadói pultnál csinál néhány intenzív derékhajlítást – rákészül a feladatra, amikor a szokásos módon bekiabál az okvetetlenkedő fiatalember. Ennél a mutatványnál, és később is jó nézni Gábor arcmimikáját, amelyet szerencsére a hosszú szakáll már nem zavar, és így minden jól látszik. Amikor erőlködik, kicsit kidugja a nyelvét, a szemeit is forgatja…- a korábbi gesztusai túlzó fokon jelennek meg, kissé a karikatúrát is súrolva. Most a hajigazgatás elmarad, nem érezni azt, hogy a figura nőiességét akarná kidomborítani. Kegyetlenül fölényes ez a Cipolla. Erősen túlmozgásos is, szónoklata közben ámulattal figyelem, hogy amit eddig a pultnál, azt most a közönség sorai előtt sétálva mondja. Mozgása egy párducéra hasonlít leginkább.
A színpadi közönségét már csak azért is leköti, mert ezek a gesztusok, mozdulatok számukra is újak és résen kell lenniük. Az eldugott tárgy keresésénél is kicsit más útvonalat követ, váratlanul végigsimítja néhány kórustag fejét. Mindeközben gondosan figyel, hogy a hangok a helyükön legyenek, ha ma is van valaki a nézőtéren, aki hivatalból figyeli, nem mondhatja majd, hogy kispórolt valamit a szólamából. Bretz Gábor most egy izgága, nyughatatlan bűvészt mutat. Elemében van a tánc, azaz a hipnotizálós jelenetnél is, amikor sorra döntögeti fel a szereplőket hol kisebb, hol nagyobb erőfeszítést mímelve. A rendezésnek ez az egyik igazán gyenge pontja – még ekkor is eszembe jutott ez, hiába szórakoztat a látvány. Ehhez a nem-veszélyes, könnyű súlyú Cipollához még passzol is, hogy óvatos duhajként minden áldozata mögé biztonsági őrt állít, hogy ne üssék meg magukat. Igen, most ez rendben lévőnek tűnik – egyébként pedig egy szadista Cipolla azt is élvezné, ahogy az elájuló emberek feje a padlón koppan….
Az egész helyzet változik, amikor a Mario-jelenet következik. Szamosi Donáth most is hozza a félénk, ideges fiút, aki gyűlöli a mutatványokat, rosszul van az egésztől és kicsit sem kerül a művész hatása alá. Most némileg igen – egyből bevallja, hogy VAN bánata, nem kell hozzá szuggerálni sem. A csók jelenet némileg kikészíti, rázkódó háta ezt-azt elárul. Közben mindketten egyik lábukat is felemelik, ez nagyon mulatságos, Donáth nem bírja nevetés nélkül. (A sevillai jut eszembe – valahogy a partnerek mindig gyengébbek, és kevésbé bírják rezzenés nélkül Bretz Gábor húzásait….) A nézőtéren viszont most nincs nevetés, egyáltalán nincs. Két Marilyn Monroe is ellenállhatatlannak tartja a mágust, amikor az inkább Márióval foglalkozna, próbálkoznak a figyelmét magukra terelni, de nem sikerül persze.
A lövés után Cipolla meglehetős gyorsasággal megszabadul a valószínűleg kényelmetlen golyóálló mellénytől és alatta van egy fehér póló, amelyet még a darabon belül megmutat a közönségének, akik csak ezután kezdik el ünnepelni. A póló feliratos és Bretz Gábor 2012-es Öböl-átúszását bizonyítja. Ezzel magyar közegbe került az előadás, az ünneplés jelentése is más lett. Bár eddig még egyetlen előadásban sem sikerült az előadást az eredeti történettel annyira összekapcsolni, hogy bárkinek a fasizmus térnyerése vagy hasonló juthasson eszébe, most aztán az ünneplés igazi, vidám, közös happy endet mutat. Mind örülünk.
Sikerült a művésznek túlélni egy olyan előadás-sorozatot, amely a rendező jóvoltából nemhogy sikerélményt nem adhatott neki, pedig erre minden esély meg lett volna (és még ősszel ott volt a Kékszakállú is!), hanem napról napra még üres házzal is szembe kellett néznie, mert diákoknak megszervezhetetlen volt ez a két egyfelvonásos éppen a legnagyobb nézőterű Erkelben. (A függönynek ennyi előnye lehetett, közben nem láthatta a nézőteret, a karmestert is alig.) Ez a diadalmas, kicsit pimasz lezárás kellett neki, játékká sikerült átformálnia a feladatot és nem egy kudarcélmény emlékét őrzi meg.
A kórus tagjai is próbálkoztak új mozdulatokkal, néhányat ezek közül is nyugtáztam – felszabadító hatása volt Gábor újításainak. Mintha a szellemet kiengedte volna a palackból. De vigyázat: még van négy előadás. A kórus számára az utolsó megmérettetés csak csütörtökön délután lesz. Ott leszek.
