Egy héten két előadást megnézni Edith Piafról? Nem túlzás ez? - Nem, ez maga a rózsaszínű élet.
Miután márciusban volt már két nagyon jó élményem a Centrálban (Illatszertár harmadszor és A kutya különös esete), emiatt választottam ki a március 18-i Edith és Marlenét, bíztam benne, hogy majd megkoronázza a napomat. (Így lett.) Ajánló következik.
Botos Éva Edith Piafja igazán tetszett, sokkal jobban, mint ezt reméltem. Éppen ezért jutott eszembe az, hogy megnézem ezek után ismét Vári Évát, akit lassan húsz éve kísérek figyelemmel és már nem tudom összeszámolni, hogy hányszor láttam ezt az Edith Piaf műsorát is, amelyet jelenleg az Orlai Produkció menedzsel. Két nagyon eltérő színházi megközelítést láthattam, mindkettő érdemes a közönség széles rétegeinek figyelmére.
A Centrálban Pataki Éva darabja (Edith és Marlene) jelenetekben mutatja be Piaf életét, mégpedig a Marlene Dietrichhez fűződő barátságának tükrében. Két sikeres, de merőben más mentalitású művészt állít szembe. A nyolcvanas években ezt a Pesti Színházban Kútvölgyi Erzsébet és Hernádi Judit játszotta, én nem láthattam, de Miskolcig elhatolt az előadás híre. Jelenleg a két főszerep Botos Évának és Nagy-Kálóczy Eszternek jut. Végig érezhető a darab felépítése miatt, hogy Marlene csak külső szemlélő, hiába énekelheti el legismertebb dalait, ez az előadás mégiscsak egyértelműen Piaf életéről szól. Nagy-Káloczy Eszter visszafogott, hűvös és elegáns – megoldja a szerepet és elfogadja ezt a másodhegedűs-létet. Némi kárpótlás számára, hogy a zárószám ("Hová tünt a sok virág?") az övé lesz és azon veszem magam észre, hogy hiába tetszett egészen végig jobban Botos Éva Piafja, mégis ezt dúdolgatom magamban hazafelé…
Botos Éva jelenetek során át mutatja be Piaf szenvedéstörténetét. Helyenként a prózai szövegek nagyon kevéssé életszerűek, van néhány jelenete Marlenével, amely közben ki is esek a hangulatból. (Pont úgy, ahogy az internetem hagy újra és újra cserben, aztán visszajön, mintha mi sem történt volna.) Mindennek dacára, ahogy énekelni kezd, újra és újra létrejön a varázs és a nézőtéren egyre többen veszik elő a papírzsebkendőket is. Egy Piaf-előadásra muszáj felkészülni, én is mindig meghatódom. Ha a darab szövege nem is segít sokat a főszereplőnek, a mellékszereplő-partnerek annál jobban. Jó a menedzsereket játszó Marton Róbert, a szerelmeit megjelenítő Nagy Dániel Viktor és a prostituált-barátnő szerepében fellépő Kecskés Karina is. Ezek a színészek alájátszanak Botos Évának, ez egyértelműen az ő estéje. Hangi ÉS színészi kvalitásai is egyértelműen predesztinálják erre a feladatra és már csak arra lenne szükség, hogy hosszan játszhassa. Akár évtizedeken keresztül, ahogy Vári Éva. Több esélye lenne erre persze, ha ő is hasonló feldolgozásban léphetne fel, de még alakulhat úgy is az élete, hogy eljuthat az önálló estéhez is Piafként. Benne van a lehetőség.
Vári Éva még a Budapesti Kamaraszínház megalapítása idején kezdett Piafot játszani, 1995-ben, a Józsefvárosi Színházban, Szegvári Menyhért rendezésében. Engem akkor is megfogott, bár Pam Gems verziója szintén jelenetek és énekszámok váltakozásában mutatta be Piaf életét. Néhány év szünet után, amikor a Józsefvárosi Színház már nem volt a Kamaráé, de a Tivoli igen, itt született újjá már önálló estként a Piaf. Az előadás töretlen sikerrel, rajongótáborral és törzsközönséggel ment, egészen a Kamaraszínház 2012. májusi megszűnéséig. Ezt az előadást, mint ahogy Vári Éva másik nagy sikerét, a Rose-t, Orlai Tibor felkarolta, megmentette és 2012. szeptembere óta a lényegesen nagyobb Belvárosi Színházat is megtölti a közönség, az utolsó pótszékig.
Ennek az előadásnak egészen más az alaphelyzete, Vári Éva Piaf életéről egyes szám első személyben beszél és közben elénekli a leghíresebb Piaf dalokat. Elbeszél, emlékezik. A szó szoros értelmében most nincs alakítás, nem játssza el Piafot, hanem egész lényével Piaffá válik – mellesleg éppen olyan módon, ahogy Botos Éva, amikor éppen énekel. Az átlényegülése egészen magas szintű mindkét színésznőnek, és éppen ezért érdemes mindkét előadást megnézni, különösen azoknak, akik szeretik Piafot. Akik meg nem, majd most az előadások alatt meg fogják szeretni.
Vári Évát nézni elvittem a lányomat is, aki sem róla, sem Piafról nem rendelkezett előismerettel, még a neveket sem ismerte. Adott volt tehát egy igazi mezei néző, előítéletek nélkül. Neki is feltűnt, hogy a Belvárosiban a szokásosnál zsúfoltabb a ház, illetve sajnálta a jegyszedő nénit is, akinek olyan nézőkkel kellett harcot vívniuk, akik más helyét foglalták el, közben pedig a hely tulajdonosai húsz perc késéssel csak megérkeztek....Feltűnt neki, hogy nincs elég fiatal, pedig az előadás őt is lekötötte és meg is rendítette. (Jobban, mint az egy héttel korábban nézett Hamlet, súlyosabbnak ítélte meg az előadásban felmutatott egyéni tragédiát, mint a Bagossy által felmutatott nemzethalál-víziót. Nyilván azért, mert ez az előadás érzelmi síkon jobban hat. Erre számítottam is, nem lepett meg.) Piaf egyik dalát viszont felismerte, mégpedig a Madagaszkár 3-ból. Meg is kereste nekem a részletet, amelyben egy rendőrnő énekli a „Nem bánok semmit sem”-et, és ennek hatására a gipszek lepattannak a betegekről, a sánták járnak…Ez a részlet valóban jellemezheti a Piaf-jelenséget. Ez a zene (is) úgy hat az emberre, mint egy energiabomba.
Az előadás után hazamentünk és betettem egy 1985-ös kazettát, amely csodák csodája működött (a Sony mégiscsak tud valamit) és azóta is hallgatjuk a Piaf-dalokat…
