Mezei néző

Idén nem azt fogom sorolgatni, hogy nekem mi tetszett a legjobban a 187 megnézett előadás közül, hanem azt, hogy az általam megírt 105 cikk nézettségi adatai mit mutatnak, és ennek a szűkebb körnek, akik a bejegyzéseimet olvassák, mi az, ami a leginkább érdekesnek bizonyult? Milyen következtetéseket vonhatunk le egy cseppben a tenger állapotáról?

Kiadom a számokat – a régi bejegyzések (3246 db) is aktívak, eddig 1.129.348 kattintást szereztek – naponta átlagosan ez a szám 300-zal nő, akkor is, ha akár 10-12 napig nem teszek ki új bejegyzést. 

Mindenkinek köszönöm, akiket 2023-ban nézhettem. Köszönöm a meghívásokat (színházaknak és néhány nézőnek egyaránt), az olvasást, a bejegyzéseim támogatását lájkokkal, hozzászólásokkal, megosztásokkal – ezek nélkül kevesebb emberhez jutnának el az ajánlók. Azoknak pedig külön köszönet, akiknek meg annyira fontos, hogy írjam a blogot, hogy a Patreonon is támogatnak, nekik nagy szerepük volt abban, hogy amikor a feladásra gondoltam, ezt mégsem tettem meg.

Az is lehet, hogy a számaimból teljesen más következtetésre is lehet jutni, és aki gondolja, kommenteljen, örülök, ha valaki új szempontokra is felhívja a figyelmemet.

Aki a budaörsi (ma egy hete bemutatott) Liliomra eljut, az nagy eséllyel értesült már arról a tényről, hogy a produkció ötlete a színház igazgatójától származik: Molnár Ferenc Liliomját rendezze Kovalik Balázs, mégpedig Alföldi Róberttel a címszerepben, akiket a felkérés váratlanul ért, de elfogadták a kihívást.

Azoknak ajánlom az előadást, akik előre elfogadják, hogy nem az „igazi” Liliomot fogják kapni, hanem annak a darabjaiból összerakott játékot a színházról, és emellett erősen vágynak arra, hogy hosszan színpadon lássák Alföldi Róbertet, vagy/és Hartai Petrát, aki miatt szintén érdemes Budaörsre menni. (Az előadás nem születhetett volna meg persze, ha nem jár le a 70 év a szerző halála óta – ez az előadás sosem kapta volna meg az engedélyt az örökösöktől, ez biztosra vehető.)

110 perc két részben – este 9 után a buszok egy pillanat alatt beérnek Kelenföldre, ahonnan már a négyes metróval minden könnyen elérhető…

Hartai Petra és Alföldi Róbert

 A Szuper Verda elsősorban azoknak az apukáknak (lenne) való, akik rendszerint nem érnek haza fektetésre, mert annyira dolgozniuk kell, akik nem tudják takaréklángon működtetni céges vállalkozásukat, vagy szépen ívelő bármilyen jellegű karrierjük nem fér bele egy 8-17h-be, hogy az óvodából esetleg éppen ők vihessék haza gyermeküket.

Fehér Dániel és Klem Viktor

Fél tizenegykor jön ki az a Katonából, aki az Extázis-on végig marad, beleértve az afterpartyt és a mizo leves megkóstolását is, de nehéz még utána is leállni, így ezt a bejegyzést azonnal el is kezdtem némi útbaigazításnak szánva, hátha ez alapján ki-ki eldöntheti, hogy neki való-e ez az előadás, vagy nem.

Most, a premier után közvetlenül még vannak jegyek minden későbbi, már kitűzött alkalomra, ha nem is sok, emiatt teszem ki ilyen gyorsan ezt az ajánlót. Később már nem lesz ilyen egyszerű a bejutás...

Nagyon ritkán mentem ennyi kétség között előadásra: különösen kellemetlen munkanap utáni fejfájással, zuhogó esőben törött esernyővel. De bíztam a színészekben, a darabban és Valló Péter rendező neve is jó estét ígért, így reméltem, hogy majd kiránt az előadás a gödörből.

Ha nem ez történt volna, most nem írnám ezt az AJÁNLÓt. A színházban megszáradtam, az előadás hatására a fejfájásom is elmúlt.

 Brasch Bence - Brick, a sportoló

Ezt az előadást a jelenlévők 90%-a Vida Péter miatt nézi, vagy azért, mert annyira odaszokott a Tháliába, hogy nem hagyna ki semmit. Aki így tesz, egyértelműen jól jár – a színpadon Vida Péter ott van másfél órán keresztül és megállás nélkül szórakoztat minket. Paczolay Béla rendező támogatásával saját történeteként meséli el Groucho Marx, a New York-i showbiznisz egyik fenoménjának élettörténetét annak szegény gyermekkorától egészen a haláláig.

Ebben az évadban már két jó élményem volt a József Attila Színházban, így az Equus és A Karamazov testvérek után most már az egyik főpróbán megnéztem a Nádasdy Ádám fordításában és Kiss Csaba rendezésében játszott Vízkereszt-et. Bánom is én, hogy mi az alcíme ebben a fordításban, az ajánló első verzióját mindenesetre megírtam az előadás utáni éjszaka azonnal, és csak keveset módosítottam rajta. Leginkább azoknak ajánlom, akik szeretik a színház társulatát, és nem tudnák így hirtelen elmondani, hogy miről is szól a történet - ők az előadás igazi célközönsége. (Ha az OSZMI Színházi adattárának hihetünk, akkor a darabnak ez éppen a 91. magyar nyelvű bemutatója volt.)

Szombat este hivatalosan is elkezdődött a palacsinta korszaka a Vígszínházban, bár a szilvásgombócnak is meg kell maradnia, mert továbbra is nagy szükségünk van rá. Itt a Pinokkió, a Presser Gábor és Sztevanovity Dusán nevével fémjelzett új zenés családi mesejáték, avagy „road movie”, és már csak az a kérdés, hogy függőséget fog-e ez is okozni, ahogy A padlás, majd később a Dzsungel és a PUF.

Ha a 35 éve készült Padlással összevetjük, az is világos, hogy mennyit változott a világ, mennyire más elvárásoknak akar megfelelni egy általános sikerre törekvő, nagy költségvetésű és sokszereplős zenés darab. Minden felgyorsult, a Vígszínház pedig igyekszik pörgős, érdekes előadásokat bemutatni, hogy sikerrel vegye fel a versenyt a filmekkel és a sorozatokkal, és mindig tele is legyen Magyarország egyik legnagyobb (és legszebb) nézőtere. 

Az előadás érezhetően hosszú távra és a lehető legigényesebben készült, a Víg csapata nem csak énekli a főcímdalban, hogy „rendesen dolgozunk, keveset táncolunk”. (Igen, szerintem is keveset, még hosszabban elnéztem volna Vati Tamás koreográfiáit.)

Mivel Benedek Albert, Keresztes Tamás és Kovács Krisztina közös szövege Carlo Collodi 1883-ban írt, és általánosan ismert regényére épül, nagy szpoiler-veszély nincs, a mai nyelvezetre átírt szövegpoénokat nyilván nem lövöm le, és a zene is újdonság lesz. Óriási dolog, hogy élő zenével mehet az előadás, amelyet felváltva fog Kovács Adrián és Mester Dávid vezényelni.

Néhány első benyomás következik, az előadás utáni éjszakáról, várva a hozzászólásokat.

Szeretek olyan előadásokat nézni, amikor egyértelmű, hogy a színészek jól érzik magukat játék közben, mert jó az anyag, jók a partnerek, sőt még a rendezői koncepció is támogató (legalábbis annak látszik egy kívülálló néző szemszögéből) és így szükségképpen a közönséget is megragadják a látottak. Az ilyen esték erősítenek meg abban, hogy jó döntés azt a néhány szabad órát, ami marad egy-egy munkanap végén, színházban tölteni.

Ezen a héten eddig két előadást is sikerült pótolnom, amelyektől felüdülést reméltem. Mindkettőt szívesen ajánlom. Jöjjenek először a hétfői Egerek.

Nem panaszkodom, két nagyszabású (teltházas) koncerten lehettem ott vasárnap, amelyek önmagukban is kellő feltöltődést nyújthattak volna egy-egy hétre, de nem tudtam máshogy időzíteni, így hozta a műsor. Egymás mellé került a számomra kevéssé ismert Rachmaninov a BFZ előadásában a Müpában, illetve Liszt legnagyobb szabású műve, a Krisztus című oratórium a Vigadóban – utóbbira évek óta vártam, a telefonomra is le van töltve a felvétele és gyakran is hallgatom. Igyekeztem élvezni a zenét és nem gondolni a Ring-sorozat (akkor még befejezetlen) krónikájára sem, amely az előző heteim hangulatát alapvetően meghatározta.

A Nemzeti Énekkar - Liszt: Krisztus