Az imént néztem meg egy múlt héten általam is látott előadásról szóló külföldi véleményeket, és nem tudtam nem észrevenni a kontrasztot, hogy amíg én öt oldalon elemeztem a látottakat, kint a profik maximálisan 2-3 (igazán tömör és sokszor bombasztikus) mondatot szántak egy-egy énekesre. Nyilván a hatalmas olvasói létszám miatti irigység beszél belőlem, de mégis a felületesség érzetét keltik bennem ezek a nagy példányszámú neves orgánumok kritikái. Nagyon lehet örülni, hogy foglalkoznak a mi énekeseinkkel egy turné kapcsán külföldön is, de én azt hiszem, hogy egy főszerep elénekléséért valaki két mondatnál hosszabb említést érdemel, így az öröm mellett inkább a hiányérzet töltött el, ezt látva. De biztos ez lenne az út, rövidülni kellene, nincs idő a világon semmire, nemhogy arra, hogy valaki tájékozódjon, hogy milyen volt egy előadás. (Ezért nyerő a több internetes felület által bevezetett pontozás, egy számmal leírni egy előadást, ez a legjobb ötlet – na, ide biztosan nem fogok eljutni.) A probléma csak az, hogy ilyen módon nem lehet leírni azt, hogy milyen egy előadás. (A rossz hír, hogy hosszan sem lehet igazi képet adni, maradnak az elhomályosodott benyomások…)
Akár jó ez, akár nem, a jövőben NEM fogok minden megnézett előadásról írni, májusban is passzoltam kettőt a fű alatt, viszont maradok továbbra is a saját túlírt stílusomnál. Ezúttal arra teszek kísérletet öt és fél oldalon, hogy Bodolay (aki egyébként Géza is, bár ezt saját maga szokta lefelejteni a színlapokról) Faust-víziójáról beszámoljak, amelyik viszonylag friss rendezés (április 28-án volt a bemutató, egy hónapon belül), és tegnap láthattam legalább az egyik szereposztását Szegeden.
Röviden: tetszett annyira az előadás, hogy mindenképp szeretném a Kiss András --László Boldizsár kombinációval is megtekinteni jövőre. Ahogy hírlik, átmegy, lesz még alkalom. Mindenkinek, aki megteheti és módja lesz megnézni, javaslom – ha tovább olvas, ha nem.