Mezei néző

Hét lehetőség erre a szerdára:

Úgy döntöttem, hogy mostantól ismét írok napi ajánlókat is, amíg belefér. Ahogy eddig, a teljes műsorból az általam már egykor bevállalt előadások címet írom ki és mivel szinte mindről írtam, a linkekre kattintva elvileg így hozzá lehet jutni a benyomásaimhoz, ha valaki támpontot keres, mielőtt jegyet vesz esetleg a maesteszinhaz.hu oldalon. A mai nap kivételével minden ajánló előző este 19h-kor fog aktiválódni terveim szerint, de előre még ma megírok egy nagyobb adagot a hónapra. Tehát a mai választék:

A K2 mindig máshogy közelít a színházhoz, ha követjük előadásaikat, láthatjuk, hogy jelentősen eltérő színházi nyelvet használnak, mindössze a leleményesség a közös kapocs - azt kell hinnünk, hogy Benkó Bence és Fábián Péter akármikor tud írni egy új darabot valami olyan kérdést is feszegetve, ami ránk tartozik. A jelenlegi előadás kevésbé volt zsákbamacska, mint a korábbiak, mert talán erről lehetett előzetesen a közreműködőkkel készült riportokból, magáról a szórólapról a legtöbbet megtudni, ha nem is az előadás részleteiről, de az alkotói szándékokról.

A múlt hétvégén elszalasztottam az Operaház által felkínált nagy lehetőséget, azaz a két Pomádé szereposztás megtekintését egymást követő napokon, amely eredményeként mód nyílt volna egy bejegyzésben minden új beállóról egyszerre nyilatkozni. Tegnap megnéztem viszont az első szereposztás utolsó (negyedik) előadását és néhány gondolat következik ennek kapcsán. Akár kivárhatnám persze a következő vasárnapot, amikor a másik szereposztásé lesz a terep, de a december 11-i Pomádé zártkörű, a január 22-i utolsó alkalom pedig annyira messze van (már arra is nagyon kevés a jegy, főleg az erkélyre lehetne ülni!), hogy komolytalan lenne hét hétre lejegelni a tegnap látottakat.

Kortárs magyar regényből írt színdarabot előadatni merészségre vall, illetve azt is mutatja, hogy az adott színház ez esetben nem kifejezetten bevétel-centrikusan gondolkodik. Mivel az Orlai Produkció magánszínházi vállalkozás, a saját forrásaira támaszkodik csupán, sejthetjük, hogy az előadás létrehozóinak szívügye volt a regény, és hittek abban, hogy a témája sokakat érdekelni fog.

Ritka szerencsés csillagzat alatt született a Rózsavölgyi Szalon új produkciója, Fesztbaum Béla önálló estje, amelyet maga állított össze Molnár Ferenc kevésbé ismert újságcikkei alapján, sőt a három zenészből álló együttes számára zenéjét is maga szerezte. Ehhez szinte felesleges hozzátenni azt, hogy ő a felelős a látványért és a rendezésért is. Ez az előadás Fesztbaum Béláé szőröstül-bőröstül, általa született, de nem csak róla és nemcsak Molnár Ferencról szól.

Az utóbbi időben lemaradtam erről-arról, régen jártam a Szkénében is. Ideje volt belehúzni, így most megnéztem Háy János "A halottember" című darabját, amelynek az ősbemutatója október 20-án volt, azaz még viszonylag friss előadásnak számít. (A Szkéné koprodukciós partnerei az Ördögkatlan és a Nézőművészeti Kft. voltak.) Ajánló következik.

Francis Poulenc operájának december eleji bemutatóját a lehető legnagyobb várakozás előzte meg szakmai és operabarát körökben, mindenki az évad egyik csúcseseményeként tekintett rá, bár valószínűleg a mezei nézők többsége nem ismerte korábban. (A bemutató előtt közvetlenül még sokszáz eladatlan jegy volt és ez ezt egyértelműen jelzi.) Én azt sem érzékeltem, hogy túl nagy felhajtás lett volna a bemutató körül, ha igen, a kampány engem nem ért el.

Amit tegnap este láttam, az egy egyértelműen nézőbarát előadás volt Anger Ferenc rendezésében, aki jó énekeseket válogatott össze és engedte érvényesülni magát a zenét, amely annak ellenére, hogy kortárs műről van szó (a bemutató 1957-ben volt) kellően dallamos és egy meghallgatásra is azonnal élvezhető. Jó a zenekar (vezényelt Christian Badea), hatásos a díszlet (Szendrényi Éva) és a jelmez (Zöldy Z Gergely) és jó a világítás!!. Érdemes megnézni. Lesz még dec. 4-én, 6-án, 11-én és 15-én is.

2012. júniusában volt egy bécsi fesztiválon a Szégyen bemutatója. Akkoriban kint élő barátnőm egyedül nézte meg, mivel mégsem sikerült elutaznom. Azóta ezek a "mégsemek" domináltak, az eltelt több mint négy év alatt a pécsi POSZT-on is nézhető volt, a Trafóban is több sorozatot játszottak belőle, én pedig rendre kitűztem a megtekintést, amely aztán egy "pótolhatatlan egyszeri esemény" illetőleg valami hasonlóan halaszthatatlan főpróba miatt rendre tolódott - egészen TEGNAPig. Mivel az előadásról sokan írtak, mindenki megnézte már, aki tudta (a szakmai díjak miatt is), így csak néhány gondolatot írok le abban a reményben, hogy egy az előadás pályája még nem zárult le.

Vasárnap délelőtt ismét Hollerung Gábor és a Budafoki Dohnányi Ernő Zenekar foglalta el a a Zeneakadémia nagytermét, a karmester pedig, ahogy "A megérthető zene" korábbi alkalmain is, részletes magyarázatokat fűzött a darabhoz, majd a szünet után - amire nem számítottam előre - "zavartalanul" is elhangzott a teljes "Kékszakállú herceg vára". Utóbbit Kocsis Zoltán emlékére vezényelte, akinek október 7-én volt a legutolsó nyilvános koncertje a Müpában, szintén egy Kékszakállú.