Mezei néző

Április végi időzítéssel Shakespeare tragédiát rendezett Alföldi Róbert Budaörsön, amelyhez vendégül hívta régi munkatársát-barátját Stohl Andrást a címszerepre.

Ennyi információ is elég lehet arra, hogy sokan kíváncsiak legyenek a végeredményre. Így voltam ezzel magam is, és a megtekintett ötödik előadás után írom le néhány benyomásomat.

140 perc egy szünettel – Forgách András és Fekete Ádám fordítása alapján dolgozott a dramaturg Bíró Bence és a rendező, húzásokkal, itt-ott a szövegbe bele is írva, ahogy ezt már korábbi közös munkáik után eleve is várhattuk.

Az előadást 14 éves kor felett ajánlják az alkotók – hozzáteszem: nagyon hasznos lehet gimnazista osztályok számára, van mit rajta megbeszélni.

Összesen HAT alkalommal játsszák idén a Radnóti Miklós Színház új bemutatóját, amely a tavalyi folytatása.
Ezt az előadást szpoilerezés nélkül, a főpróba alapján is könnyű ajánlani - a színlap teljesen elég is hozzá.

Menetidő: 200 perc két szünettel, nem éreztem hosszúnak.

Próféta és angyal: Major Erik és Berényi Nóra Blanka

Kevés előadást láttam az utóbbi évadban, amelyet olyan sokan ajánlottak volna egyöntetűen és fenntartások nélkül, mint éppen ezt. Ismerősök és ismeretlenek, miskolciak, akikkel véletlenül kezdtem el beszélgetni a város legkülönfélébb helyszínein és persze olyan kritikusok is, akik már látták. A Gettó-t elviszik majd Debrecenbe is, mert beválogatták az országos színházi találkozóra, és később talán nem maradhat el majd egy pesti vendégszereplés sem.

A sok ajánlás hatására az Apátlanul, a Buborékok és a Leenane szépe megtekintése után a mini évad második felére is visszautaztam Miskolcra, hogy kedden néhány órán belül két Béres Attila rendezést is megnézzek.

Októberi bemutató volt a Játékszínben Keszég László rendezésében a Leenane szépe, amely mostanában nagyon gyakran felbukkan a színházak műsorán – látható évek óta a B32-ben is Mucsi Zoltánnal az anya szerepében, de nemrég Dunaújvárosban is bemutatták. Erre ültem be az Apátlanok és a Buborékok után, a „mini évad” harmadik estéjén. Három egymást követő este mindhárom miskolci játszóhelyen jártam.

A következő miskolci alkalom május 14-én lesz – a jegyek elfogytak rá. Ennek fényében csak remélhető, hogy a produkciónak van valamennyi esélye, hogy átkerüljön a következő évadra is.

Az Apátlanul (Platonov) után a mini évad keretében a Buborékok ötödik előadása következett (épp egy héttel a bemutató után), mégpedig a Földes bérlet keretében – nekem ez sem volt mellékes tényező. (ld. utóirat)

Májusban sok további előadás várható, és néhány hely még akad, akár épp mára is.

Ritkán sikerül vidéken szinte közvetlenül a bemutató után megnézni egy vidéki előadást, most mégis ez történt – a tatabányai Pillantás a hídról után két nappal megint. Sőt: egy héten belül három vidéki színházban is jártam… (Ezt el se tudtam volna eddig képzelni, úgyhogy hurrá!)

Számomra is váratlan fordulattal jutottam el még kedden a miskolciak Bányavirág-jára, és itt kerített hatalmába a nagy ötlet: meg kellene ezt más koncepcióval és színészekkel is nézni, ha egyszer Székesfehérváron is most mutatják be. Reneszánszát éli Székely Csaba darabja, amelynek első magyarországi bemutatója hamarosan (május 7-én) eljut a 300. előadásához, aki vidékre nem utazna, annak továbbra is a Pinceszínházé az elérhető verzió, de izgalmas kaland az összehasonlítás, miként él meg ugyanaz a történet más környezetbe helyezve, más szereplőkkel. (A darab és az előadás nem azonos fogalom – egy ilyen helyzet ezt fokozottan kiemeli.)

Botos Bálint rendezése 80 perc hosszú, szünet nincs.

Alapvetően nem hiszek abban, hogy érdemes regényeket színpadra állítani, a leírások, hosszú eszmefuttatások sokaságát muszáj kihagyni, és nagyon sokszor szüksége van/lenne a befogadónak a beiktatott szünetre is – idő kell ahhoz, hogy az író felvetéseit mérlegre tegyük.

A MOMKULT mai közönsége viszont olyan tomboló tapsorkánnal jutalmazta az előadás művészeit, hogy muszáj nyomot hagynom az estének úgy is, hogy történetesen nem én voltam az ideális célközönség. 

Lehet, hogy ennek a 2025-ben készült produkciónak (színlap) ez volt az utolsó alkalma, de azért leírom: menetidő 70 perc, szünet nincs.

Eredetileg csak a mini évad első három napján terveztem jelen lenni, de annyi miskolci ismerős és ismeretlen győzködött, hogy a Gettó-t semmiképp ne hagyjam ki, mert az a legjobb előadás, hogy végül kivettem még két nap szabadságot és visszamentem.

Ennek a döntésnek további következményei is lettek: beültem a délutáni Bányavirág-ra is, sőt, ha már így alakult, öt nappal később elutaztam Székesfehérvárra is, hogy duplázzak: kivételes lehetőséget láttam abban, hogy egymáshoz ennyire közeli időpontban egy darabot két különböző koncepcióban és szereposztással is megnézzek. (Külön ajánlót írtam a székesfehérváriról is, ide kattintva elérhető.)

Béres Attila rendezése szünet nélkül másfél óra a miskolci Játékszínben – pár percnek érződik csupán, annyira jól szórakozunk közben. 

Évek óta hagyomány Miskolcon, hogy az évad második felében egy héten belül sokféle előadást játszanak le, többek között azért is, hogy a hivatásos kritikusok láthassák őket és a társulat kaphasson visszajelzést.

Miskolc már esik olyan távol a fővárostól, hogy célszerűbb több előadásért odalátogatni, ráadásul a menetrend sem kedvez túlságosan, az utolsó vonat 20.35-kor elhagyja a Tiszai pályaudvart.