Mezei néző

2019.április 1-én láttam az utolsó Kékszakállú előadást, és azóta egyszer sem hallgattam végig a teljes operát, amelyről ezen a blogon számos, jellemzően a szereplők viszonyait „szételemző”, elsősorban konkrét előadásokhoz kötődő írás született, ha egy 11 részes sorozattól eltekintek, amelynek az aktualitását azért így is a BFZ nagyszabású turnéja ihlette.

Most a vírus-időszakban majdnem lett újabb ESEMÉNY, fellépett volna a Zeneakadémián Juditként (magyar színpadon először) Vörös Szilvia, később közvetítettek egy általam már látott korábbi előadást, de ezektől egészen függetlenül és teljesen váratlanul merült fel bennem a Kékszakállú bemutatása egy a korábbiaktól nem teljesen eltérő, de mégis szokatlanabb nézőpontból.

Ehhez a jelenleg még csak alakuló bejegyzés befejezéséhez közeledve úgy éreztem, hogy megkerülhetetlen lépés egy nagyobb vargabetű beiktatása: most már ideje volna az író jobb megismerésének is. Elsősorban az érdekelt, hogy milyen ember volt az, aki a történetet megalkotta, a szereplőinek tulajdonítható személyiség és magatartásformák rá magára mennyire lehettek jellemzőek.

Kicsit reméltem azt is, hogy valamit megtudok a mű formálódásának hátteréről, bár sejtettem, hogyha lenne valami ezzel kapcsolatos érdekesség, a számos, zenetörténész által írt Kékszakállú műsorfüzetben vagy tanulmányban ezekre már ráleltem volna.

A naplók kapcsán a továbbiakban leírt minden tanulság ugyan valóban hasznos adalék lehet azoknak, akiket a Kékszakállú mélyen érdekel, de az egy percig sem kétséges, hogy a NÉZŐ számára minden előtanulmány, a darab alapos ismerete is csak egy tényező – az adott estén a legerősebb hatás mégis a mű két megszólaltatója lesz, az ő kisugárzásuk, énekhangjuk fog minket vagy meggyőzni, vagy akár elrettenteni, és olyannak fogjuk látni a két szereplőt, amilyeneknek ők mutatják nekünk, éppen azon az estén.

Két jól választott énekes együtt mélyebb élményt adhat nekünk a Kékszakállúról, mint ennek az összesen 1200 oldalnak a végigolvasása vagy akár ez a mindössze 33 ezer karakteres kisebb összefoglaló – ezt most már tapasztalatból mondhatom.

Mivel most éppen semmilyen előadást nem tudunk megnézni, emiatt jutottam el a naplók átrágásáig, sőt az összegzés szükségességéhez is. (A szerzőtől idézett gondolatokat a megfelelő oldalszám megjelölésével is jeleztem kicsit remélve, hogy lesz, aki a műbe is belelapozna…)

Mindenkinek köszönöm az egész évi vagy akár alkalmankénti figyelmet, és ezennel összefoglalom az évem színházi tapasztalatait.

B32- Kicsibácsi...-Véner Orsolya fotója - Jaskó Bálint, Katona László és Jankovics Anna

Pont egy héttel korábban jelentették be a „harmadolós/másfél méteres szabályt” a színházakra is vonatkoztatva, és kedd este az utolsó előadás is véget ért, amelyiket ebben a szellemben tartottak a továbbjátszás mellett döntő társulatok.

A facebook tanúsága szerint is rengeteg szervezési feladattal járt ez a felesleges átállás, amelyet mégis sikeresen megvalósítottak ezek a mindenre elszánt színházak. Anyázhatnékja van az embernek, ha mindezt figyeli, hiszen mindez elkerülhető lett volna – egy hét pont megfelelhetett volna a kétségtelenül szükséges leállás nyugodt előkészítésére. Mostantól mindenhogyan a visszaváltás időszaka jön, illetve az esetenként idegtépő várakozásé is, hiszen nem tudhatjuk, hogy 30 nap után tényleg vissza lehet-e nyitni, vagy ahogy az valószínűbb, mégsem. Addig maradnak a közvetítések, felvételek.

Ez volt az utolsó este, amikor még egyáltalán nyolc előtt (kutya nélkül) kint lehetett lenni a városban, és most mondanám, hogy „jaj, de kár, hogy nem fogjuk most már az esti város fényeit sem nézegetni” – pedig azért de, hiszen ötkor már sötét van, aki nagyon akar maszkban közterületen sétálgatni, az nyolcig még azért ezt is megteheti.

Ezt az utolsó estémet a Pintér Béla társulattal töltöttem, akik jelentősen meg is szépítették a színháztól való átmeneti búcsúzást.

Az utóbbi időkben nézett kamaraelőadások után üdítő volt egyszerre sok színészt nézni egy nagyobb színpadon – egészen el voltam ettől már szokva. Az előadás kicsit is el ringatott, valahogy úgy tűnt, hogy ha ezt az előadást létre lehetett hozni, akkor nagy baj nem lehet…

Erről következik nyomhagyás, amely remélhetőleg hamarosan ajánlóként is működhet.

A Mozsár Műhely főpróbáját láthattam a múlt szerdán, amely ugyanúgy tele volt, mint a Jurányiban az „Apád előtt ne vetkőzz” előző nap – annyi különbséggel, hogy ez a teljes telítettség pontosan 33 mezei nézőt jelentett. (Ja, nem voltak mind mezeiek, mert volt köztük néhány színműs hallgató, újságíró és fotós is.) Ennyien nézhettük Kieran Hurley „Szócső” című darabjának főpróbáját  Fullajtár Andrea és Szántó Balázs előadásában, Szilágyi Bálint rendezésében.

Kedden, közvetlenül az Orlai Produkció előadása előtt jött a hidegzuhany mindenkinek, akiket a színházak működése érint: éjféltől már csak minden harmadik széken ülhet néző, azaz a másfél méteres távolságot előadás közben minden irányban be kell tartani. Ez az azonnal hatállyal meghozott döntés a kis nézőtereken számottevő külső források nélkül működő függetleneket lehetetlen helyzetbe hozta, különösen akkor, ha egy teltházra eladott produkcióról volt szó.

Ebben a tudatban léptem be a Jurányi Kamaratermébe, ahol az Orlai Produkció még friss bemutatónak számító előadására sokan voltak kíváncsiak: minden széknek volt gazdája. (Az előadás egyik koprodukciós partnere, az Óbudai Kulturális Központ már korábban a műsorára tűzte.) Ugyanezt másnap már a nagyteremben kellett játszaniuk, hogy a távolságtartás új szabályai szerint lehessen ültetni. A nézők egy jelentősen nagyobb térbe való szétszórása nyilván elvett az előadás intim hangulatából, hiszen számít nekünk a színész közelsége, de nem vehetett el a produkció fontosságából.

Erről a másfél órás, kétszemélyes produkcióról írtam ajánlót, erősen remélve, hogy előbb-utóbb visszatérnek a dolgok a normális kerékvágásba. (Ha másként nem, stream-en látható lesz, az Orlai Produkció is elindítja új kezdeményezését, mégpedig november 12-től Keresztes Tamás „Egy őrült naplója” c. előadásával.)

Végre megszületett egy új Poppea-interpretáció, amellyel Almási-Tóth András rendező elvonta a figyelmünket a maszkhordás kényelmetlenségéről, sőt a koronavírusról is. A teljes értékű főpróba és három szereplő kiesése után még mindig megtartott bemutató alapján korábban írt ajánlómat tömörítettem a frissen kitűzött újabb időpontok (nov. 19, 29, dec. 20) alkalmából. Felvillanyozó előadás, erősen remélem, hogy a megtartásuk lehetséges lesz a harmadára csökkentett nézőtéren, és ténylegesen be is ül majd az a 140 ember, aki jelen helyzetben beférhet. (Aki több részletre kíváncsi, annak megmaradt az eredeti, 11 oldalas - 37 ezer karakternyi- vágatlan verzió is.) Egy hónap után már hiányzik az előadás, csak a szépre emlékezem, és így a markáns húzások sem estek nehezemre: a saját szövegemből mindössze három oldalt hagytam, a 75%-ot kihúztam.

Ámor, aki mindenért felelős: Daragó Zoltán (Lázár Eszter fotója)

Nagyon szeretek maradéktalanul lelkesedni egy előadásért, örülök, ha valami egészében is tetszik, nemcsak egyes részleteiben.

A „Kicsibácsi”-t minden tekintetben tökéletesnek érzem, és nemcsak a minősége kiváló, és fontos a mondanivalója, de JÓ IS NÉZNI, igazán lehet élvezni minden percét. Sőt: segítséget ad a nézőnek ahhoz, hogy átvészelje a hétköznapi élet nehézségeit, a jelen bizonytalanságát. FELTÉTLENÜL NÉZENDŐ!!

Mindenki készüljön fel, hogy ezt az előadást – ha lesz rá módom – a továbbiakban más bejegyzésekben is emlegetni fogom.

Jaskó Bálint, Katona László és Jankovics Anna

Még híre-hamva sem volt a covidnak, amikor Vajda János már megírta az Operaház felkérésére legújabb operáját – ahogy a színlap tájékoztatójában is szerepel, saját ötletéből, Moliere „A képzelt beteg” című komédiáját és Bulgakov Moliere életéről szóló darabját némileg összefésülve, Várady Szabolcs librettista közreműködésével.

Az opera két részből áll, a felépítése arányos, a zenéről pedig egy meghallgatás után nem nyilatkoznék. Jó lenne most szórni azoknak a műveknek a címeit, amelyekből idéz a szerző (elég sok ilyen lenne), de remélem, hogy majd a zenekritikusok górcső alá veszik, akik jelen voltak ezen a bemutatón.

Biri Gergely, Horti Lilla, Bátori Éva, Hanczár György és Rácz István - a széken: Hábetler András

Ahogy a friss műsorhirdetésből kiderül, november 7-én és 14-én lesz két újabb előadás is, ezekre lehet jegyet venni – feltehetően a mától életbe lépő új szabályozással, amely csak azt engedélyezi, hogy minden harmadik széken üljön néző.

Drukkolok, hogy mire eljön a szombat, valaki csak rájöjjön a döntéshozók közül, hogy az egy háztartásból érkezők elkülönítése felesleges – de ennek a posztnak most CSAK az előadás a témája, így aki tovább kattint, az a premier kapcsán látottakról fog néhány benyomásomról értesülni.

Több, mint két éve készült erre a napra a székesfehérvári színház társulata, és az utolsó percben mégis el kellett, hogy maradjon.

Ez manapság papírforma, de azért minden egyes alkalom szörnyű. Az alábbi szöveget a sajtós próba után készre írtam, hogy majd azonnal kiteszem a premier után. Miután ma egy profi újságíróval (Bóta Gáborral) beszélgethettem a Klubrádió Művészbejáró c. műsorában, azt a tanácsot kaptam, hogy tegyem ki. Kiteszem, és nagyon drukkolok, hogy végre tényleg legyenek túl a premieren is - a két főpróba már megvolt.

Gáspár Sándor, Krisztik Csaba és Pálya Pompónia - 3. szín

Vannak esetek, amikor a színlapot feltétlenül érdemes jól elolvasni, sőt szerencsés lett volna még tovább tájékozódni, hogy mire ülünk be. Aki netán botor módon a „Gergye Krisztián Társulat”-ra vagy a Soharóza kórusra váltott jegyet, az akár meglepődhetett, és nem biztos, hogy mindenkit kellően – vagy az elvárásainak megfelelően – szórakoztatott el, ha nem hatott rá Magdalena Abakanowicz világa, amelyet benyomásaim szerint az alkotói csapat nagyon hűen tudott tolmácsolni.