Mezei néző

Galgóczy Judit 1998-as Figaro-rendezése tartja a pozícióját az Operaház repertoárjában, és mivel folyton megújul a szereposztása, talán ez nem is akkora baj – ez volt a végkövetkeztetésem, amelyet az idei legutolsó előadás alapján levontam. Ez volt a praxisomban (kereken 40 év alatt) a 96. Figaro (házassága/lakodalma – ezen nem vacakolnék, hiszen olaszul megy, úgyhogy ez most is a Le nozze di Figaro volt), bár idén nagyon könnyen elérhettem volna a százat is, ha a műsor ütközései nem szólnak bele: most hirtelen, mintha minden vágyamat egyszerre akarták volna teljesíteni: szeptember elején volt három Don Giovanni, hat Kékszakállú is, amelyek közül szintén csak néhányat láttam, hiszen nagyon sok új prózai előadás is készült. Ezt a kínálatot (felületesen) nézve nehéz válságról beszélni, bár épp a Figarót nézve ezt a szót nem is kerestem.

Röviden: azt láthattuk ezen a délelőttön, hogy az új férfi a régi műsornak is jót tesz, felpezsdíti a hangulatot és az egész csapat élénkebb lesz tőle.

A beugró Tommaso Barea (fotó: az Operaház FB-oldaláról)

A bejegyzésben ennél valamivel hosszabb laudáció következik az új beállókról.

A zenekart Vajda Gergely vezényelte mindkét szereposztással.

Néha nem árt, ha beismerjük a tévedéseinket is. Most ez van - nagyon eltaktikáztam magam. Ha merek bízni abban, hogy ennyire színvonalas lehet a Lohengrin, akkor heteken át jól rákészülök, mást se hallgatok, és legalább hármat néztem volna Almási-Tóth András rendezéséből, vagy kedvező körülmények között akár mindet. (Nemcsak Elzában volt túl kevés a hit...)

Bár a magyar csapatra lettem volna jobban kíváncsi (leginkább Kolonits Klára és Brickner Szabolcs kettősére), akik a főpróbán túl csak egy előadást kaptak,  az előadást mégis a vendégekkel láttam – rövid nyomhagyó ajánló ennek kapcsán  következik.

Már itt leszögezem, hogy az Operaház mind a hangfelvételt, mind a tévéfelvételt a magyar szereposztással készítette el, így remélhetőleg mindenki láthatja velük az előadást, aki szintén lemaradt.

Aki követi ezt a blogot, nem gondolhatta komolyan, hogy kihagyom azt a különleges alkalmat, amikor két énekesem, Cser Krisztián és Mester Viktória először együtt elénekli a Kékszakállút. Mindkettőjük pályáját közel húsz éve szorosan követem, ez az opera meg velem van negyven éve. (Azért néhányan rákérdeztek – előre mondom: a megtekintést nem fogja pótolni ez a bejegyzés.)

Lassan két hete gondolkodom a látottakon. Szívmelengető élmény volt ez a 76. Kékszakállú, ezúttal nem kellett összekanalaznom magamat, ahogy rendszerint a Kékszakállú előadások után. 

„A fátylam kicsit oldalra billent” Ozsgyáni Mihály regényének a címe, aki történetesen a ház művészeti vezetője is. A mű 2018-ban és 2022-ben is megjelent, sőt idő közben német nyelven is készült egy kiadása, láthatóan jelentős elismerést aratott. A könyvet már a darab megnézése előtt beszereztem, a színlap leírása alapján feltételezve, hogy Hajnal János előadása lesz olyan érdekes, hogy azonnal el akarom olvasni. 

Jól számítottam, mostanára már a regényt is befejeztem - így az előadáson kívül ezt is szívesen ajánlom. (Először nézni, aztán olvasni - ez az ideális sorrend szerintem, de aki már ismeri a regényt, az sem fog csalódottan távozni.)

Két hónap késéssel, már beérett formájában láthattam vasárnap délután a Belvárosi Színházban a Szuvidált szenvedélyek-et, Theresa Rebeck „konyhashow”-nak minősített társalgási színművét Zöldi Gergely fordításában.

Kellemes szórakozást ígér a mindössze négyszereplős előadás, amelynek színhelye mindvégig egy mini luxusétterem aprócska, de Zöldy Z. Gergely által nagyon praktikusan berendezett konyhája, a játékidő (az egy szünetet is beleszámolva) két óra. 

Semmi dráma – illetve ahogy vesszük: inkább azt mondanám, hogy a hétköznapokban nagyon gyakran előforduló élethelyzetet láthatunk. Nem bonyolult a cselekmény – ez nem Wesker Konyhá-ja, amelyben sokan és sokat főznek, de nem nélkülözi a továbbgondolható tanulságot ez sem.

Paczolay Béla előadása mindazoknak jól jöhet, akik a főzést kellemes elfoglaltságnak, netán szenvedélynek tekintik, de persze azoknak is, akiket mindez ugyan kevésbé érdekel, viszont más előadásokból már ismerik a szereplőket, és rájuk kíváncsiak. Különösen Király Attila kedvelői járnak jól, ha ezt választják - ez az előadás rá épül, de a produkció működőképességéért sokat tett a jelmezeket megtervező Pető Kata, a zeneszerző Furák Péter is – a kredit nekik is jár, nehogy kimaradjanak.

Minderről kicsit bővebben:

Nem olyan ritkán kerül műsorra a Bűn és bűnhődés (33 bemutatóról tud a Színházi adattár), bár mégiscsak regényadaptáció, így nem alaptalan az a kérdés sem, hogy biztosan színpadra való-e.

Tatabányán az idei első bemutatóként majdnem az egész társulat (és öt vendégművész) Hegymegi Máté rendezésében futott neki. Tizennyolc szereplője van, és ez is jelzi, hogy a színház számára kiemelten fontos a produkció, és nem pusztán a főszereplő dilemmájára akarják leszűkíteni.

Ahogy a Raszkolnyikovot játszó Csabai Csongort néztem, eszembe jutott, hogy akár lehetett ilyen is a fiatal Dosztojevszkij, aki 15 éven át készült ennek a regénynek a megírására. Átjött az a tehetetlen düh, amelyet minden bizonnyal érzett, miközben a körülötte lévő szegénységet, egyenlőtlen esélyű embereket megfigyelte, sőt életének egyes korszakaiban maga is hasonlóképpen szenvedett.

Az előadás időtartama három és fél óra egy szünettel – emiatt jó döntés volt egy háromkor kezdődőt választani. Ebben az évben még van hat alkalom, köztük három szintén délutáni. Aki menne, sokat ne tétovázzon, a bérletes esték után valószínűtlen, hogy ezt az előadást hosszan tovább lehetne játszani.

Csatlakozom ahhoz a hölgyhöz, aki az előadás után a színház mosdójában így foglalta össze az élményt, miközben szintén sorbanálló ismerőseihez fordult: „hosszú volt, de érdemes”.

A tatabányai társulat kedvelőinek feltétlenül nézendő előadás, de még adnék néhány támpontot a döntéshez:

Nagyon könnyen eldönthető, hogy kinek kell feltétlenül látnia Pelsőczy Réka rendezését: mindenkinek, aki kedveli Alföldi Róbert színészetét, számukra ez az előadás valóban kihagyhatatlan.

Ha valaki nem ismeri Thomas Bernhard darabját, A színházcsináló-t, azoknak írom: Alföldi játssza a főszerepet, legalább nettó két órát beszél hozzánk, talán öt percet leszámítva végig a színen van. Aki őt akarja látni, és már sokszor megnézte a Networköt, a My Fair Ladyt és társait, megelégedetten fogja nyugtázni, hogy ebben még azoknál is nagyobb szerepe van, önmagában is elismerésre méltó teljesítmény ezt a rengeteg szöveget a sajátjaként elmondani - már a bemutatón is szinte végig sikerült ezt a benyomást keltenie, súgóra egyszer sem szorult.

Az előadás közel háromórás, egy szünettel.

Ennél részletesebb ajánló, a partnerekről és az alkotótársakról is:

A címben (remélhetőleg) pontosan idézett mondat akadt meg bennem a Madách Színház tegnapi előadása után, amelyre harmadik nekifutásra, csak tegnap jutottam el. A 2023-as októberi premier óta túl gyakran nem ment, és nem ebből tartják a leghosszabb szériákat (alkalmanként hat előadást, két szereposztással), viszont okosan szervezik, mert ezek teljesen megtelnek. Van rá igény.

A tegnapi is teltházzal ment, nagy siker volt és nem kizárt, hogy akik szerették, még majd a következő sorozatra is visszamennek. A héten még szombatig lesz négy alkalom (eladva), de a februári hat alkalom helyei között még lehet válogatni. Az online műsorfüzetben minden lényeges információ szerepel.

Két évet is túlélt ez az SZFE-vizsgaelőadás a Jurányiban - ez az egy mondat mindent elmond a sikerességéről. Rendre azonnal megtelt, így azoknak mondom, akik még (hozzám hasonlóan) korábban nem jutottak be Vilmányi Benett rendezésére és idő közben már le is mondtak róla: most már van esély, ezen a novemberi hétfői előadáson maradt is még néhány hely a FÜGE teremben.

Másfél óra játék, amelyről  jobb hangulatban jöttem ki, mint ahogy bementem, pedig ez is a színészek pillanatnyi helyzetéről szóló előadás (akárcsak az apertúrás Sirály és a Némacsend a Katonában), illúziók nélkül.

Akit általában is érdekel a színházi működés és szeret fiatal színészeket felfedezni, még mielőtt igazán felkapottá válnak, azoknak különösen javaslom.

Pszichothriller és magyarországi ősbemutató – két ok, ami miatt óvatosan érdemes ajánlót írni Nicolas Billon kanadai drámaíró darabjáról, amelyet Dicső Dániel rendezett.

Az előadás másfél órás és Kovács Máté, Józan László és Kalocsai Zsuzsa játssza, a bemutató október elején volt, így ezúttal még túl nagy késésben nem voltam a megtekintéssel. 

Röviden: aki a lélektani krimit és ezeket a színészeket kedveli, annak a színlap elolvasása is elég kedvcsináló, de akinek mégis többre lenne szüksége, annak néhány megjegyzést még hozzáfűzök.