Mezei néző

A Kamaszharc megtekintése előtti hetemet a mindenGYEREK fesztiválon töltöttem, sorban néztem a gyerekek problémáiról szóló előadásokat. Ebbe a tematikába tökéletesen beillett Balatoni József műve, amelyet Mikó Csaba dolgozott át színpadra. Jól rá tudtam hangolódni erre az egyébként a középiskolás korosztályt – különösen a fiúkat - megcélzó előadásra, és csak azt sajnáltam, hogy nem vittem el a 16 éves fiamat is magammal.

Az előadás hetven perces, kiemelten ajánlom egész osztályoknak is, és persze olyan szülőknek, akiknek nem az erőssége a szexuális felvilágosítás, szeretnének ehhez némi kapaszkodót találni.

Láthatóan nagy sikert arattak Rényi Ádám novellái a 6Színben is, így újabb 14 színpadra kívánkozott közülük. Aki szerette A hosszú élet titká-t, az feltétlenül szavazzon bizalmat az új összeállításnak, a Kapuzárási pánik-nak is – ez lenne az ajánlóm  röviden, de ennél kicsit jobban kifejtem a premier megnézése alapján (de ez sem lesz elemző kritika!). (Belinkelem a színház saját ajánlóját, amelyik minden igényt kielégít és ennél tömörebben nem is lehetne az előadást jól reklámozni.)

Nagyon sokszor elhangzik, hogy a mai nézők biztonsági játékosok, nem hisznek a kortárs szerzőknek, inkább néznek meg n+1. alkalommal egy újabb Shakespeare-t. De mi a helyzet Szép Ernővel? Mit tudunk vele kezdeni, miközben például a Lila ákác első színpadi bemutatója óta (1923) száz év lepergett, nagyon sok minden megváltozott, a házasság és a házasságon kívüli szexualitás elfogadottsága különösen. Ma a ligetben egy Tóth Manci biztosan nem egy könyvvel üldögélne, hanem a telefonját nyomkodná és így fel sem tűnne neki a fiatalember, aki szintén nem a sétapálcájával (!) gyakorlatozna, hanem várakozás közben ő is a telefonját piszkálgatná.

A 2021-22-es évadban valami lehetett a levegőben: három hónap leforgása alatt a Katona és a Bábszínház is bemutatott egy-egy Frankenstein-verziót. Miután Rába Roland a teremtmény szerepében (az előadás atmoszférájával együtt) túlságosan erős benyomást tett rám, egészen mostanáig nem tudtam rászánni magam, hogy ezzel a történettel bármilyen feldolgozásban újra szembenézzek, még úgy sem, hogy a Bábszínház verziójáról – Keresztes Tamás rendezéséről – csak szuperlatívuszokban nyilatkozott mindenki, egyetlen apró kritikai megjegyzést sem hallottam.

Ezen a hétfőn, a délelőtti Babaróká-n felüdülve erre a 16+-os előadásra is beültem – feltétlenül érdemes volt.

Röviden: én is csatlakozom a lelkes Frankenstein-nézők táborához, most már értem, hogy miért telik meg lassan három éve azonnal a nézőtér az összes Frankenstein-re.

Az előadás 110 perces, nincs szünet – nem is lehetne hol megszakítani a történetet. Ennél hosszabb beszámoló:

Az idei évadban (is) nagyon jól startolt a Bábszínház – mind A szomjas troll, mind a Hamupipőke évekig lesz műsoron, a 6+-os korosztály fogja szeretni. Ezeket látva elhatároztam, hogy minden olyan bábszínházi előadást  sorban megnézek a repertoár régi darabjai közül , amelyekről eddig nem írtam ajánlót – legyen ezen a blogon is teljes a színház „lefedettsége”. (Eddigi összes ajánló a Budapest Bábszínházról.) A várhatóan kilenc állomásos utazás január végig fog tartani, ha minden a tervek szerint alakul, a Mindenki legyen kufli! és a Gengszter nagyi után ezen a decemberi hétfőn reggel a 3+-os Babaróka és este a 16+-os Frankenstein következhetett. Először legyen szó a Babaróká-ról, amelyik most már óvodás korba ért - szeptemberben múlt három éves.

Csütörtökön a Szkéné teremben folytatódott a mindenGYEREK Fesztivál, mégpedig a „Csak azt akartuk, szeressetek” címet viselő tantermi előadással, amely egyben a Hatan Társulat új bemutatója volt.

Az utóbbi egy hétben egész fesztivál szerveződött a gyerekek köré, és olyan előadásokat is láthattunk így, amelyek feltehetően elkerülték volna a figyelmünket.

A nyolc előadás közül egy régebbit (a BOJZ címűt) már a Szkénében láthattam, a továbbiak közül pedig négyet sikerült a fesztivál keretében  megnézni – ezekről most írok le röviden néhány benyomást.

Nem egyszer teljesen biztos vagyok, hogy senki nem fog rákeresni az ajánlómra, mégis rendre megírom őket. Ez pont az „ennek biztosan nem kell ajánlás” esete, ugyanis, ha valaki látja a címet – Kosztolányi - és az előadót - Bálint András - , akkor pár másodpercen belül tud dönteni, hogy kell-e ez neki vagy sem, nem kell ehhez megmondóember. Ezzel az estével én sem vállaltam kockázatot, pontosan azt kaptam, amire számítottam, így csak megírom a benyomásaimat nyomhagyásnak, ha esetleg mégis van, aki még vacillál.

Ami lényeges információ lehet azért mindenkinek: az előadás 70 perces, és nincs benne szünet.

Tóték visszatértek a Tháliába, ahonnan 1967-ben útra keltek. Ez már nem egészen az eredeti mű, nyoma nincs 13 szereplőnek, helyette az 1995-ös Vincze János-féle kamaraváltozatból indult ki Gyulay Eszter dramaturggal a rendező Kovács Lehel. 100 perc egy részben ez a mai időhiányos világunkhoz igazított keresztmetszet a Thália és a Nézőművészeti Kft. közös vállalkozásában, és hagy bennünk hiányérzetet – attól tartok, az alkotói csapat szándékával egyező módon. Provokálnak minket, mi pedig kénytelenek vagyunk még akkor is újra átgondolni a darab tanulságait, ha ezt nagyon sokszor megtettük az elmúlt évtizedek folyamán.
Az általam látott 14. Tóték előadásról szól ez a beszámoló – az ötödik, amelyikről írtam ezen a blogon. A címből a margóvágó most sem maradhatott ki, nem tudok tőle szabadulni.

Ödön von Horváth darabjai viszonylag gyakran műsorra kerülnek pesti színpadokon, így feltehetően a mezei nézők sokasága szúrja ki: jé, megfordították a címben a két nevet!

De ez nem a Rómeó és a Júlia, nem a „holtig tartó szerelem”-ről, hanem a „mindenki bárkire lecserélhető”-ről szól, ennek a tudatában érdemes – mert érdemes! – az előadásra ellátogatni.