Mezei néző

Tovább jönnek a beszámolók a múlt heti vidéki előadásokról. A miskolci Albee-darab, a kaposvári Szerelem, a pécsi Oedipus után jön a szombathelyiek Ványa bá-ja.

Négy előadást láttam a múlt héten a Tháliában és ez a Kosztolányitól vett és a kaposvári műsorfüzet által felhasznált mondat, amelyet a címben idéztem, az első három konklúziója is lehetne. „Ilyen az élet, nem több és fáj, hogy nem több” – sokszor érezzük ezt a fájdalmat, amelynek a csökkentésére aztán alkattól függően mindenki más technikákat vet be, lehet például minden este (vagy alkalmanként) színházi előadásokat nézni. (A pécsi előadás mégis felmutat egy különleges zsenit, nem minden század dicsekedhet azzal, hogy élt benne egy Mozart súlyú személyiség is.) A négy előadásról egy-két gondolatot osztanék meg szép sorjában. Jöjjön először a szerdai kaposvári, két oldalban tárgyalva.

Három és fél éve írom a blogomat, van majdnem 1400 bejegyzés, de azt hiszem, hogy ez most minden másiknál személyesebb lesz, ha jó ez, ha nem. Mert egyedi és különleges este volt ez a tegnapi és igazán remélem, hogy soha többet nem lesz részem hasonlóban.

Majdnem négy oldalnyi szöveg következik a pécsi koncerthez kapcsolódva – sok személyes megjegyzéssel.

A bemutató 2016. január 29-én volt Miskolcon. Miután évtizedek óta Pesten élő miskolci vagyok, illetve Zsótér Sándor életpályáját 24 év óta szorosan követem, már az előző félévben is nagyon szerettem volna az előadást az eredeti helyszínen megtekinteni. Emlékszem több alkalomra, hogyan hiúsult ez meg, illetve hogyan nem mentem el a pécsi vendégjátékukra mégsem. Ez ugyan hihetetlenül érdekfeszítő téma, de mégsem részletezem tovább, pusztán azért írtam le mindezt, hogy ezzel is jelezzem, milyen nagyon-nagyon megörültem, hogy az Átrium meghívta a produkciót, ráadásul nem is csak erre az egy alkalomra. A lényeg: LESZ MÉG EGY október 30-án biztosan. (Van ismerősöm, aki már hetekkel ezelőtt vett rá jegyet, a színház honlapjáról elérhető.) Két és fél oldalnyi megjegyzés következik:

Mi sem könnyebb, mint ugyanott folytatni, ahol a legutóbb Zsámbékon elhagytam (a Katona Bihariját láttam éppen ma egy hete): bitang jók a színészek a Katona társulatában, akármilyen darabot, szöveget átlelkesítenek. Érdemes őket mindenben nézni. De ennél menjünk azért mélyebbre, két és fél oldal erejéig.

Majdnem két hónap színházi szünet után vasárnap Zsámbékon jártam. A hosszas bevezető az előző beszámolóban található, most csak a Katona előadásáról, Máté Gábor rendezéséről lesz szó, négy nap szünet után. ((A csúszásért EP-t teszem felelőssé, hétfőn hozzájutottam a Hasnyálmirigynaplóhoz és ma fejeztem be, eltérített egyéb dolgaimtól. Hihetetlen, hogy egy éve még éppen azt írta ezekben a napokban is. Én meg „tagolatlan kétségbeesés”- érzetről számoltam be a facebook-on, Parti Nagytól lopva. Ez van, vissza a Biharihoz, rövid leszek, fejlődöm, nincs két oldal az egész,  amúgy meg: nézzétek meg a Bélát és a többieket.))

Kegyes volt az időjárás Árkosi Árpádhoz és munkatársaihoz, akik a Zsámbéki Színházi Bázist üzemeltetik. Ezen az utolsó nyári hétvégén kellemes melegben zajlott le az általuk szervezett fesztivál, a férőhelyekhez képest elég sok érdeklődő is kiment színházat nézni hozzájuk. A második nap két előadásáról készítek beszámolót - ez itt most az első rész, holnap várhatóan következik a második, a Katona vendégjátékáról.

Augusztus 26-án a pannonhalmi Szent Márton bazilika felszentelésének évfordulóján kezdődött meg a Szent Márton év egyik kiemelkedő eseményeként – a XII. Arcus temporum művészeti fesztivál Joseph Haydn Teremtés című oratóriumának előadásával. Ennek kapcsán következik néhány gondolat.

Az évadértékelő óta sok víz lefolyt a Dunán, két hónap színházi szünet után a szokásos válogatás következik a szeptemberi programokból, a teljesség igénye nélkül, másfél oldalon. (Kommentben kiegészíthető bárki által...)