Kegyes volt az időjárás Árkosi Árpádhoz és munkatársaihoz, akik a Zsámbéki Színházi Bázist üzemeltetik. Ezen az utolsó nyári hétvégén kellemes melegben zajlott le az általuk szervezett fesztivál, a férőhelyekhez képest elég sok érdeklődő is kiment színházat nézni hozzájuk. A második nap két előadásáról készítek beszámolót - ez itt most az első rész, holnap várhatóan következik a második, a Katona vendégjátékáról.
Az előadások ingyenessége (a fesztivált finanszírozó pályázat ezt kikötötte) nyilván jelentős vonzerő, viszont az, hogy ezen a napon nem volt semmiféle tömegközlekedés, amellyel elérhető lett volna maga a Bázis, jócskán visszavehetett a nézői lendületből. Kamaraelőadásokat lehetett nézni, így megközelítőleg nyolcvan embert ért el az esemény, amelyről most beszélünk.
Nagyjából 24 órával előbb, a facebookról értesültem a lehetőségről és mivel egész nyáron nem voltam színházban, a Bázison pedig legutóbb 2011. júliusában a Caligula helytartóját tekintettem meg (a Szkénében még műsoron lesz szeptemberben is), „lesz ami lesz” alapon kimentünk.
Odafele félútig gyalogoltunk Zsámbék központja és a Bázis között, majd utána egy kisgyerekes házaspár felszedett minket és egészen a kapuig vitt. Visszafelé pedig bekéredzkedtünk két nézőtárshoz – a Spinoza Színház művészeti vezetője-tulajdonosa és „főrendezője” hozott minket vissza, akikkel valószínű, hogy háromszor ennyi ideig is szívesen beszélgettünk volna színházi előadásokról, a tavalyi és az idei évad kilátásairól.
Az első és a második előadás között több mint három óra szünet keletkezett, de jó időben, régen látott ismerősökkel telt el. (Elvileg társasági esemény is a színház, a szünetek néha jobban esnek, mint maga az előadás.) Árkosi Árpád, aki minden érkező nézőt személyesen köszöntött, ismertette színháza filozófiáját, amíg a második előadásra felszabaduló jegyekre vártunk (hát igen, nem regisztráltunk időben és a Katona jegyei már reggel tízkor elfogytak). Jelmondata nekem nagyon megtetszett és már az elhangzás pillanatában az jutott eszembe, hogy ezt mindenképp megörökítem: „egyszer használatos élményeket biztosítunk természetvédelmi környezetben”, az „ízlésfokozót használó nézők kiszűrésével”.
Ezen az „egyszer használatos élmény” minősítésén érdemes elgondolkodni, főleg így évad elején. Nagyon sokszor találkozom azzal a jelenséggel, hogy a mezei nézők, amikor korábbi színházi élményeikre próbálnak visszaemlékezni, elbizonytalanodnak és néha egy-egy apró emléktöredékből próbáljuk együtt rekonstruálni, hogy hol, mit és milyen színészekkel láttak. (Néhány esetben én is jártam úgy, hogy kiesett előadás és egy bejegyzésemből tudtam visszaidézni, ez a haszna mindenképp megvan ennek a blognak– 2012. januárja óta nincs összesen tíz olyan színházi estém, amelyikről nem készült feljegyzés.)
A legtöbb néző nem magasztos célokkal jár színházba, hanem ki akar kapcsolódni a saját életéből, „csupán” szórakozni vágyik és ezt nem is rejti véka alá. Így a Bázis művészeti vezetője által használt fogalom igazán kifejező. Egy a bökkenő, hogy ez a Bázis által meghívott előadásokra kevéssé illik, a feljelentő-besúgó témát boncolgató „Kétszemélyes tragédiára” vagy a „Biharira” ezt a legnagyobb jó/rosszindulattal sem lehetne ráhúzni. Sajnos vagy sem, ezek az előadások azt várnák el, hogy fontos politikai és társadalmi problémákon gondolkodjunk el, ha nyár van, ha nincs. (A zsámbéki előadások a korábbi évtizedekben is távol álltak a szokásos haknik világától, emiatt hosszú évtizedekre megmaradt az emlékük, és az idei műsor – általam nem látott – darabjai is gyanúsan hasonlóak lehettek, attól félek, hogy a bulvár darabok közönsége nem ide szokott ingázni mostanság sem.)
Az első, háromkor kezdődő előadás a beregszászi színház vendégjátéka volt, Kányádi Sándor „Kétszemélyes tragédiája” amely korábban a Vigadóban is látható volt, hasonlóképpen ingyenesen, mint most is. A kezdés előtt még tűzött a nap és hiányoltuk, hogy a Bázison nincs ivóvíz (egy büfé üzemelt mindössze). A legnagyobb térbe helyezték (valószínűleg jobb híján) ezt a kamaradarabot, amely hasonló méretű dobozban játszódott, mint a második előadás, a Bihari.
Az időpont túl korai volt, ha netán ötkor van, vagy az éjszakai előadás került volna előbbre, valószínűleg többen bevállalják, de mégis az utolsó nyári hétvégéről volt szó, nem tudok senkit elítélni, ha ezen a napon strandra vágyott inkább. Így csupán az első két sorban ültek a nézők és én komolyan sajnáltam Tarpai Viktóriát és Ivaskovics Viktort, akik (a színlapon sajnálatosan fel nem tüntetett) szereplői voltak Árkosi Árpád rendezésének. Nem jó üres színháznak játszani.
A darabot a szerző a hatvanas években írta, de kényes témája miatt csak 1990 után tudta megjelentetni. A szöveget olvasva-hallgatva érződik a „kányádisága”, ugyan önéletrajzi vonatkozású, - egy házaspár beszélget és vitatkozik, nehezen élnek együtt az őket lehallgató poloskákkal -, de a szöveg mégis emelkedetten költői helyenként, választékos és emberfeletti energiákkal sem biztos, hogy elhitethető az, hogy két mai ember beszélget, hiányzik belőle a köznapiasság. Lehet, hogy sokan épp ezt a költői színházat szeretik, amely felemeli a nézőt. Manapság a rendezők fő törekvése az, hogy természetes legyen a bemutatott színházi helyzet, én is azt szeretem, ha elhihetem, hogy két hozzánk hasonló ember életébe pillantunk bele. (Ebben egyetlen káromkodás sem hangzik el, és akiknek ez például fontos szempont, azoknak ez a darab ideális választás, valószínűleg lesz a Vigadóban később is.)
Több nézőtárs kifejezetten élvezte, én kevésbé, de ez nem ért váratlanul, mivel a darabot még a kilencvenes években olvastam, amikor mindent átrágtam, amit addig a szerző papírra vetett. (Az ok: a magyar szakdolgozatomat 1993-ban az ELTÉ-n a „Halottak napja Bécsben” elemzéséből írtam.) Mivel tudtam, hogy mire számítsak és eleve nem tűnt túlságosan színpadszerűnek a szöveg, most azt állapítottam meg, hogy igen, nagyon nem véletlen, hogy ez mindössze a darab harmadik bemutatója. (A színházi adattár egy 1990-es várszínházi és egy 1992-es temesvári előadásról tud, ennyi az egész.)
Ondraschek Péter látványterve mintha igazi lakást szeretett volna imitálni, takarékos eszközökkel. Nekem a fehér falak, a jelzésszerűen kevés bútor részben börtön-érzetet sugallt, részben pedig arra gondoltam, hogy azért nincsen minden fal tele könyvvel az író lakásában, azért van mindössze egy fekvőhely, mert utazó produkciót terveztek, vagy túlságosan is alacsony volt a költségvetés. Sokkal szerencsésebb lett volna, ha a Bihari tervezőjéhez hasonlóan, valóban csak jelezni kívánta volna a funkciókat és nem egy lakásbelső felrajzolására törekedett volna. Mellesleg, ez az előadás talán lakásszínházi produkcióként hatna a legjobban, ennyi néző akár a mi nappalinkba is leülhetne, és a könyveket ki-be tologatva nyugodtan lehetne gondolkodni, hogy hol rejtőzködhetnek ezek a poloskák. Talán egy valódi lakásban feltehetően a színészek is kevésbé szavalnák a költői szöveget, természetesebbek lennének. (Igazából a színészeket a szép és tagolt szövegmondásért mégis kár hibáztatni, mainak eladni ezt a darabot talán valóban lehetetlen vállalkozás lenne.) A jelmezeket nemigen szerettem, nem gondolnám, hogy egy ilyen kombinációt valaki hordhatott, mint amit az íróra adtak. De ez mellékes. Akkor még nem tudtam, de most mondom: a youtube-on az egész előadás nézhető, így maradt nyom, mindenki eldöntheti magának, hogy az én véleményemet osztja-e, vagy neki megtetszett a darab és az előadás is.
A darab problematikája - aklimatizálódjunk-e ahhoz, hogy lehallgatnak minket, eltűrjük-e, hogy a saját lakásunkban öncenzúrára kényszerülünk – egyes vélemények szerint nem egészen idejét múlt, az internet és a GPS-es telefonok korában gyerekjáték megmondani, hogy ki éppen hol van és az sem kizárt, hogy mások olvasgatják az e-mail fiókjainkat is és nemcsak a visszajelölt barátok a Fb-profilunkat. Nem jó ez, de mégsem gondolom azt, hogy „ha aktákba írják miről álmodoztam és azt is ki érti meg” ebben a Kányádi által vázolt helyzetben igazi ok lenne öngyilkosságra. Lehet, hogy Az ember tragédiájára akart utalni a szerző, de valahogy egészen hamis a jelenet, nem működik az előadás vége. (Ennél talán masszívabb az általa teremtett figura és masszívabbak vagyunk mi is általában.)
Az előadás „nem rántott be”, a beiktatott Kányádi versek is idegen testként éltek a szövegben, ahogy a „Wall” részlete is.
De a kellemes sétával és jó beszélgetésekkel töltött délután mellett a zsámbéki kiruccanásunknak volt azért még egy hozadéka: a Katona József Színház Sufnijából meghívott „Bihari”, amelyre csak a kezdés előtt vált biztossá, hogy tényleg beférhetünk. Ez az, amiért ott volt a helyünk azon az estén. A jelentés arról is készül hamarosan.
