Ritkán sikerül vidéken szinte közvetlenül a bemutató után megnézni egy vidéki előadást, most mégis ez történt – a tatabányai Pillantás a hídról után két nappal megint. Sőt: egy héten belül három vidéki színházban is jártam… (Ezt el se tudtam volna eddig képzelni, úgyhogy hurrá!)
Számomra is váratlan fordulattal jutottam el még kedden a miskolciak Bányavirág-jára, és itt kerített hatalmába a nagy ötlet: meg kellene ezt más koncepcióval és színészekkel is nézni, ha egyszer Székesfehérváron is most mutatják be. Reneszánszát éli Székely Csaba darabja, amelynek első magyarországi bemutatója hamarosan (május 7-én) eljut a 300. előadásához, aki vidékre nem utazna, annak továbbra is a Pinceszínházé az elérhető verzió, de izgalmas kaland az összehasonlítás, miként él meg ugyanaz a történet más környezetbe helyezve, más szereplőkkel. (A darab és az előadás nem azonos fogalom – egy ilyen helyzet ezt fokozottan kiemeli.)
Botos Bálint rendezése 80 perc hosszú, szünet nincs.
Alapvetően nem hiszek abban, hogy érdemes regényeket színpadra állítani, a leírások, hosszú eszmefuttatások sokaságát muszáj kihagyni, és nagyon sokszor szüksége van/lenne a befogadónak a beiktatott szünetre is – idő kell ahhoz, hogy az író felvetéseit mérlegre tegyük.
A MOMKULT mai közönsége viszont olyan tomboló tapsorkánnal jutalmazta az előadás művészeit, hogy muszáj nyomot hagynom az estének úgy is, hogy történetesen nem én voltam az ideális célközönség.
Lehet, hogy ennek a 2025-ben készült produkciónak (színlap) ez volt az utolsó alkalma, de azért leírom: menetidő 70 perc, szünet nincs.
Eredetileg csak a mini évad első három napján terveztem jelen lenni, de annyi miskolci ismerős és ismeretlen győzködött, hogy a Gettó-t semmiképp ne hagyjam ki, mert az a legjobb előadás, hogy végül kivettem még két nap szabadságot és visszamentem.
Ennek a döntésnek további következményei is lettek: beültem a délutáni Bányavirág-ra is, sőt, ha már így alakult, öt nappal később elutaztam Székesfehérvárra is, hogy duplázzak: kivételes lehetőséget láttam abban, hogy egymáshoz ennyire közeli időpontban egy darabot két különböző koncepcióban és szereposztással is megnézzek. (Külön ajánlót írtam a székesfehérváriról is, ide kattintva elérhető.)
Béres Attila rendezése szünet nélkül másfél óra a miskolci Játékszínben – pár percnek érződik csupán, annyira jól szórakozunk közben.
Évek óta hagyomány Miskolcon, hogy az évad második felében egy héten belül sokféle előadást játszanak le, többek között azért is, hogy a hivatásos kritikusok láthassák őket és a társulat kaphasson visszajelzést.
Miskolc már esik olyan távol a fővárostól, hogy célszerűbb több előadásért odalátogatni, ráadásul a menetrend sem kedvez túlságosan, az utolsó vonat 20.35-kor elhagyja a Tiszai pályaudvart.
Tarnóczi Jakab már letett annyit az asztalra, hogy elemző szakkritikák sokaságát várhatja visszajelzésként minden rendezése kapcsán, ráadásul az elmúlt években bemutatott Magányos emberek, Relax és az Extázis kedvelői már akkor is a színház jegyvásárló felületére kattinthatnak, ha még az előadásban felvetődő kérdéseket pontosan összegző színlapi ajánlót sem olvasták el előtte, amelyet feltehetően a rendező és/vagy a dramaturg Varga Zsófia készített. (A nyomtatott változatnál ez a fenti linken található már részletesebb!)
Néhány – leginkább praktikus – információt én is leírok, csupán azért, mert egyáltalán nem mindegy, hogy ki miként ül be erre a pontosan 3 óra 30 perces, kétszünetes estére. (Laza előadás benyomását kelti, de minden meg van benne tervezve, éppúgy, mint ahogy a korábbi Tarnóczi előadások is tartották a megígért menetrendet, bár itt visszaszámlálás nincs és a szünetek tényleg szünetek. Most a nézőknek nincs lehetősége a színpadra felmászkálni és nézelődni, erre ne számítsatok.)
Még csak egy hete mutatták be Arthur Miller tragédiáját Tatabányán, és már sikerült megnézni Ujj Mészáros Károly rendezését – végre nem vagyok több hónapos csúszásban, és időben tudom ajánlani. Mivel ez nem kifejezetten szórakoztató célzatú előadás (az Egérfogó és a Francia rúdugrás az), szoktak maradni még a bérletes előadásokra is jegyek, így akár a legutolsó percben is mellette lehet dönteni és a Déliből még a 17.25-ös vonattal is útnak lehet eredni – mondom a pestieknek.
Akit érdekel, az hosszan ne is habozzon, mivel a darab műfajánál fogva nem várható, hogy bérleten kívül is menjen, a színház nem sokkal régebbi és remekül sikerült Liliom előadása is már csak emlékeinkben él.
Az előadás menetideje 150 perc – épp ahogy a színlapon is szerepel.
Nyolc hónapja megvettem erre a délelőtti előadásra a jegyet, remélve, hogy semmi nem jön közbe, és bár azóta kaptam erre a napra legalább négy csábító ajánlatot, kitartottam a Fidelio mellett.
Utólag sajnálom, hogy egy héten belül lement a teljes sorozat, ez volt az utolsó és nem nézhettem még egyszer - a másik szereposztás néhány énekese kiemelten érdekelt volna, jobban, mint az egyébként kiválóan teljesítő külföldi vendégek (Sinead Campbell Wallace és Jamez McCorkle), akiket sose hallottam korábban. (Egy nézés sosem elég - az más kérdés, hogy kinek van ideje és pénze négy alkalomra, ahogy azt anno Fodor Géza csinálta. - Két éve a Don Giovannit végig tudtam nézni nyolcszor, lehet, hogy hasonló lehetőségem/döntésem nem lesz több, viszont mivel most májusban megint lesz DG, így ezt felemlegetem, remélem, hasznosul legalább a rövid ajánlóm.)
A bemutató után két nappal láttam a Karinthy Színház Liliomjá-t Keresztes Attila rendezésében: könnyen szerethető, játékos előadás 140 percben, egy szünettel. – Hamar elröppent ez a vasárnap délután és jó emléket hagyott maga után.
Minden mindennel összefügg, a mezei néző a legkülönfélébb helyeken is néha ugyanazokat az alkotókat és színészeket látja, akár csak néhány nap különbséggel is. (Kicsi a színházi szakma, így pláne ideális lenne, ha összefogna és egységesen jelenne meg…- de most nem erre folytatom a gondolatsort.)
A múlt héten csütörtökön láttam az Erdő-t Szolnokon, Antal Csaba impozáns díszletével és két nappal később az Eiffelben szintén egy másik nagyon izgalmas Antal Csaba munkát (Királyi fenség/Az ítélet), míg két főszereplő Mészáros Martin és Barta Ágnes az Orlai Produkció új Agatha Christie bemutatójában szerepelt (Éjféltájt).
Most erről a szolnoki Erdő-ről írok le néhány futó benyomást. Az előadás két óra negyvenöt perc hosszú – egy szünet van és a megszokottnál talán kellemesebb árakon dolgozó büfé hozzá…
