Először a szikár tények, aztán a kimerítő beszámoló:
Háy János darabot írt a kecskeméti színház részére, amelyet Sipos Imre rendezésében négy nagyon jól összeválogatott színésszel – Hajdú Melindával, Jankovics Annával, Sára Bernadett-tel és Kovács Krisztiánnal - március 14-én be is mutattak, én pedig ezen a májusi estén a 19. előadást láthattam a Ruszt Stúdiószínházban. (Van benne egy kecskemétieknek szóló kedves kikacsintás, a közönség értékelte is a gesztust.) Torokszorító élmény volt – részben a téma miatt (aki kicsit is ismeri a szerző műveit, az tudja, hogy egy Háy-mű nem is lehet „olyan felhőtlen, mint egy fagyitortás szülinap”), másrészt azért, mert tudtam, hogy lesz belőle még három alkalom és vége. Vidéki színházaknál rendkívül komoly ok kell hozzá, hogy valami megérhesse legalább a következő évadot, ha nem musicalről van szó. A színészek már megszokhatták persze, hogy olyan értéket hoznak létre, amely észrevétlen marad a szélesebb nyilvánosság előtt, nagyon ritka a pesti vendégjáték is, pedig a jelenlegi színházi krízis idején a koprodukciók kora kellene, hogy következzen.
Itt az elején, amíg még olvas valaki leírom kerek perec: ennek az előadásnak tovább kellene mennie nemcsak Kecskeméten, de Pesten is – például a Szkénében, amelynek a közönsége már nagyon jól ismeri Háy János életművét, és évekig szeretgetné ezt az előadást is. Minimális a díszlete és csak négy színész játszik benne, nem lehetetlen utaztatni – turnézhatna, akár Háy János székesfehérvári előadása, A cégvezető. Lehetne ez a másik kivétel.
Most már az előadásról: