Nagyon egyszerűen ajánlható az Albina, a Spinoza felolvasószínházi előadása: hetven percen keresztül Csákányi Eszter látható– csak ő és senki más. Ez a tény is elég, hogy a Spinoza minden alkalommal tele legyen a tavaly őszi bemutató óta. A mai, 9. alkalom kapcsán ennél azért hosszabb beszámolót írtam, bár tényleg nem szorul ajánlásra a produkció.
Az előadás, amely Budapest zsidó kultúráját és utóbbi 150 évének történetét érinti, Stahl Judit ötlete nyomán született meg, aki a színészek által eljátszott szituációk kereteit is kitalálta, melyben lánya, Stahl-Bohus Hanna is a segítségére volt.
Mivel híres színészek játsszák és sok szó esik benne ételekről, érthető, hogy az előadásnak már a leírás alapján is bizalmat szavaztak sokan. Még van pár jegy januárra, de a korábbi alkalmakat már mind eladták. Ha a péntek esti nézők is elkezdenek erről az estéről beszélni, feltehetően a már meghirdetett februári és márciusi időpontok is be fognak telni. Akit érdekel a kísérleti improvizációs gasztroszínház, annak gyorsan kell a jegyét megvásárolnia.
A színpadképet pedig Kálmán Eszter készítette el.
Mi az a vacsoraszínház? – ezt kérdezte tőlem egy kedves ismerősöm, miután megtudta, hogy tegnap én is az Orfeumban jártam, nemcsak Poirot. - Ez volt az első ilyen élményem, bár legalább 4400 „normális” előadást már láttam, gyakran vacsora helyett is, nehezen kiszorítva a szükséges időt.
Előre mondom, a vacsoraszínház épp nem azoknak való, akiknek kevés az ideje és jellemzően egyedül esnek be utolsó pillanatos döntés alapján valamire, majd azonnal rohannak is tovább és nem szívesen töltenek időt mások társaságában. Jelen esetben az élmény legfőbb összetevőjét a néző maga biztosítja: a partner(eke)t, akikkel a nyugodt találkozás, beszélgetés megtörténhet - a színház és vacsora kellemes és megbízható keret csupán. Kicsit olyan, mintha egy rendes előadáson a szünet válna a legfontosabbá – most itt ez a helyzet.
Aki ránéz a Poirot az Orfeumban szereposztására, azok azt is megértik, hogy mégis miért vállaltam be ezt az estét egyedül, feltehetően extrém kivételként.
A címszerepben: Elek Ferenc
Aki bevállalja, hogy Székely Kriszta és csapata Embtrag c. előadására beül a Katonába (három rész, 22.10-re van vége), annak meglepetések sorában lesz része. Különleges szellemi kaland végigmenni a szereplőkkel az álom-jeleneteken, és összevetni a látottakat az eredetivel, már amennyiben maradt valami abból, amit a kötelezően olvasandó Az ember tragédiájá-ról egykor megtanultunk.
Igyekszem nem szpoilerezni ebben az ajánló bejegyzésben.
Az előadás várhatóan megosztó lesz, sok függ saját nézői álláspontunktól, attól, hogy mennyire vagyunk megengedőek a régi művek átírásával kapcsolatban. Sokan egyáltalán nem támogatják az ilyen előadásokat, míg másoknak már az is unalmas, ha valami nyomokban tartalmaz egy-egy motívumot klasszikusoktól.
Aki ellenzi a modernizálást, vagy már gimnazistaként is az átlagosnál jobban unta a Tragédiát, az válasszon mást a Katona repertoárjából.
Az eredendő bűn - Pálmai Anna, Lengyel Benjámin és Mentes Júlia
Caragiale, a legnépszerűbb román drámaíró Farsang című komédiáját 1885-ben írta. Az, hogy lépten nyomon nálunk is játsszák (februárban bemutatták a Thália Színházban is, és már tudható, hogy januártól műsoron lesz újra!), azt mutatja, hogy hiába telt el közben több, mint száz év, lezajlott többek között két világháború is, a féltékenység és a párhuzamos kapcsolatok miatti szövődmények nem mentek ki a divatból – ezen a túlbonyolított történeten még most is eleget lehet nevetni.
Kardos Róbert, Mikola Gergő, Honti György
A szombati, tatabányai bemutató kapcsán készült ez a rövid beszámoló.
Mi nézők is gyakran szeretünk azon gondolkodni, hogy alakult egy-egy szereplő sorsa, miután elvileg véget ért történetük, de a Moszkva után sóhajtozó három nővér drámája több írót is tettre is késztetett: Petrusevszkaja, Ulickaja és Szvetlana Alekszijevics is megírta a saját vízióját róluk. Ezeket a fantáziaképeket egyetlen estébe sűrítette bele Selmeczi Bea dramaturg-író, Telihay Péter pedig megrendezte a Pinceszínházban négy remek színésznővel.
Ez a beszámoló a vasárnapi, második előadás kapcsán készült.
Játék öt kiváló színésszel, egy átlagos napról egy átlagosnak tűnő kocsmában, törzsvendégekkel. Nincs két óra (szünet sincs), sokat nevetünk, és feltehetően a nézők többsége jobb állapotban fog távozni róla, mint ahogy beült a Kamra nézőterére. Az alkotói csapat szándéka biztosan ez - talán ennél nagyszabásúbb, a világ működését alapjaiban megreformáló törekvés nyomát nem fedezhetjük fel.
Vizi Dávid, Fekete Ernő, Fullajtár Andrea, Dankó István és a pultnál: Pelsőczy Réka
Tíz éve nyomja Dinyés Dániel és Göttinger Pál töretlen lendülettel és sikerrel, rengeteg új ötlettel operabeavató stand up-sorozatát, sőt, tavaly óta kettőt is. A Magyar Zene Házában a már szinte hagyományosnak mondható módszer szerint egy opera – ezúttal a Bohémélet - szétcincálása (és értelmezése) folyik, a 6Színben pedig a szerzőpár Závada Péter bevonásával egy egészen új vígoperát alkot a szemünk láttára. Még arra is van mód, hogy itt-ott mi, mezei nézők is beleszóljunk az alkotók döntéseibe.
Ha Fischer Ivánnak lenne egy ellenőrzője, abba már nagyon sok csillagos ötöst és pirospontot beírtak volna az elmúlt negyven évben – nemcsak a Bachtrack kritikusai, akik nemrég a világ tíz legjobb karmestere közé választották. A kitűnő zenekari hangzás mellett különleges ötletei és a közönség számára vonzó programválasztásai révén folyamatosan teltházasak koncertjei.
Nagyon illik a Spinoza profiljába az új, ismét Czeizel Gábor által rendezett bemutató, és nagyon jó hír, hogy a Capa után újra láthatjuk Grisnik Petrát és Ódor Kristófot együtt játszani, akik nagy apparátus és jól bevált színdarab nélkül is le tudnak kötni minket másfél órára. Akik szerették őket korábbi előadásukban, azoknak ott a helye a Spinozában, és persze azoknak is, akik szeretik a „szórakozva ismeretterjesztés” műfaját, és érdekli őket Lakner bácsi, aki amúgy 130 éve született.
