Mezei néző

Ez a Figaro házassága olyan jó, hogy a legjobb az lenne, ha Miskolc összes általános iskolás gyereke láthatná, akár csoportosan, akár - még jobb esetben - családdal együtt.

Mostanában körülöttem annyi minden szól a halálról, hogy kicsit sem meglepő, hogy a mai "újratöltött" Britten opera esetén is éppen az elmúlást sirató mozzanatok hatottak rám a legerősebben. Az előadás tavaly még az Operaházban volt látható, egy alkalommal ugyan, de legalább nyolcvan százalékos ház előtt. A ma esti bemutatón valami gubanc folytán a nagyjából háromszáz fős Solti György teremben jó ha hatvan-hetven ember ült itt-ott elszórva. Pedig ez a félig-szcenírozott előadás valóban figyelemre méltó és akiben kicsit is van némi kíváncsiság a "kortárs" szerzők iránt (mondom ezt egy 1946-ban bemutatott, de még mindig alig ismert műre), annak még van pontosan két esélye: november 7 és 9. Még merengenék kissé a nézők "gyilkos érdektelenségén", ha nem tudnám pontosan, hogy a múlt hét végén a jegymester eladottnak mutatta az egész mai házat, azaz lehetnek bőven olyanok, akik vettek volna jegyet, ha az év elejétől kezdve módjuk van rá.

November 4. nemzeti gyásznap, erről megemlékezett az Operaház is a tegnapi Falstaff előadás előtt. (Eszembe jutott, hogy a program tervezésekor akár egy requiem is tervezhető lett volna e napra, nem pedig egy vígopera.) Számomra különösen gyásznap volt ez a nap, hiszen reggel fél tízkor szembesültem a felfoghatatlan hírrel, amivel még most, több mint 24 órával később sem tudok mit kezdeni: az egyik legvarázslatosabb színésznő, akit valaha láttam - Margitai Ági - meghalt. Ezek után nem mondhatom, hogy kifejezetten Falstaff-hangulatban voltam. De mégis, mindenek dacára, az előadás közreműködői elérték azt, hogy a három felvonás alatt mégis bevonódtam a mű világába, lekötött egészen és nem gondoltam a halálra. Ennél nagyobb pozitívumot nem tudok említeni. Feltétlenül többet adott az előadás, mint amit vártam tőle.

Az Orlai Produkció július 25-én mutatta be a Happy endinget, amelyet aznap nem tudtam megnézni későbbre halasztottam. Mivel Margitai Ági szerepelt benne, semmiképpen nem akartam kihagyni. 

Másfél óra szünet nélkül, krimiparódia. És a végén jön a mű üzenete kimondva is, buddhista bölcsességnek álcázva: "ha tea van, teát kell inni, ha rizs van, rizst kell enni". A Bodzsár Márk által írt és rendezett darab tanulságát én még kiegészíteném azzal: "ha Börcsök Enikő játszik valamiben, akkor meg kell nézni". Számomra az ő Vígszínházon túli kalandozása adta a legerősebb motivációt az előadás megtekintésére. 

Az utóbbi időben mintha gyakrabban vetődnék el koncertekre. Erről a 2010/11-es évad jutott eszembe, amikor talán összesen hat színházi előadást néztem meg és emellett heti két-három hangversenyen voltam. Alkalmanként kifejezetten megtisztító élményt nyújt egy ilyen hangverseny. Ma lényegében ugyanannak a műnek a közszemlére tett főpróbáját és az esti előadását is nézhettem. Kicsit másként, más látószögből foglalkozhattunk Rossini Stabat mater-ével. Nem bánom, hogy a mai napom jelentős részét ezzel töltöttem, enyhe luxusnak tűnik persze, de egyszer "ki lehet rúgni a hámból". Különleges élmény volt, így utólag bánnám, ha beértem volna az egyikkel. 

Hatalmas lendülettel érkeztem haza a tegnapi Carmen premier után. Pedig előtte különösebb kedvem nem volt hozzá, nem tudtam előtte kellő mértékben ráhangolódni. Sőt: nem is vártam a margitszigeti előbemutató alapján, hogy ez az "ezerszer" látott Carmen bármilyen különösebb hatással is lehet még rám. Kizárólag a nagyon ideálisnak tűnő szereposztás miatt mentem el. Összességében inkább tetszett az előadás, mint nem és ezen magam is meglepődtem.

Hat napja nem írtam már blogot, de nem az élmények hiányoztak. A számítógéphez nem vittünk tápegységet. Ennyi. Az Alföldi kéktúra legutolsó ötnapos szakaszát fejeztük be most, az utolsó százat az országot körbejáró 2700 km-es nagy Kék körből. Az a kivételes szerencse ért, hogy a szegedi szállásunknak köszönhetően az egésznapos betonutas-sárdagasztós gyaloglás után még valamit láthattam a városból is. Ez igazán ritka, a kezdés óta (2009. május 2.) egyetlen egyszer fordult elő, hogy színházi előadáshoz juthattam a kéktúra által (Kőszegen, Znamenák István rendezésében A makrancos hölgyet néztem). Szegeden éppen most van az Őszi Kulturális Fesztivál (szept.26-nov.10.), így minden napra akadt program és még akad nektek is, ha arra mentek.

A tegnapi Cosí után ma a MüPá-ba mentem, mégpedig arra a Verdi Requiemre, amelyiket a két nappal korábbi Mozart után beharangoztam.

Már az idejét sem tudom, mikor mentem az Operaházba a rendező személye miatt. Kovalik Balázs távozása óta gyakorlatilag azt teszem, mint a mezei nézők 99%-a: megnézem a szereposztást és ha van benne jó (értsd: számomra érdekes) énekes, akkor megyek megnézni. Jiri Menzel személyében a Ház vezetése valószínűleg egy olyan személyt keresett, akinek a nevére azok az emberek is jegyet vesznek, akik nem járnak az Operába és akiknek valószínűleg nem elég ha azt mondom: Kálmán Péter, Baráth Emőke, Balga Gabriella. De milyen lett az előadás?