Mezei néző

A Vashegyi György által vezetett Purcell kórus és Orfeo zenekar idei első koncertjén Purcell 1692-ben írt Tündérkirálynőjét mutatták be, mégpedig teljes terjedelmében, húzások nélkül, de a prózai szövegeket és a szcenírozást is mellőzve.

Hét előadás:

Elmondható, hogy beleadott a MET apait, anyait a Gyöngyhalászok c. Bizet opera színrevitelébe Penny Woolcock rendezésében, száz évvel a darab legutolsó premierje után. Valószínűleg a mezei operakedvelők többsége – ahogy én is – kívülről fújja Nadír románcát, amely nem egy tenor árialemezén megtalálható volt és valószínűleg lesz is, a youtube-on is fent van sok énekessel, ugyanakkor az egész művet kevesen láthatták. Ahogy a közvetítés szünetében a meglehetősen lelkes karmester, Gianandrea Noseda elmondta, neki és a zenészeknek is újdonság volt, most fedezték fel a művet.

Hat előadás azoknak, akik nem a Zeneakadémián nézik az Operavizsgát (Jolánta - Almási-Tóth András rendezésében, lesz még szerdán is):

Néhány napja újságolta el egyik tanítványom, hogy nemrég látta a Nemzeti Színház Szentivánéji előadását, azzal a megjegyzéssel, hogy úgy tudja, hogy én szeretem ezt a darabot. Ez erősen meglepett, Shakespeare kapcsán valóban beszéltem róla, de inkább igyekeztem elkerülni mindig a megtekintést, ha nem volt túl csábító a szereposztása. A nyilvántartásom alapján kiderült, hogy mindössze hétféle rendezésben láttam eddig 1985 óta, bár ezek közül több is tetszett - nyilván nem véletlenül vettem rá magam, hogy azokat ne kerüljem el. A héten mégis úgy jött ki a lépés, hogy három napon belül két feldolgozásban kellett néznem a közreműködők vonzereje miatt (szerdán a Müpában Purcell oratóriumát láttam, a bejegyzés jönni fog arról is).

Ha egyszer lemaradok egy előadásról a bemutató időszakában, rendszerint jó sok idő eltelik mire bepótolom. Vannak a várólistámon repertoár előadások, amelyeket hónapról hónapra tologatok egyszeri „kihagyhatatlan” események miatt. Annak, hogy a 2014. július elején bemutatott Bill Manhoff által írt komédiát most mégis megnéztem legfontosabb oka a két szereplő volt, akiket az elmúlt időszakban nagyon jó formában láttam (lsd. Száll a kakukk fészkére, illetve Sirály) és ilyenkor ébred fel bennem rendszerint a vágy, hogy megnézzem őket mindenben, ami még valami miatt kimaradhatott.

Nem szeretem a sztároknak rendezett operagálákat, néha el-eljutok egyre, ha nagyon vonzó a szereplők neve. De most nem is erről volt szó. Amennyiben Ferruccio Furlanetto egy népszerű operaáriákból összeállított estet adott volna, feltehetően a közönség csordultig megtöltötte volna a Müpát. De nem, nem ilyen könnyen emészthető műsort kínáltak fel. Szinte provokációnak is felfogható az énekes részéről, hogy olaszként két orosz zeneszerző, Rachmaninov és Muszorgszkij tömegek által biztosan nem ismert dalait fűzte össze és két részben ezeket énekelte nekünk. (Egy CD-n már kiadta ezeket a dalokat és egy dalt ide be is linkelek, ez többet mond, mint az egész cikkem.)

Nyolc előadás:

Tíz előadás:

"Mint a szikla" áll a havi színházi programomban ez az operabeavató, más előadás nem tudja megingatni a pozícióját. Biztosan jól dönt mindenki, aki ezt választja, még akkor is, ha a korábbi nyílt próbákon nem járt. Ezen a januári estén egy sorral több hely volt, immár 110 ember fér be kényelmesen. De próbálkozhatott volna még tíz, mert a lépcső és a padka így üresen maradt. (Mindig van olyan, aki hiába veszi meg 2 hónappal korábban a jegyét, mégsem tud eljönni.) Persze a zsúfoltság nagy, de így is csodálkozom, hogy egyetlen operába járó ismerősömmel sem futottam még itt össze. Ha valaki azt hiszi, hogy eléggé ismeri a Cosí fan tutté-t és semmi újat nem tudhat már meg, az téved, még akkor is, ha netán szakmabeli és valamelyik szerepet akár el is tudná énekelni. Erre lenne akár fogadásom is, és ugyanolyan magabiztosan nyerném meg, mint Don Alfonso.