Mezei néző

Eddigi életemet eltengettem úgy, hogy NEM olvastam el a Gyűrűk urát, sőt azóta szintén nem olvastam több más hasonlóan népszerű fantasyt sem, pl. a Trónok harcával meg sem próbálkoztam.

Tegnap először éreztem, hogy ez most hátrány, az előadás fiatal alkotói nagyban támaszkodnak arra, hogy a nézőnek ez a világ "megvan", ismerős. Hiánypótlásra nincs idő, tudomásul kell vennem hátrányos befogadói helyzetemet. Az előadást nem célközönségként, ilyen felkészületlenül is nagyon szerettem, akár csak a K2 korábbi munkáit is. Örülök, hogy létrejött ez a műhely, vannak fiatal színházi alkotók, akik kellően invenciózusak és  a mi világunkról képesek áttételesen beszélni, akár úgy is, hogy felhasználják elrugaszkodási pontként azokat a már megírt műveket, amelyek sokakhoz valóban közel állnak. (Shakespeare és Pintér Béla jutott eszembe róluk, hozzájuk tudom a Fábián Péter-Benkó Bence párost hasonlítani.)

Ibsen utolsó, talán nem véletlenül nagyon keveset játszott művének "drámai epilógus három felvonásban" az alcíme. (A színházi adattár eddig egyetlen 1994-es szolnoki előadást tart számon mindössze.) Az RS9 Stúdiószínház részére Kúnos László fordítását Abody Rita dramaturg egy másfél órányira rántotta össze. Megnézve az eredeti darabot, látható, hogy a beavatkozás leginkább a második és a harmadik felvonást érintette, amelyekre ez bőven rá is fért. Az előadás így sokkal működőképesebb lett, a szerzői gondolatok még jobban érvényesülnek a rövidítés hatására.

Pünkösd hétfőre - 5 lehetőség:

Idén a műsor úgy hozta, hogy a Müpában megint elővették Fischer Iván tavalyi Varázsfuvoláját , amelyről az előző bejegyzés szólt, illetve az Erkel tavaszi operakalandjában is ez a mű szerepel, hármas szereposztásban, Szinetár Miklós rendezésében. Ennek az előadásnak a 2014-es főpróbáját láttam, és kevéssé szerettem, lehet, hogy azért is, mert néhány hónappal előtte az említett Almási-Tóth rendezésben végre találtam egy olyat, amelyiket el tudtam fogadni.

Jogos kérdés ezek után, hogy ha különösen nem szeretem a darabot, időm sincs, minek erőltettem az ismételt megtekintést. Egy héten belül négyszer is elmentem az Erkelbe, bár csak egyszer tudtam egy teljes előadást végignézni (május 10-én délelőtt), de minden szereposztásba belepillantottam, bár így is vannak szólisták, akikből semmit, vagy méltatlanul keveset láttam.

Ahogy két éve sem, most sem  tudok találóbb címet adni a Varázsfuvola-bejegyzésemnek. Egyet értek Paminával, és még az is lehet, hogy én is megúszom. Nem rövid a bejegyzés, ráadásul két részes, kevesen fogják elolvasni minden részletében, így a kockázat alacsony. 

Most is az értékek kiemelése a cél, de néhány esetben a megtekintett előadások kapcsán a nemtetszésemet sem rejthetem el. Mindenki értékelheti azt, (ha akarja), hogy egyáltalán rávettem magam a tőlem meglehetősen távol álló mű többszöri megtekintésére és egy héten keresztül küzdöttem, amíg megszületett ez az összegzés. A közel 1200 bejegyzésem közül ez került a legtöbb időbe-energiába és ezt hagytam a legtöbbször félbe. (Nem akarom magam sajnáltatni, éppen ellenkezőleg, örülök, hogy égető problémáimról elterelte a figyelmem ez a darab és az előadások. Ennél nagyobb  luxus kevés van, mint azon töprengeni, hogy miként hat rám egy előadás és néhány énekes. Addig jó, amíg hatnak és ezért hálás is vagyok nekik, örülök, hogy foglalkozhatom velük.)

Miután egy tíz oldalas szövegről van szó, két részre bontottam. Az első részben egy nem rövid bevezető után Fischer Iván rendezéséről lesz szó, amelyet idén május 6-án a Müpában nézhettünk meg. A második részben pedig majd az Operakaland előadásairól, amelyeknek a színhelye most is az Erkel volt.

A Színházi adattár tanúsága szerint ez mindössze a negyedik magyarországi Párnaember előadás, amelyek közül nekem a 2007-es egrihez volt szerencsém (Dömötör András még egyetemi hallgatóként jegyezte a jelentős visszhangot keltő elsőt, amelyben Mészáros Máté igazi szakmai sikert aratott Tupolski szerepében), majd hét évvel később ismét láttam a darabot, ezúttal a 011-es alkotócsoport előadását, Radnai Márk rendezésében, utóbbit e blogon meg is örökítettem. (A tavalyi nyíregyházi előadás sajnos kimaradt.) Mindkettőt szerettem. Előre jelzem a tovább nem kattintóknak: a Radnóti előadását szintén, kifejezetten ajánlani tudom a megtekintését.

Talán harminc éve, még gimnazistaként olvastam először Beckett egyfelvonásosát. A "Happy days" nehezen félreérthető, talán túlságosan is direkt módon szól az egymás mellett élés magányosságáról, az elmúláson túl a mellettünk elszaladó időről, amely csak úgy eltelik, anélkül, hogy különösebb hasznát látnánk, vagy értelemmel sikerülne megtölteni. Nyolcvan perc jut két szereplőre, akik közül az egyik alig szólal meg, sőt nem is igen látszik - óriási kihívás, nem könnyű lekötni a nézők figyelmét.

Hét előadás:

Tizenegy előadás:

Kilenc előadás: