Mezei néző

Csütörtök délelőtt néztem meg Szabó Máté rendezésének főpróbáját, amelynek azóta megvolt a premierje is. Mielőtt leírom az előadással kapcsolatos benyomásaimat, nyomatékosítanám, hogy ezt a bejegyzést egy olyan személy írta, akinek még általános iskolás korában elege lett az operettekből, emiatt nagyon ritkán is próbálkozik egy-egy megtekintésével (a múlt héten A cigánybáróra is csak a fellépő művészek miatt ment), mert a színházi előadásoktól nem szórakoztatást remél elsősorban, nem dekoratív zenés-táncos kavalkádot, hanem inkább gondolatokat és valamiféle reflexiót a mai életünkről. Ez lényeges, mert minden vélemény (a kritika is, és az ilyen nézői benyomások is, mint ez) a nézőről magáról is szól, mert minden előadás annyifélének tűnhet, ahány ember ül a nézőtéren. Sajnos, vagy sem, egy nézésre nemigen lesz senki, aki a mégoly összetett rendezői szándékokat mind érzékeli, és az összes felénk érkező jelzést az alkotók elképzelései szerint fogja fel. Van, amikor nem annak örülünk, sőt esetleg épp az ellenkezőjének, mint kellene (a darab rendezője szerint), de az előadások létrehozóinak sajnos ebbe bele kell nyugodniuk, hogy az üzenetük némi változtatással ér csak célba. Ha nem nyugszanak bele, akkor is ez van. (Nemrég egy rendező keserű megjegyzését olvastam arról, hogy nem érti jól a kritika az előadásait - szerintem ez elkerülhetetlen, a színház mégsem olyan, mintha valaki azt írná fel egy táblára, hogy 2+2=4, bár lehet, hogy már ennek is lehetne több értelmezése...)

Én a blogomat igyekszem éppen ezért a legkevésbé sem kinyilatkoztatás jelleggel írni, inkább csak felhívom az általam választott előadásokra a figyelmet, hogy jó esetben a más beállítottságú nézők is láthassák belőle, mire lehet számítani az előadással kapcsolatban, viszonyítási pontot adhat esetleg.

"Operett-nem kedvelőként" röviden azt tudom mondani, hogy A víg özvegyben a műfaj hívei meg fogják találni mindazt, ami miatt odamentek rá, jól fogják érezni magukat, kellemesen ki fognak kapcsolódni a saját életükből,  és ezúttal rajtuk kívül érdemes az előadással azoknak is próbálkozni, akik szeretik a zenés színházat, de hozzám hasonlóan várnak valami pluszt ezektől az előadásoktól is. És most jöjjenek a részletek azoknak, akiket ez édekel:

A kilenc előadás közül nyomatékosan kiemelem az utolsó Cosí fan tuttét (Kamra), hátha van aki még nem látta:

16 előadás:

Tizennégy előadás:

Március 27-én a Színházi Világnap ünnepe volt, Isabelle Huppert üzenetét Kiss Eszter olvasta fel a Kamra előcsarnokában, akinek egészen elhittem, hogy a saját gondolatait mondja el, több volt ez, mint egy egyszerű felolvasás.

"A színház mindennél erősebb" - ez, vagy valami hasonló tartalmú szövegdarab ütötte meg a fülemet, miközben lementem a lépcsőn a már zsúfolt előtérbe, és magamban bólogattam is erre. Nekem az életem egyik alappillére a színház így is, hogy mindössze nézőként veszek részt az előadásokban. Harminc éves átlagot nézve minden harmadik estémet színházban töltöm, mostanában kicsit többet. Jó lenne, ha ez a pezsgő és sokféle színházi kultúra megmaradna. Ahogy elnézem estéről estére a zsúfolt nézőtereket, most különösen nagy veszély nem fenyeget, mindenre rengetegen kíváncsiak, üres nézőtereket csak vidéken láttam. (A szokásos mondat, hogy néző nélkül nincs előadás, szintén elhangzott a beszédben. Valóban nincs és ehhez csak azt lehetne hozzátenni, hogy amit közösen látunk, az mindenkire más és más hatást tesz, előéletétől és pillanatnyi állapotától erősen függően.)

De legyen szó most már a hétfői darabról, amely versenyezhetne "a legkilátástalanabb hangulatot árasztó színpadi mű" címért. Vannak Csehov előadások, amelyek egészen széleskörűen bizonyítják, hogy a világ élhetetlen és otthontalan, de "A tökéletes boldogság világa" ezeken is túltesz. Mint tudjuk, vannak alkotások, amelyek képesek voltak öngyilkossági hullám elindítására, valóban hatottak befogadóik életére ezáltal, és kicsit sem lepne meg, ha  valakinek ezzel " a tökéletes boldogsággal" való szembesülés is elég lenne egy hasonló lépésre. Nagyon szuggesztíven mondják, hogy nem érdemes élni.

Én mindenesetre összekaparom gondolataimat az előadásról, ennek ellenére is. Még akkor is, ha ezzel sem a világ, sem az én nagy problémáim nem oldódnak meg, nem fogok tudni semmin sem gyökeresen változtatni és egy n+1 blogbejegyzéstől nem leszek jelentősen olvasottabb sem. De a szabály az szabály,mivel megnéztem az előadást, lennie kell nyomnak is, és a szereplők-alkotók óriási munkát tettek bele ebbe is, a legkevesebb, amit megérdemelnek az az, hogy nem maradnak említés nélkül ezen a felületen sem.

13 előadás:

Martin McDonagh népszerű  Magyarországon is, számos bemutatója volt, jelenleg is játsszák a Vaknyugatot az Átriumban, a Leenane szépét a Centrálban, A párnaembert a Radnótiban, A nagy kézrablást a Tháliában és most már ezt a legfrissebb, Londonban 2015-ben bemutatott darabját is, mégpedig a Katonában, Gothár Péter rendezésében, aki eddig a szerző több művével is foglalkozott, és otthon van a világában. Én a harmadik előadáson jártam, a bemutató után négy nappal.

Nyolc előadás:

14 előadás:

Az elmúlt évadokban annyi pozitív tapasztalatot sikerült felhalmoznom a K2 Színházzal kapcsolatban (7 bejegyzés), hogy most már ha esik, ha fúj, megyek és nézem az aktuális előadásaikat akkor is, ha netán a feldobott téma nem vonz kifejezetten. Eddig bármilyen állapotban mentem, minden alkalommal elkezdett menet közben hatni rám az előadás. Úgy néz ki, hogy többen vannak ezzel hasonlóan, mert most is telt ház volt, mint mindig.