Kilenc napon belül kétszer láttam az Anyegint, és örültem, hogy ez így történhetett. Elég sokszor panaszoltam el ezen a blogon már, hogy 2013 márciusa óta a pesti Operaház műsoráról fájóan hiányzik - NEKEM, bár épp tegnap mondta valaki, hogy ő csak a balett változatot szereti. Aki hasonló beállítottságú, az viszont nem sopánkodhat, mert balettként az utóbbi négy évben többször is nézhette.
A két változat közül, amelyikről most szó lesz az egyik a MET-produkciója, amelyet élőben közvetítettek egy hete (én a Müpában voltam), a másik pedig Peter Konwitschny rendezése, amely 2005 szeptembere óta fut Pozsonyban és már három éve láttam is, most csak ismételtünk. (Ez az 51. előadása volt a rendezésnek, amely még egészen frissnek tűnik.)
A két előadás között őrült különbségek vannak sok szempontból is, és természetesen nem fair egymásal szembeállítva értékelni őket, bár ez történik a nézőben óhatatlanul is, ha ugyanannak a darabnak kétféle interpretációját ilyen szoros közelségben látja. Vannak pluszok és mínuszok mindkét oldalon, de nekem a mérlegem mindkét esetben pozitív volt, örültem mindkét estének.
A MET - ELŐDÁSA - 2017.04.22.
Az Anyegin Deborah Warner rendezésében valószínűleg olyan, amilyet a legtöbb opera-rajongó ideálisnak tart. Tom Pye díszlete és Chloe Obolensky jelmezei illúziót keltőek, felidézik a kort. A darabban szereplő parasztok igazi tököket pakolnak, és rengetegen vannak, mintha egy igazi nagybirtok összes lakóját akarták volna valóban összecsődíteni a színpadra. A jelenetek alatt számtalan statiszta jön-megy, tevékenykedik, hogy bemutassák a közeget, amelyen belül megjelenik Tatjána szívszorító szerelmi válsága. Zajlik a hétköznapi élet, nem áll meg, és eközben egy fiatal lány érzései akár lényegtelen apróságnak tűnhetnek. Az alkotók óriási hangsúlyt helyeznek a háttér hitelességére, bár ezt a fekete bőrű és ázsiai eredetű szereplők elszórt megjelnése némileg tompítja, de nincs más megoldás, muszáj politikailag korrektnek lenniük. Ugyanilyen nagy szerepe van annak is, hogy az énekesek nagyon jól teljesítsenek, és száz százalékos legyen a zenei színvonal. Ez mégis a MET, ráadásul élő közvetítésben, a minőséget kell sugározni. Valódi világsztárok szerepelnek, akiknek a nevét sokat lehet hallani, és akik elég jól énekelnek ahhoz, hogy a mezei néző ne vegye észre azt se, ha valami nem stimmel. Itt mindenki egy bizonyos szint fölött van, nem mennek alá. (Volt olyan ismerősöm a hallgatóság körében, aki maga is énekelt nem egy Anyeginben világszerte, és akinek elhiszem, hogy Netrebko is rontott ezen az estén, de nekem nem volt feltűnő, pedig nagyon sokat hallgattam a darabot. Nem volt vészes, az biztos.)
(A közvetítés során beleshettünk a kulisszák mögé, láthattuk, hogy miként folyik az átdíszletezés rohammunkában, ráadásul a kamerák által is zavartatva, sőt a felvonások után a színről lelépőket még előbb elkezdték kérdezgetni, mintsem levegőt vehettek volna újra. Sokadszor állapítottam meg, hogy nagyon kevés az a szólista, aki igazán meggyőzően tud beszélni is, aki egy interjúban tudná hozni a nagy énekeshez méltó, az operáról összetetten gondolkodó és választékosan megnyilvánuló egyén illúzióját is. Sokkal jobban jártunk volna, ha nem kellett volna azonnal éreznünk a kontrasztot, hiszen a legtöbb beszélgetésből semmi plusz nem jött le, maga a háziasszony, Renée Fleming is fényévekkel jobban énekel, mint amilyen műsorvezető. )
Engem az Anyeginben mindig az érdekel, hogy milyen az öt legfontosabb szereplő, részletesen bemutatják-e a viszonyaikat, általuk megérint-e a dráma, vagy sem. Ebben a tekintetben kevésbé éreztem tökéletesnek az előadást, lehet, hogy azért is, mert az énekesek túl nagy nyomás alatt voltak a közvetítés miatt, és túl közelről láttuk az arcukat. Két olyan megoldása volt az előadásnak, amelyiket viszont nagyon szerettem és tíz nap elteltével is nagyon bennem maradt, és ez két szereplő kiválasztásával függ össze.
Az egyik Lenszkij alakja volt, aki Alekszej Dolgov megformálásában komikus figura, szemüveges, ráadásul jóval alacsonyabb az Anyeginként fellépő Peter Mateinél, így könnyen elhihető, hogy Olgát (Elena Maximova) ugyan szórakoztatja az udvarlása, de nem veszi komolyan és felvillanyozza a második felvonás bálján a partner-csere, és egyáltalán nem érdekli, hogy nővére érzelmeibe beletapos-e a flörttel vagy sem. (Az Olgákkal eddig sosem volt gondom, minden megszemélyesítőjének elhittem, hogy felületesen gondolkodó, túl fiatal lányokról van szó, akik "csak" szeretnék magukat jól érezni és messze vannak attól, hogy bárki mellett egy életre lehorgonyozzanak.)
Ez a Lenszkij kifejezetten emlékezetes, mert annyira eltér a szokványostól. A nézőben semmiképp nem az merül fel, hogy a lány méltatlanul mellőz egy csodásan vonzó fiatalembert, mert egyértelmű számunkra, hogy ez a költő egyáltalán nem ismeri sem az életet, sem imádottját, és a báli jelenetben "csak" illúziói dőlnek romba, amelyek nélkül már nem tud mibe kapaszkodni, így értelmetlennek látja az életet. Ha figyelt volna és tényleg a lányt látja, nem pedig az ideálképét, már hamarabb világos lett volna neki mindez és még csak meg sem haragszik rá.
Mi tudjuk a párbaj-jelenetben is, hogy az lenne az igazi, ami a darabban is elhangzik, ha megölelnék egymást, túllépne a két barát az éjszakai incidensen, mert egy szeretetkapcsolat mégis fontosabb, mint a hiúság, és csak sajnáljuk, hogy mindez lehetetlen. Anyeginnek ehhez a nem hozzáillő, komikus emberhez volt a legtöbb köze, akinek az elvesztését nem tudja kiheverni.
A másik szereplőválasztás, amelyik szokatlan volt, de nekem nagyon megfelelt: Stefan Kocan énekelte Gremin szerepét. Hagyományosan egy idősebb, rendszerint 60+-os basszistára bízzák Tatjána férjét, aki akár sármos, akár kevésbé, mindig több évtizeddel idősebb a nőnél. Ezzel is sugallják, hogy ez a házasság nem épülhet szerelemre, Tatjána hatalmas kompromisszumot kötött annak idején. Amikor három éve írtam a pozsonyi előadásról, akkor is felvetettem, hogy én egy fiatal és minél sármosabb basszistát látnék szívesen a szerepben, hogy Tatjánát ebből a lúzer-szerepből kimentse. Ez esetben annak lennénk tanúi, hogy Tatjána rávette magát első szerelmének lecserélésére, és most az okozza a kataklizmát, hogy az első kiválasztott, akinek csak elhalványult már a képe két év alatt, szintén visszakerült látókörébe. Ez épp elég trauma, és érdekesebb lenne a történet, ha két szerelem küzdene meg Tatjána lelkében, nem egyszerűsödne le a kötelesség és szerelem harcára a helyzet.
Most Stefan Kocan által először látok egy igazán fiatal basszistát a szerepben, aki éveinek számát nézve még Netrebkónál is kevesebbnek tűnik. Az énekes hangja impozáns, remekül szól - valaki mondta, hogy "milyen öreg hang van ebben a fiatal emberben". Nekem egy mélybasszus hang nem asszociál feltétlenül öregséget, és örültem annak, hogy a MET így döntött, még csak nem is próbálták sminkkel idősebbnek feltüntetni az énekest. Valószínűsítem, hogy a rendezőnek is hasonló koncepciója lehet Tatjána helyzetéről. (Az nyilván nem jön szóba ebben a színházban, hogy nem találtak korosabb énekest a szerepre, hiszen a világ összes basszistája rohanna a MET-be, ha felkérnék rá.)
Hozzájuk képest a két főszereplő esetén kevésbé éreztem, hogy az én Anyegin, illetve Tatjána elképzelésemhez tökéletesen illettek volna, de velük is el tudtam fogadni a történetet. Persze, ennek az is az oka lehet, hogy a három éve látott pozsonyi előadás lenyomata mélyebben megmaradt, és azzal akkor is nagyon elégedett voltam, emiatt kockáztattam meg az újranézést.
POZSONY - ápr. 30
Egy szeretett rendezést ismét megnézni valóban kockázatos, nem is olyan régen megesett velem, hogy másodikra egy elsőre istenített előadás hibái is világossá váltak, és nem örültem a csalódásnak.
Jelen esetben szó nem volt erről, változtatás nélkül fenntartom ugyanazt, amit három éve megírtam az előadásról. Újraolvasva, egészen világos számomra is, hogy a blogbejegyzésem világosan megmutatja, hogy én az előadásban elsősorban a címszereplőre koncentráltam, aki miatt odamentem, és másodsorban Tatjánára, akit a rendezés tesz a darab szelleméhez hűen a legfontosabb karakterré. (Ez most is nagyjából hasonló lesz, nagyon jó Tatjánát láthattunk Katarína Juhasova-Sturova alakításában, végig vele megyünk, az ő szemszögéből figyelünk minden történést.)
Jó érzés, hogy 2013 és 2014 után, immár a negyedik alkalommal nézve, Pavol Remenár ugyanolyan eleven és igazi Anyegin, mint volt, nem kopott meg az alakítása sem, a hangja sem, és az előadást is remekül konzerválták, megvannak benne azok a nagyon szerethető apró mozzanatok, amelyek a kapcsolatokat jól jellemzik.
Most a karzat első sorának közepéről, mintegy madártávlatból néztem az előadást, és most is jól esett ez a távolság, egyben lehetett mindent figyelni, és ennek is megvan a maga értéke, ha a színészek arcjátéka kevésbé kivehető is. A MET-közvetítés után frissen az is nyilvánvaló volt, hogy a pozsonyi előadás alkalmaz húzásokat, az Anyegin-Tatjána viszony alakulására fókuszál, és így a cselekmény kibontakozását késleltető, a feszültséget egyébként fokozó, a lány lelkiállapotával erős kontrasztban lévő tömegjeleneteket (az aratók éneke, táncjelenetek) csökkenti, három felvonás helyett kettébe vágja a darabot (a párbaj előtt), máshova helyezi a hangsúlyokat. Ezért, és az egyik szünet megspórolása miatt, majdnem egy órával rövidebbé válik a játékidő.
Miután én nem egyedül mentem, hanem most is, ahogy három éve is diákcsoporttal, akiknek egyértelműen zavaró volt, hogy az orosz nyelvű operához szlovák felirat volt mindössze, örültem ennek a csökkentésnek, mert bár én egy héttel korábban nem bántam, hogy fél11-ig vagyok a Müpában, de a darabot jól nem ismerőknek szüksége volt arra, hogy pörögjenek az események.
Engem ez a rendezés most másodszor is végig lekötött, tetszett a tükörszerű falakkal borított medencére hasonlító színpadtér, amely mintha Tatjána lelkének belső tere lett volna, aki visszaemlékezései közben tetszés szerint engedi hatni az emléket, illetve zárja be magát, erre utal, ahogy a függönyt ki-be húzogatja. A múlt egyes rekvizítumai pedig ott maradnak, elszórtan.
Még elevenen élt bennem közben a MET-előadás emléke, és megállapítottam, hogy annak az Olgája jóval udvariasabb és finomabb volt, élvezte a valószínűleg naponta ismétlődő udvarló szavakat, szórakoztatta a flört, ha mélyen nem is hatott rá, viszont ez a pozsonyi Olga (Michaela Sebestová) már egyértelműen nem figyel a szintén szemüveges Lenszkijre (Ludovit Ludha), aki ráadásul kicsit korpulensebb alkatú is, és szintén nem néz ki úgy, ahogy a szerelmes költőket elképzelnénk.
Összességében is, míg a MET-előadás finomabban és pasztelesebbre rajzolja a szereplőket, most itt nem egy költői világot látunk, sokkal durvább a kép, egyértelműen kiábrándító. Mindenki iszik – Tatjána azért nem. A cselekmény sok fordulatát megmagyarázza, hogy Anyegin részeg, és unalmában más megoldás nem jut eszébe, csak az, hogy vodkát vagy-és pezsgőt igyon. Szellemesen mutatja ezt meg, amikor első látogatásakor selyempapírból úgy tűnik, mintha virágot húzna elő, de nem, pezsgő az, amiből először Lenszkijnek tölt, a lányoknak csak utána. Kicsit olyan, mintha a mai fiatalok partizós hangulatait idézné meg. Ugyanakkor van még ebben a jelenetben egy idilli pillanat is – több nemigen található az előadásban -, amikor Anyegin könyvet nézeget a színpad hátsó részének közepén Tatjánával, az előtérben pedig Lenszkij Olgának udvarol. Lehetne minden békés és nyugodt is, de ez az állapot nem tartható fenn hosszan és nem elég érdekes a címszereplőnknek.
Felmerülhet persze a kérdés, hogyha Anyegin egy iszákos pali, aki még a levelet is két nő vállában megkapaszkodva adja vissza, akkor miért foglalkozik vele Tatjána, miért nem felejti el. Az lenne a racionális lépés, és könnyen megteheti az, aki nem szerelmes.
Tatjána kapcsán kollégám, aki két nappal az előadás előtt újraolvasta Puskin művét, hogy felkészülten nézze meg, meg akart győzni arról, hogy az elején Tatjána nem a férfi egyéniségébe szeretett bele, hanem a szerelembe szerelmes. Nem kellett győzködnie, mert én pontosan ezt gondolom. Tatjána éppen abban az állapotban volt, amikor egészen fel volt készülve a szerelemre, már csak arra a férfira volt szüksége, akit szerethetett és a felépített álomvilágába beilleszthetett. Anyegin kioktató beszédéből látszik, hogy ezt felismerte, pusztán azt nem, hogy visszafordíthatatlan folyamat történt, ha valakibe már igazán beleszerettek, akkor nehéz a váltás (kivéve, ha eleve csak flörtről van szó, ahogy Olga esetében – akkor nagyon is változtatható a vonzalom tárgya), és most már visszavonhatatlanul benne marad a lány életében. Ez itt a bökkenő.
Ugyan ez a kioktatás nem józanul hangzik el, Anyegin nagyon is durván próbálta a lányt kiábrándítani magából, amikor részegen állított be hozzá (nem így van a verses regényben és a librettóban sem, de ez a megoldás szolgálja a rendezői koncepciót), mégsem sikerült, csak a megalázás történt meg. Az eredeti műben is ilyennek értékeli Tatjána a helyzetet és kicsit sem becsüli a férfi őszinteségét.
Miután Anyegin sokkal látványosabban részeges fickó, mint az eredeti műben, ez nyilván kiváltotta a lányból a nőknél nem olyan ritka „megmentési ösztönt” is, Anyeginből lehet, hogy Tatjána lelkében feladat is lett, és így még vonzóbbá vált a lány számára, mintha egy erős, határozott és hibátlan férfi-példány, egy igazi "Grál-lovag" került volna elé. Akárhogy is történt, Anyegin meg lett szeretve, és a történetből kiderült, hogy két év szünet után sem múlt el nyomtalanul az első élmény hatása.
A rendezés az utolsó részben jelzi azt is, hogy hasonló elrendezetlen ügyeket le lehet jegelni, tovább lehet lépni – egészen addig, amíg a másik fel nem merül ismét a láthatáron, ha viszont igen, akkor az kisebb kataklizmát eredményez.
Az is világos, hogy Anyegint a barátjához fűzi legmélyebb kapcsolat, akinek a halálába nem tud belenyugodni, ölében tartja a fejét, majd megpróbálja táncra bírni, hogy életre keltse. Nekem tetszett ez a megoldás, amely összekötötte a második és harmadik felvonást (ahonnan eltünt a szünet), de volt olyan diák, aki ezzel a képpel nem tudott mire menni.
Anyegin és a már halott Lenszkij
Nem sokkal utána:
Az elődásnak egyik legérzékletesebben kidolgozott része, amelyben Tatjána tiszteletére rendezett ünnepség keretében végignézhetjük a lány brutális kínszenvedését, aki egészen passzív módon kell, hogy eltűrje, amint Anyegin a testvérével flörtöl, a nép és Triquet (Ivan Ozvat) elvileg köszönti, de a valóságban dicsőítése gúnyolódásként hat, legszívesebben elsüllyedne a földbe, miközben papírkoronával a fején egy széken kell majdnem végig állnia. Megrendítő a jelenet, és innen villámsebesen jutunk el az említett párbajig.
Az előadásnak további mozzanatait is ki lehetne emelni - közülük az előző írásomban sokat ki is emeltem. Most zárásként még említést tennék néhány további szereplőről.
A lányok anyját Eva Seniglova énekelte, akiről a tapsrend alatt a beavatatlanok is megtudhatták, hogy tolókocsiba nem a szerepe miatt ül (eltörhetett az egyik lába), de ügyesen megoldották, hogy így is szerepelhessen az előadásban. Beleillett a képbe, az anya szerepe nem túl nagy, és még koncepciót is lehetne gyártani a tolókocsihoz, érzékeltetheti, hogy az anya, aki maga is szerencsétlen volt a szerelemben, képtelen arra, hogy lányait támogassa.
Egészen érdekes volt Gremin jelenete, amelyben Peter Mikulás a szokásos idősebb tábornokok sorát gyarapította, de az ária ezúttal jóval kifejezőbben szólalt meg, mint ahogy általában: élő színházi jelenet lett állókép helyett. Látunk egy fél karjára béna idős férfit, aki valószínűleg sokadszor belelovallja magát felesége dicsőítésébe, amely annyira terhes a környezetének, annyira unhatják, hogy mindenki elmenekül a környékéről, és Tatjána is kínosan érzi magát, de eltűri, miközben nyugtatgatja a hadviselt, megrokkant férfit. Ez kicsit mélyebb ábrázolás, mint ami jutni szokott Greminből. (Csak az derül ki jellemzően, hogy szereti a nőt, aki ezt tudomásul veszi.)
Ha a két előadás szereplőit egymás mellé tesszük, akkor a két Gremin közötti eltérés a legnagyobb, most valóban azt érezzük, hogy egy igazán magányos és szerencsétlen Tatjánánk van, akit teljes szívünkből tudunk sajnálni, aki nagyon közel van ahhoz, hogy mégis a semmirekellő részeges Anyegin karjába omoljon. Ha ez megtörténik a történet vége után mégis, akkor se remélhetünk nekik túl sok jót az előzmények után, ez a legfőbb baj. Sikerült a rendezőnek egy tökéletes patt-helyzetet felépíteni, amikor valóban csak sopánkodni tudunk a szereplőkkel együtt, hogy a a boldogság milyen közel volt, de mégsem jött el, elbénázták.
Az előadás, illetve a darab kapcsán is mód van arra, hogy rengeteg mindent végiggondolhassunk, például: mit is jelent az, ha valakit tényleg szeretünk, miben fejeződik ki, illetve képesek vagyunk-e mi, ha a történet szereplői nem is, a felénk nyitott emberek közeledését elfogadni és viszonozni. Egyébként pedig, ha a történet túl sötét is, nagyon lehet örülni a jó színvonalon megszólaló, végiggondolt rendezésnek, a jó énekesek átélt játékának. Engem mindenesetre jól feltöltött ez az este, bár túlzottan nem is voltam lemerülve, mert nem sokkal előtte láttam egy tökéletes prózai előadást is, hasonlóan lehangoló tanulságokkal, amelyek már előre az Anyegint juttatták eszembe.
Mindenesetre a látottak arra késztetettek, hogy a rendező másik előadására, A Makropulosz-ügyre is szervezzek egy újabb buszos kirándulást, amely június 11-én lesz. Aki szeretne, csatlakozhat, írjon privát e-mailt (makkzs@gmail.com), vagy Fb-üzenetet.
