Jó sokszor készültem a "Megrág, kiköp"-re és mégsem láttam egészen ma estig a Sufni-projekt tavalyi előadását. Kizlinger Lilla rendezése Rujder Vivien és Béres Bence kettősére 2024-ben áprilisi bemutató volt, mostanára biztosan beérett és pillanatok alatt megtelik - a jegyárusítás kezdetén kell azonnal gondolni rá.
Nyolcvan perc szünet nélkül.
Tökéletesre sikerült az időzítés, mivel a délután folyamán egy lendülettel néztem meg előtte a Hunyadi-sorozat első három részét, amelynek Rujder Vivien az egyik főszereplője (Szilágyi Erzsébet), akit „bárányka kora óta” figyelek és már jó régen a „mindenben nézendő” színészek közé tartozik számomra.
Ezt a színészek improvizációinak rögzítésével készített és Bíró Zsombor Aurél által végső formába öntött előadást így is nagyon jól előkészítették a látottak, hiszen a Hunyadi azok közé a filmek közé tartozik, amelyek egy művészszínházi színésznek is adhatnak kellő ismertséget és egyben a megélhetési forrást is. Mindkettőre szükség van, az elismerésre is. (A Hunyadi-t magyar lakosság közel tíz százaléka szintén látta az utóbbi hétvégén, és ez elgondolkodtató kontraszt a Sufni, vagy akár egy bármilyen színház befogadóképességéhez viszonyítva!) Akinek filmes-sorozatos munkái nincsenek, és független színészként próbál megélni, az kénytelen civil munkahelyet is keresni - néhány éve a pályakezdő színészek ezt is tudatosíthatják magukban. Ez az előadás éppen erről szól, jelentés a fiatal színészek helyzetéről, kilátásairól és érzéseiről, bár egyes részleteiben biztosan kitaláció.
Az előadás egyik célja maga a ventilláció - mindenkinek jót tesz, ha kijátszhatja magából azt, hogy mi nyomja a szívét. Néhány napja a RÉV Színház öt tagja készített egy hasonló célzatú előadást (Bocs, hogy élek), amelyet látva senki nem lepődik meg, hiszen mindenki tudja, hogy a függetlenek állami támogatás nélkül működnek. De mi lehet a baja – miért puffog – két katonás színész? Ők vannak a tutiban, nem? – Ez a gondolatmenet az előadás elején is megjelenik, választ is kapunk rá. (Messi is panaszkodna, ha tehetné.)
Rujder Vivien és Béres Bence színészpárt játszik, nagyon természetesen, akik néhány ponton hasonlítanak saját magukhoz, de az egyezés nem teljes, amelyet a Lujza és Marci névválasztás is jelez. Marci a „katonás” színész, befolyásos rendező-apával, akit azért hívnak filmekbe is – Lujza viszont civil munkából él, színházba nem hívják, egy-egy keveset fizető filmes projektbe viszont igen.
Ehhez a témához jól kapcsolódnak a filmbejátszások, sok - a színlapon felsorolt - szereplővel. A Sufniban a kivetítéshez pont elég jó egy nagyképernyős tévé is – ezáltal sikerül kitágítani az előadás közegét, amely mindössze egy szobabelső - Tasnádi Zsófia által berendezve. Miként hat a színészi munka (és járulékos elemei) a két ember magánéletére - ez válik lényegessé.
Még mindig szülői támogatásból éljen valaki 26 évesen? – ez a kérdés persze nemcsak a színésznek készülőket nyomaszthatja, így az előadás túlmutat a szorosan vett témán. Nemcsak arról a rengeteg megalázkodásról, kompromisszumról és áldozatról szól, amelyet egy pályakezdő színész vállal, de emellett bemutat egy rossz dinamikával működő párkapcsolatot is, amelyben az egyik fél nagyon nehezen tud örülni a másik fél sikereinek, és ez még további nehezítést jelent számukra. Béres Bence néhány rezignált pillantása ebben az előadásban is helyén van, mostanára már kapott néhány hasonlóan elkeseredett fiatalember-szerepet, így ezzel az alakításával mintha ezeket folytatná. (Most már egy szép nagy klasszikus szerepet kívánok neki, igazán kíváncsi is vagyok, hogy milyen lenne mondjuk Trepljovként.) Ő az, aki ebben az előadásban a reagáló fél, míg a közös életüket veszélyeztető impulzusok rendre Rujder Vivien karakterét érik, aki ebben a történetben nagyobb mélységeket és magasságokat jár be és mit tehetünk, elsősorban mégis az ő nézőpontja válik erősebbé, neki drukkolunk még akkor is, ha megértjük a háttérbe szorított színész fájdalmát és féltékenységét is.
A szereplők nyugvópontra jutnak az előadás végére, ami persze nyilván ideiglenes tűzszünet is lehet. Mi még távozás után is drukkolunk nekik, hogy ne szúrják el, hátha mégis valahogy lehet ezt a pályát úgy is jól csinálni, ha valaki nem ad fel érte mindent. Lehetnének éppen ők a kivételek…
PS. A fotókat Szokodi Bea készítette
