Nem simul bele az átlagba a FÉM legújabb, 2024 decemberi bemutatójának címe (sem) - Ahol a Svéd megpihent kedden -, bár feltehetően ennél még nagyobb figyelmet kelt majd májusban a szintén közösségi finanszírozásban készülő még újabb abszurd komédia: Péter és Viktor már nem barátok. Direkt politikai tartalom attól sem várható – ez a figyelmeztetés már most szerepel a színlapon, a készülő előadás szereposztásával együtt.
De visszatérve a Svéd-hez: „szomorú komédia” két részben, az életünkben jelenlévő hiányokról, de magáról a színházról is szól, sőt konkrétabban a FÉM Színházról is. Az, hogy a színház működtetője, művészeti vezetője Cziczó Attila ezt megírta és megrendezte, azt is jelzi, hogy ugyan nincs alattuk védőháló (azaz támogatás az adófizetők pénzéből), viszont van stabilan visszajáró törzsközönségük, akik meg fogják érteni a más előadásokra tett utalásokat. Egy független színház számára jelenleg ez a legfontosabb, van értelme a fennmaradásért folyamatosan küzdeni.
Nagyon izgalmas a történet alaphelyzete: három néző bent ragad ebben a színházban előadás után és találkoznak a színház szellemével. Elengedhetjük a fantáziánkat nyugodtan előre, hogy mi jöhet ki ebből, úgyis más fog történni, én pedig nem szpoilerezem le a cselekményt, azt pedig még kevésbé, hogy a cím pontosan miről is szól. (Ez itt egy AJÁNLÓ, nem elemző szakkritika – teszem még hozzá.)
A FÉM-ben ismerős díszletelemek és kellékek fogadnak minket (látványtervező: Jendrics Anikó), bár aki régebben látta a Dzson Meklén vagyok c. nagyon népszerű előadást, annak nem biztos, hogy azonnal be fog ugrani, hogy abból vannak, de nem kell hosszan gondolkodnunk ezen, az előadás első perceiben ezt el is árulják. Nagyon sokat emlegetik ezt a már lejátszott darabot, ahogy ennek egyik főszereplőjét Lengyel Tamást is. Utóbbi neve olyan sokszor merül fel, hogy már elkezdtem várni az eljövetelét. Nincs kiírva a színlapra és nem is szerepel, de a szelleme nem hagyta el a színházat... (Két nappal később a Centrálban egy másik a szó szoros értelmében „szellemes” előadásban (2:22) színpadon is láttam a színészt, és akinek az emlegetések hatására szintén megjön hozzá a kedve, a FÉM-ben is futó Segítség, építkezem! című önálló estjét is megnézheti – márc.19-re van még 3 jegy, ezen kívül április 18-án látható még.)
Az előadásban hús-vér mivoltában négy színész látható, közülük hárman – Kálid Artúr (Dominik, a Svéd), Stubnya Béla (Andor, a fiú) és Horváth Károly (az Özvegy) – akár a Dzson Meklén-ből is ismerős lehet. Ezen az estén civil nézőket alakítanak, így a színházhoz kapcsolódó gondolataik poénként is ülnek. Szövegeikben némi iróniával felismerhetőek a FÉM-mel kapcsolatos tipikus visszajelzések is, amelyekkel csak egyet lehet érteni: tényleg otthonos, jó a lokáció (Váci utca!) és kellemes még a kávézó is.
Az előadás az „össze nem illő idegen emberek összesodródnak egy megszorított helyzetben, beszélgetnek és ezzel hatnak egymásra” - típusú történet lehetőségeit jól kihasználja, fokozatosan megismerjük és megszeretjük a karaktereket, jól érezzük magunkat a társaságukban, majd a második felvonásban erősen drukkolunk is nekik, hogy kijussanak végre a pincéből.
Különösen rokonszenvessé válik Gerti, akit Murányi Tünde játszik. Egy asszony, aki már kilenc éve a Svéd szeretője, utóbbi viszont kiskorú lányára hivatkozva halogatja a válást és az összeköltözést. Ilyen kapcsolat talán minden néző környezetében előfordul, valószínűleg minden előadáson ül olyan pár, amelynek legalább egyik tagja érintett egy ilyen megalkuvásokkal teli viszonyban, így rájuk másként hat majd a történetnek ezen szála. De személyes érintettség nélkül is szívbe markoló élmény az első felvonás végén Murányi Tünde szövege és kiváltképpen a tekintete, amelyben együtt van a szerelem, olthatatlan vágyakozás, csalódottság, féltékenység és szomorúság is. Az előadásnak ez az a részlete, amely nagyon hosszan velünk marad, én most már öt napja erre gondolok, miként lehetne ennek a pár percnyi részletnek a varázsát megfelelően kiemelni. (Nem megy, ennek ellenére higgyétek el és nézzétek meg – március 13-án lesz legközelebb az előadás, még van 13 szabad hely is.)
Murányi Tündét és Kálid Artúrt jó együtt nézni ismét, ezúttal is visszagondolva első közös előadásukra, a Trisztán és Izoldá-ra, amely nekem is meghatározó emlékem – ha bármelyiküket külön látom, akkor is rendre eszembe jut. Alföldi Róbert 1995-ös első rendezése a Víg Házi Színpadán ma már legenda, még az is emlékszik rá, aki ott sem volt. Jó tudni, hogy a két színész az előadás hatására nemcsak egymásba szeretett, de azóta is együtt maradtak, közben két gyereket fel is neveltek, mindketten aktív színészek (a FÉM-ben is játszanak több előadásban, Kálid Artúr kapcsán a Szénakutyák kihagyhatatlan). Minden annyira kerek, amennyire manapság ebben a megosztott, forráshiányos színházi közegben lehet két szabadúszó számára. Ha rájuk nézünk 30 év után újra, akkor megnyugodhatunk kicsit – „néhány ezernek jutna üdv a Földön” -, mégis létezik némi stabilitás. Ez fokozottan igaz, ha még mindig ugyanannak számolunk be az előadásról, mint akinek 30 évvel ezelőtt a Trisztán-ról is…
PS. A fotók a színház FB-oldaláról származnak. Fotós: Jambrik Máté
