Ilyen nagy csúszással még sosem kezdtem bele ajánló írásába, de két hónapon át végig erre készültem, mivel megfogott Jánossy Lajos darabja, illetve az abból készült előadás, az Itt élet. Sajnos, vagy nem, elhatároztam, hogy a kiindulásául szolgáló regényt (Örök hely és mindenhol idő) is elolvasom, amely mostanára meg is történt. Nem lehettem gyorsabb, részben egyéb teendőim miatt (pl. háromszor annyi ajánlót írtam, mint tavaly ugyanebben az időszakban, és még ennél is több előadást megnéztem), a könyv pedig 557 oldalas.
Önmagában nem a terjedelem lassított, hanem éppen az, ami az előadást is vonzóvá tette: Jánossy Lajos az én generációm szemszögéből mutatja be a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes éveket, és olyan sok apró megjegyzést tesz egyes körülményekre, tárgyakra és személyekre, hogy nagyon gyakran meg-megálltam.
„Ahogy hallgatlak, ahogy elbeszélésed hordja-veti az éveket, dobálja a hónapokat, sodorja a napokat, fröccsenti a perceket, spricceli a pillanatokat, újra végigöregszem veled ezt az évtizedet, mit évtizedet!, évtizedeket, évszázadokat…” (433.p.)
Megálltam, bólogattam, még akkor is, ha a történet főhősének viselkedése, szemlélete és helyzete távol állt az enyémtől. (Színházi előadásban egyszerre ér minket nagyon sok hatás, és nem megállítható – a regény befogadásának tempóját viszont mi magunk szabályozzuk.) Elég sok azonosságot is találtam a szerző és a saját emlékképeim között, és ahogy megtapasztaltam, Jánossy Lajos éppúgy hajlamos az ismétlésre, mint én – legfontosabb gondolatait többször kifejti, hogy az olvasóban biztosan megmaradjanak.
Az előadás létrehozása mutatja, hogy Máté Gábor látott fantáziát ebben a látszólag (?) nem színpadra való regényben, sőt Török Tamara dramaturg közreműködésével ki tudták válogatni a legemblematikusabb mozzanatait, és így egy jelentősen szikárabb, de az eredeti mű lényegét így is bemutató színdarabot hoztak létre.
Az elhangzó szöveg első (és eddig egyetlen hallásra) oratórikusnak tűnt, már csak azért is, mert a kétrészes előadás folyamán többször állt fel az összes szereplő – 11 színész - a színpadra, hogy hangszeres kíséret nélkül a kor leghíresebb slágereit elénekeljék. Ezek a betétek nagyszerűen szóltak ezúttal is (a kredit a zenei vezetőt, Monori Andrást és Szabó Móni korrepetitort illeti ezért), ami nem meglepetés – a Katona ugyan egyértelműen prózai színház, de amikor egy zenés darabra vállalkoznak, mindig megmutatkozik a színészek muzikalitása. Ahogy kórusként álltak a színpadon, illett a Kádár-kor statikus és megváltoztathatatlan világához, ahol kortalan főhősünk csak issza a kakaóját minden reggel, de még annak sincs jelentősége, hogy óvodás vagy már felnőtt – a „családi vezérkar” parancsnoksága alatt áll, akik nem tartják túl hosszú pórázon, de vállalhatatlanul röviden sem, és legalább kirántják a kellemetlen helyzetekből.
Az előadás központjában álló Andrison, azaz Gloviczki Bernáton nemigen észlelhető változás, de az események így is haladnak előre. A fiatal színész jó választás volt erre a folyton tépelődő-sodródó, de minden változást így is érzékelő figura megjelenítésére. Elhisszük neki a tehetetlen és folyamatosan panaszkodó, de kényelemszerető bölcsészt is, nem hagy hiányérzetet. „Egy veszteglésre kárhoztatott férfiú vesszőfutása” (J.L.) az, amit láthatunk tőle.
A szerző a regény egy pontján (a 230. oldalon) felsóhajt, bonyolultnak érzi a történetmesélést, hiszen csak egymás után tudja az egyes szereplőket – hosszadalmas leírással, anekdotákkal – bemutatni, egyszerre nem. Midőn ezt írta, még persze fogalma sem lehetett, hogy mekkora szerencséje lesz: ha ránézünk a Kamra színpadára, ahol nagyon sok jelenetben együtt van a család, már a jelmezekből és egy-egy mozdulatból több kiderül, mint amit helyenként 20 oldalban össze tud foglalni. Megkapta az egyidejűséget, és olyan csodás színészek sokaságát, akikre nekem is jó volt hetekig visszagondolni a szöveg olvasgatása közben, alaposan meghosszabbítva az előadás élményét.
Ez az előadás nem a Sárszeg, amely talán a legkevésbé megosztó a Katona repertoárján szereplő friss produkciók közül, ez már a főpróbán résztvevő (hetente többször színházba járó) ismerőseimet is szétválasztotta. Van, aki azonnal rá tudott hangolódni a témára, ahogy én is, míg mások nem. Ez nyilván az adott néző aznapi állapotán is múlik, de ez esetben az is segít, ha valakinek van saját tapasztalata a rendszerváltás előtti évekből (a 45 pluszosak ezúttal előnyben). Persze könnyen lehet, hogy valaki átélte ezt az időszakot, de ennek az állóképszerű barna tónusú világnak az ismételt megtapasztalására nem vágyik, szívesebben elfelejtené – nem vagyunk egyformák. Khell Zsolt és Kovács Andrea, az előadás látványtervezői eltalálták a szöveghez illő hangulatot, vissza tudtam lépni velük negyven évet – Szokodi Bea fotóin mindez jól érvényesül.
A regény központi szereplője „nem itt élőként” (a szerző kedvelt és sokat ismételt definíciója a kívülálló megnevezésére) van jelen a Kádár-kori Magyarországon, és művében nagyon erősen elkülöníti az „itt élő itt élet”-től a saját magatartását. Az, hogy ez a téma kit mennyire fog meg, nyilván szintén egyénfüggő, ki mennyire érzi, hogy résztvevője (és döntéseivel aktív formálója) saját életének, nem csak megfigyelője. Inkább hasonlít színházcsinálóra, vagy nézőre? – ez itt a kérdés. Mivel én mindig megfigyelőként gondoltam magamra, könnyen azonosulni tudtam Andris nézőpontjával, lehetséges, hogy emiatt is szerettem az előadást és a regényt is.
De térjünk át a „családi vezérkar” tagjaira, akiknek eljátszása hálás feladat. Andris szemszögéből látjuk őket, és csak annyit belőlük, amennyit a fiú is érzékel. Mind megpróbálják a saját életüket aktívan formálni az őket is korlátozó körülmények között, illetve Andrist irányítani és védeni, amennyire tőlük telik. A kakaót készítő Szirtes Ági (Etelka néni, házvezetőnő) és Elek Ferenc (Nagymama) hatalmas kettős, a húsleveskészítés fortélyai kapcsán is kibontakozó szenvedélyes vitában (babszemmel vagy anélkül készüljön?) megbújik a múlt értelmezésének eltérő lehetősége, amely elsősorban mégis csak a gyökerek különbözőségében rejlik. Ahogy ők ketten megjelennek a színen, Elek Ferenc legtöbbször csak hátul ülve, többet mond, mint a szerző hosszas leírása. Abban, amikor egy férfi nőt játszik, mindig van valami komikum is, de ez jelen esetben nekem inkább erősítette a Nagymama szereplő távolságát azoktól a hétköznapoktól, amelyeket ő is kívülállóként él át.
Az Anya és Apa elsősorban orvos, amely egyben védelmet is jelent számukra, hiszen egy vakbélgyulladást nem kell/lehet politikai szempontból is megítélni. Ónodi Eszter és Kocsis Gergely szerepformálásán is érezni véltem, hogy autonóm személyiségek, akik a lehetőségekhez képest alkalmasak az önérvényesítésre, határozottabb személyiségek a fiuknál, aki sok esetben rájuk szorul, ők pedig betöltik védelmező szerepüket, de nem ismerik Andris legbelsőbb gondolatait.
Ez a kiváltság nem jut osztályrészül a többieknek sem, nincs egészen beavatva sem a barátnő (Horváth Kati, azaz Kanyó Kata), sem Dávid (Lengyel Benjámin), sem a szerető (Juli nővér – Pálmai Anna), a Takátsy Péter és Rajkai Zoltán által játszott egyéb szereplők pláne nem, viszont Andris mellett ott van egy bizonyos Mosodás Mihály, a főszereplő képzeletbeli barátja és vitapartnere. (A Mosó Masa mosodája és a Gőgős Gúnár Gedeon c. opuszokat az 1962 óta felnövő generációk, azaz a magyar lakosság 70 évnél fiatalabb tagjai feltehetően mind forgatták, így Mosó Misire vélhetőleg szintén emlékeznek).
Dankó Istvánt „pofán csapta” a szerep, a két néni babszemes vitája mellett rá nagyon erősen fogunk emlékezni. Ő az, aki a regényben is folyton beleszól, kiigazítja az elhangzottakat, másik nézőpontból világítja meg. Az előadásban jelenléte csak a későbbiekben válik nyomatékossá, mintha Andris eszmélkedéséhez lenne köthető, és végig belengi némi humor is ezeket a jeleneteket. A regény olvasása közben a Mosodás közbeszólásai még fontosabbak és terjedelmesebbek, ezt a párbeszédet inkább egy filozófiai vitairathoz éreztem hasonlónak. Helyenként a Mosodás pont úgy teszi helyre Andrisunkat, ahogy Vergilius Petrarcát a Secretum-ban. ( Petrarca műve magyarul Kétségeim titkos küzdelme címen jelent meg, különösen ajánlom mindazoknak, akik hajlamosak mást felelőssé tenni kudarcaikért. Folyamatosan észben tartom a Vergilius szájába adott szemrehányó mondatot, hozzávetőleg így: „ha nem sikerült, akkor nem akartad eléggé”. Hasonló kíméletlenséggel bánik a regény Mosodása a főszereplővel, csak kicsit hosszabbra nyújtja.)
A regény nagyon sok motívuma árulkodik arról, hogy önéletrajzi műről van szó, de olvasóként nem lehetünk biztosak abban, hogy minden mozzanata az-e. Engem az ismerős tárgyak és események megjelenésénél is jobban felvillanyozott az ismerős tanárok és személyek említése (az 500. oldalon Gáspári Lászlót említi, majd később Czine Mihályt) - még inkább megörültem, hogy valakinek sikerült egy nézőpontból maradandó lenyomatát adnia a közelmúltnak.
A szerző érezhetően maga sem biztos, hogy miként nézzen művére (439.p. „melódia vagy ádáz kakofónia lesz-e az eredmény?”), mennyire sikerült az olvasóval a saját élményét úgy megosztania, hogy „a mi bőrünk alatt is borsószemek szaladgáljanak”. Sikerült-e ezt az itt élő vagy nem élő életet bemutatni. „Ennek a jelenlétnek a megragadása az egyetlen igazi, jóllehet, beteljesíthetetlen küldetésünk” – írja Jánossy Lajos a 470. oldalon, és vele érzek, az én blogom saját mottója is erről szólna.
Jó, hogy megírta a regényt, a Katona létrehozta ezt a formátumos előadást, amely mellett nem lehet említés nélkül elmenni, nem simul bele a budapesti – jellemzően könnyen fogyasztható – még mindig nagyon sok új előadás tömegébe.
PS. Az előadáshoz és a regényhez én is legalább 500 oldalnyi lábjegyzetet fűzhetnék, feltoluló gyermek- és ifjúkori emlékeimet a 70-es és 80-as évekből. De csak egyet fogok - a kakaóról. Erről mindig egyik barátnőm jut eszembe, hiszen éveken át minden iskolai napon tanúja voltam annak, ahogy egy pohár kakaót minden körülmények között meg kellett innia, bár sosem akarta. Ennek a szinte rítusszerű reggeli huzavonának köszönhetően minden nap késve indultunk iskolába, de mégsem döntöttem úgy, hogy egyedül megyek. Megvártam, amíg megitta, aztán mentünk, beszélgettünk. -Túléltük ezt az időszakot, amelynek szinte egyszerre lett vége a Kádár-korszakkal. Én már 1988-ban jöhettem Pestre színházat nézni, ő csak pár évvel később, de azóta már tovább is állt - évek óta Bayreuthban issza vagy nem issza a kakaót. Ez most már csak rajta múlik.
