Ödön von Horváth darabjai viszonylag gyakran műsorra kerülnek pesti színpadokon, így feltehetően a mezei nézők sokasága szúrja ki: jé, megfordították a címben a két nevet!
De ez nem a Rómeó és a Júlia, nem a „holtig tartó szerelem”-ről, hanem a „mindenki bárkire lecserélhető”-ről szól, ennek a tudatában érdemes – mert érdemes! – az előadásra ellátogatni.
A nevek sorrendjének cseréje feltehetően a rendező, Hegymegi Máté ötlete lehetett, amely csak nyomatékosítja már az eredeti darabban is fennálló erőviszonyokat: Karoline sorsába jobban bevonódunk, azaz Hartai Petra karaktere lesz az, akinek végig drukkolunk, akárhány rossz döntést is hoz a szemünk láttára. Ugyan a történetben csupa magányos embert látunk, a hibátlan szereposztás ellensúlyozza a ránk áradó kilátástalanságot – ebbe tudunk belekapaszkodni végig az este folyamán.
Gáli József fordítása alapján Zsigó Anna és a rendező új szövegkönyvet készített, amelybe magyarázó betoldások is kerültek. Takács Kati a narrátor-moderátor szerepében helyenként kis beavatkozásokkal továbblendíti a cselekményt, de még mielőtt kezdetét venne az akció, tart nekünk egy szándékoltan hosszadalmas előadást is, amelynek a végére már a türelmetlen szereplők is besereglenek a színpadra és ott várják a végét. (Takács Katit most is jó látni, még mindig letagadhatna vagy húsz évet, de ami ennél is lényegesebb: láthatóan idén is folytatja a tavalyi sikerszériáját.)
A sorukra várnak a huszonévesek is, szeretnének kibontakozni, de nincs elég munkalehetőség – ez a mű és az előadás alapproblémája, a megélhetési nehézségekből következik minden más – a párkapcsolati zavarok is, az emberi viszonyok bomlékonysága, a gyors átrendeződések. Bejön a papírforma: ha egyszer munkanélkülivé válik valaki, akkor szükségszerűen elveszíti vonzerejét – akár ennek az állításnak a bizonyítása is lehet a darab.
A színház ezzel a tavalyi h.ml.t. gondolatkörét is folytatja, és ebben segít, hogy a férfi főszereplő azonos. Fröhlich Kristófnak jól áll a már fiatalon kiábrándult férfi szerepe, akiben nemigen maradt idealizmusra való hajlam – állása elvesztése realistává teszi.
Van jelentősége, hogy kit látunk meg először és kivel: ugyan a két címszereplő már legelső jelenetükben összevész, mi mégis hosszan reménykedünk a kibékülésükben, és idő kell, mire elfogadjuk, hogy már nem tartozhatnak össze. Szép vagy nem szép, mégis jobban összeillik ez a Kasimir Ernával, akit Bohoczki Sára játszik. Ha jól megy minden, együtt többre mennek majd, mint korábbi szerelmükkel. (Vagy nem – meglehet, hogy épp olyan kevésre, de számít ez?) A férfiak közül Kasimir tűnik a legjobb választásnak, az egyetlen, akit el tudunk fogadni, a többiek egytől egyig taszítóak (színészileg jó lehetőséget jelentenek persze).
A társulat egyik új nyeresége, Sas Zoltán a kíméletlen Franz karakterét kapta, és teljes szívünkből „ellenszenvezünk” vele, szinte fellélegzünk, amikor lecsukják és végre nem bántalmazza Ernát. A két öregebb tekintélyszemély legalább kicsit vicces, bár ők is kártékonyak – Mertz Tibor és Ilyés Róbert láthatóan imádja játszani a két részeges nőcsábászt, akik a pénzükkel szereznek maguknak fiatal szeretőket. Chován Gábornak jó feladat a számító, gyáva Schörzinger, nem teszi vonzóvá, de el tudjuk fogadni az ő nézőpontját is.
Az előadás fekete térben zajlik (a színpad a lehető legnagyobbra van kibontva), amelyben Pető Kata jelmezei jól érvényesülnek, és erről – nem darabidegen elemként - azonnal a válság és a forráshiány jut eszünkbe. Rengeteg előadást láthattunk már fekete háttér előtt (egyetemi vizsgák és független előadások százait), és nem vagyok meggyőződve, hogy a látványtervező Antal Csaba ezt a díszletet találta volna ki egy fesztivál háttereként, ha nem köti meg a fantáziáját a költségvetés.
Ami szerencsés: éppen úgy, mint tavaly a Liliom esetén, egyetlen domináns díszletelem is hathatósan támogatja a produkciót nagyon sok játéklehetőséget biztosítva.
A zeppelin megfigyelése eleve központi téma a darabban, és így jó ötlet, hogy egy hatalmas mászóka lesz belőle. Hegymegi Máté fizikai színházi előadásokat rendez, így a legkevésbé sem meglepő, hogy a lányoknak ezúttal magassarkú cipőben kell a magasban mászkálni – ahogy az életben, az előadásban is nekik a nehezebb.
Soha nem mellékes, hogy éppen ki kivel mászik fel rá és meddig jut – nézőként érdemes erre figyelni. Karoline, azaz Hartai Petra az, aki a legtöbb időt tölti a magasban – ő a legbátrabb és a legtöbbet kockáztatja. Remélem, hogy sem neki, sem a kollégáinak nincs tériszonya… (Már csak emiatt is teljes szívünkből drukkolunk nekik, mert a leesés veszélye valódinak tűnik, nem csak a jelképek szintjén valósul meg.)
Az előadás másik nagy támogatója az élő zenekar (Torzszülöttek névvel - zenei vezető: Urbán Kristóf), és két énekesnővel, akik a történetben is szerepelnek. Koós Boglárka és Szőts Orsi jó páros, mindketten jól énekelnek, érezni köztük a kontrasztot és az összhangot is. Elhangzanak olyan slágerek is, amelyeknek semmi köze a német fesztiválhoz, viszont a szövegük üzenetnek is minősül, nemcsak hangulatkeltő elemek. (Vannak átfedések a tavalyi kecskeméti Három nővér-rel.) „Most élsz – jól vigyázz, hogy jól csináld” – a legtöbb színházi előadás erről szól, illetve kiemelten a „mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát” sorról – ez nagy tanulsága a Karoline és Kasimir c. előadásnak is. De persze Máté Péter helyett az Odüsszeiából is ide lehetne citálni – „az önnön buta vétkeikért odavesztek a társak” kitételt, amelyet annyian tudnak kívülről, hiszen jellemzően a kötelezően megtanulandó első tíz sorból való. Hiába tudjuk mindezt, valahogy mégsem vesszük eléggé komolyan, csak nem sikerül kellő körültekintéssel élni.
Az előadásban a legkedvesebb karakterünket kísérjük végig, látjuk, ahogy öntudatosan, saját szépségéből merítve erőt mégis tönkremegy, és nem nyugszunk le, amikor végül elsötétül a színpad. Lehet, hogy áldozat-hibáztatás, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt, hogy akármilyenek is a körülmények, nem elhanyagolható Karoline „önrésze” saját tragédiájában. (Hasonlóan működünk mi is?) De ha nem így nézzük, hanem kizárólag a korszakot okoljuk, az nem javít a helyzeten: ez esetben az ember annyira kiszolgáltatott, hogy még csak nem is saját döntései okozzák a vesztét, azaz felesleges küzdeni.
Lehet választani, hogy szeretnénk.
PS. A fotókat Borovi Dániel készítette és a színház Facebook oldaláról használtam fel őket.
