Szigliget igazán jó hely, nemcsak a betérő utasokat köszöntő reklámtábla szerint - még egy kevéssé komfortos bázison lakva is csak ezt mondhatom. Ami pedig már valóban non plus ultra: a legtöbb napon színházba is lehet menni, a várudvaron van egy kb. ötszáz néző befogadására alkalmas nézőtér, ahol sokféle előadás vendégeskedett eddig a nyár folyamán. (Ezen a héten a képlet megváltozik, a Centrál Színház két sorozatáé lesz a terep: a Delila hatszor, az új premierként bemutatkozó Játék a kastélyban nyolc alkalommal lesz megnézhető augusztus 20-ig.)
A múlt héten jártam itt életemben először, hogy másodszor is megtekintsem (a sajtóbemutató után több hónappal) Kerékgyártó István darabját, a Skorpió-t.
A bejegyzésben Szokodi Bea képeit használom, aki még a premier előtt fotózott.
Az újranézés legfőbb tanulsága: jelentősen megváltozhat egy produkció karaktere a főpróba után, így nem feltétlenül a legjobb döntés azonnal odarohanni a legelső alkalmak valamelyikére. Nem mindig egyszerű várni arra, hogy összeérjen valami, mégis érdemes. (Persze ez a változás nem szükségszerű: a már említett Delila esetén hat év után sem éreztem hasonlóan nagy eltérést.)
A jelenetek nem kronologikus sorrendben követik egymást, a skorpió jegyű főszereplő születésnapjainak lehetünk tanúi a 2000-es évek elejétől napjainkig. Nagy segítség Zöldi Z Gergely könnyen szállítható és könnyen átalakítható díszlete, így az átállások gyorsan lebonyolódhatnak. Kovács Andrea jelmeztervezőnek is erős szempont lehetett, hogy sok szereplőnek pillanatok alatt kell váltania. A váltásokat zenei betétek választják el, narrációs szöveggel, amellyel minduntalan utalnak a főszereplő életéből hátralévő időre.
A sajtóbemutató után is egyértelmű volt, hogy az Orlai Produkció színészei mindent beleadtak Máté Gábor rendezésébe, de maga a történet és a főszereplő karaktere túlságosan is taszított. Nem éreztem, hogy közöm lenne a darabban megmutatott közelmúlthoz.
A rendszerváltás után én minden emlékképem szerint jól elvoltam tanárként, nem éreztem felháborítónak, hogy néhány évre külföldre kellett mennünk ahhoz, hogy legyen lakásunk, és fel sem merült bennem, hogy anyagi okokból váltsak, pláne nem azért, hogy üzleti tevékenységet folytassak. Talán emiatt is provokált a főpróbát nézve ennek a különösen ellenszenves sokszoros milliomos cégtulajdonosnak a problémája, aki nem szívesen adta át a cége irányítását fiainak, akiket évtizedeken át folyamatosan megalázott.
Nem tette vonzóbbá a történetet az sem, hogy nyilvánvaló volt a párhuzam a Lear királlyal, amelyben szintén bőven vannak logikátlan fordulatok (ráadásul annak alaphelyzetét meg sem magyarázta Shakespeare). Taszító volt Király Ferenc nagyvállalkozó, lehetetlen volt kicsit is együtt érezni vele, és netán sajnálni, hogy a gyerekei bosszút álltak rajta.
Most második nézésre szerethetőbbnek tűnt a Mészáros Máté által játszott hol 60, hol 85 éves cégvezető, érthetővé váltak a szempontjai, és az is, hogy nem lenne képes átlépni a valódi üzleti verseny után a meghívásos pályázatok világába. Ha övé maradna a cég, akkor az szükségszerűen tönkremenne. (De érdekes lehet-e számunkra a cég sorsa? - Ezen a ponton is muszáj megjegyezni: nagyon függ a néző háttere, aki már vezetett családi vállalkozást, az erről teljesen másként gondolkodhat, mint aki egész életét alkalmazottként tengette.)
A premier után nyolc hónappal mind a karakter sebezhetősége, mind a nagy formátuma jobban érzékelhetővé és elfogadhatóbbá vált, már nem váltotta ki belőlem a „de mi közöm van nekem ehhez egyáltalán” reakciót. Ugyan a sajtóbemutató után nem tudtam rászánni magam egy ajánló megírására (ennyire taszított a figura), de ez persze nem jelenti azt, hogy mindvégig ne értékeltem volna Mészáros Máté színészetét, aki már akkor is egészen beletette magát a szerepbe. Ha nem tudom elfogadni Király Ferencként, nyilván nem is dühít fel a karakter életfelfogása – így neki így is, úgy is jár a dupla pirospont.
Az, hogy most szerethetőbb, talán köszönhető annak is, hogy jelentősen kevesebb lett a káromkodás a szövegben, bár néhány ismerősöm, aki ezen a szigligeti estén szintén jelen volt, még mindig soknak érezte. (Ez mindenhogyan nézőfüggő, aki egyáltalán nem akar színpadi káromkodást hallani, az semmiképp ne ezt az előadást válassza.)
Ami egészen szerencsés: mostanára a két fiú alakja is árnyalódott, átjön az ő igazságuk is - nem lehetett könnyű egy ilyen apa árnyékában élni, jólétben, de folyamatosan lebecsülve, a bizonyítás esélye nélkül, ráadásul abban a tudatban, hogy önállóan tudnák a céget igazán sikerre vinni.
Nagyon jó, hogy a két fiú között szinte egy generációnyi különbség érzékelődött: a Csonka András által játszott idősebb fiúban volt némi szégyenérzet is az apa kisemmizése miatt, egészen gátlástalan öccse – Schruff Milán - nélkül biztosan nem lett volna képes végigcsinálni. Mindez néhány rezdüléséből is kiderült, így már szinte közünk is lett hozzá; hálás szerep ez számára, meg tudja mutatni színészi kvalitásait vendégként, az Orlai Produkció társulatának állandó tagjai között is.
Ugyan az előadásban csupa formátumos színészt láthatunk, második nézésre is keveseltem a fiúk és feleségeik kapcsolatának mélyebb kiépítését, bár megértettem, hogy ez elvette volna a fókuszt az apa-fiú viszonyról, amely mégis a legfontosabb eleme az előadásnak. Úgy tűnt, hogy a nők eleve kevéssé számítanak ebben a körben – át lehet rajtuk lépni, eszközként lehet őket használni.
Nem kellemes élmény a két, szintén megalázott feleség helyzetét látnunk, és ezen az sem javít, hogy mind Járó Zsuzsa, mind Ullmann Mónika kap egy másik szerepet: idősgondozó ápolónőkként is feltűnnek. (Ezekben a jelenetekben a fekete humor kerül túlsúlyba, muszáj nevetnünk, miközben az egészségügy évtizedek óta megoldatlan helyzetére is gondolunk. – Akinek van tapasztalata idősotthonokkal kapcsolatban, az még kevésbé fog lelkesen nevetni.)
A darabnak egyetlen olyan szereplője van, akivel már a sajtóbemutató idején is viszonylag jól együtt lehetett menni: az egyetemi adjunktusból Király Ferenc személyi titkárává változó Péter az, aki szintén nem bűn nélkül való, de árulását legalább megbánta és vezekel.
Az Orlai Produkció korábbi előadásai kapcsán (2019 óta) már sokaknak jó név Pataki Ferenc, de aki most látta először, az minden bizonnyal véglegesen megjegyzi. Bele tudunk kapaszkodni, és helyzetének romlása fájdalmasabban is érint minket, mint a kiemelt főszereplőé. Nagyon erős a jelenléte azokban a jelenetekben is, amikor csak megfigyeli a család életét, ahogy mi nézők is, így már csak emiatt is hozzá kerülünk a legközelebb. A tanulságot nem nehéz átlátni: pórul jár mindenki, aki nem elég elszánt ahhoz, hogy bárkin átgázolva érvényesüljön.
Mindent összevéve, egyet lehet érteni az Orlai Produkció saját ajánlójával: „Az előadás a közélet iránt érdeklődő, a színházban a társadalmi kérdések boncolgatását és a szarkasztikus humort kedvelő nézők számára az évad egyik legfontosabb eseménye.”
Legközelebb októberben nézhető, vannak még rá jegyek.
