Az egész múlt hétnek üres naptárral vágtam neki, de aztán sorra jöttek a hirtelen ötletek és lehetőségek, meghívások. Először megnéztem a De kié lesz a kutya? második előadását, később a Mefisztoland főpróbáját, sőt a két hónapja halogatott Krabat-ot is. A múlt hét csúcspontja mégis vitathatatlanul két Stúdió K-s produkció volt, amelyekre szintén a bemutatójuk óta készültem.
Most elsőként legyen szó az Utazás az éjszakában-ról, amely helyszínét tekintve is különleges, remélhetőleg a következő évadban még fogunk vele találkozni.
O'Neillnek ez a posztumusz darabja sokak szerint a legjobb műve is, ráadásul önéletrajzi elemeket hordoz – nyilván ezért nem adták elő, addig, amíg élt. Valóban azt érezzük, hogy a különleges művész-család szennyesét teregetik ki előttünk, és a veszekedések, amelyek kölcsönös hibáztatásba torkollnak, lehetnek akár ismerősek is. Bőven lehetnek olyan nézők, akik már ráébredtek arra, hogy hibáikért, tévedéseikért voltaképp a szüleik a felelősek, aztán pedig vagy túl tudtak ezen lendülni, vagy nem. Előbbi az ajánlatos, de nem annyira könnyű – az előadás ehhez is adhat segítséget.
Ez a család a problémák szőnyeg alá söprése után a szemünk láttára lép szintet: eljutnak a hánytorgatás-fázisba. A „minden úgy van jól, ahogy van” után már a saját igazságuk kimondása is eredmény, amelyet a többi családtag nézőpontjának megértése és mindannyiuk gyengeségének elfogadása is követhetne. Ennél persze jóval valószínűbb, hogy a folyamat az egymás pellengérre állításánál megreked, és hasonló viták követik egymást végestelen végig. Reménykedhetünk abban azért, hogy mégsem, sőt a családtagok kigyógyulnak függőségeikből. Támogatja optimizmusunkat, hogy a szerző, aki magáról mintázta a kisebbik fiút, tényleg meggyógyult a szanatóriumban a tüdőbajból, és a darabban is megemlített vargabetűk után világhírű drámaíró lett.
A Stúdió K honlapján is szerepel, hogy külső helyszínen - a Ráday utcában egy közeli körfolyosós ház nyugodt lakásában - játsszák Fehér Balázs Benő rendezését.
A nézők csoportja egyszerre és „láthatatlanul” érkezik: a konyhában reggelizők mellett elhaladva foglaljuk el a nappali falai mentén a székeinket (szünet nincs, de félidőben lehet helyet változtatni, érdemes is átülni), majd 2 óra 15 perc alatt a család egy egész napjának történéseit figyelhetjük meg.
Az idő múlását illúziókeltő fényváltásokkal jelzik (Berta Ninett munkája), feltehetően a lakás kinézetét jelentősen alakította Devich Botond, a szövegen pedig Laboda Kornél és Barcsai Bálint módosított. Minden változtatás a színészek érdekében történt, ez most nem ún. „rendezői színház”, a szereplők viszonyai válnak kizárólag fontossá.
Nagyon jó ezt az öt színészt nézni, akik sok éve dolgoznak már együtt a Stúdió K előadásaiban, így talán nem is nehéz eljátszaniuk, hogy kötődnek egymáshoz. Mindegyikük nézőpontjába bele tudjuk magunkat helyezni, látjuk a sebezhetőségüket és azt is, hogy miben hibáztak – az előadás "érzékenyít", hajlamossá tesz minket nagyvonalúságra és a megbocsájtásra velük kapcsolatban. (Menne-e ugyanez a saját rokonainkkal vagy önmagunkkal kapcsolatban? - ez már másik kérdés, másik szint.)
Még a család háztartási alkalmazottjával is azonosulni tudunk, aki jól ismeri őket, de mégis kívülálló. (Pallagi Melittát a szívembe zártam még Heilbronni Katicaként, aki mostanában Prudenciaként találkozik vele először, hasonlóképpen lesz vele.) Cathleen, a konyhalány sem tudja kivonni magát a családfő, az egykori nagy Shakespeare-színész vonzereje alól, aki a bulvár irányába fordulva az üzleti hasznot a művészet elé helyezte. Legfőbb bűne a spórolás, ebből jól levezethető a család tragédiája, de mivel cselekedeteinek mozgatórugóit is megismerjük (a varázsszó most és mindörökkön: "gyerekkori traumák"), őt is megértéssel és szeretettel nézzük.
Spilák Lajosra James Tyrone-ként hosszan lehetetlen haragudni, így nem csodálkozunk azon, hogy felesége, aki egykor apácának készült, mellette kötött ki, járt vele a turnékra, és még a gyerekeit is elhanyagolta - egy csecsemő halála, majd a nő morfiumfüggősége is ebből következett.
Homonnai Katalin játssza Maryt, aki az előadás elején már több hónapja „tiszta”, így a többiek belőle merítenek reményt: őt látva elhihetik, hogy nekik maguknak is sikerülni fog saját függőségüktől megszabadulni. Ezért lesz igazán nagy tétje annak, hogy képes lesz-e ellenállni a kísértésnek, vagy belövi magát és visszaesik „az éjszakába”.
A nagyobb fiú, aki az apja nyomdokaiba lépve szintén színészként próbál megélhetést találni, de ehhez nem sok bátorítást kap, sőt mintha még szándékosan próbálták volna leépíteni maradék önbizalmát - sosem bocsájtva meg nekik testvére halálában játszott szerepét. Lovas Dániel megmutatja nekünk nála sokkal fiatalabb (második) öccséhez fűződő ellentmondásos viszonyát: egyszerre gyűlöli (mert miatta háttérbe szorult) és rajongva szereti ezt a később íróvá váló Edmundot.
Edmund betegsége már az előadás elejétől nyomasztó kérdés, ahogy az is, hogy miért lehet fontos a többieknek ezt banalizálni. Samudovszky Adrian nem tolja magát az előtérbe, de mégis olyan erősen van jelen, hogy egy idő után már minket is elsősorban az ő élethelyzete – illetve túlélése - foglalkoztat.
Mindenki hibás, van miért szégyenkeznie - az anya gyógyszerfüggő, az apa és a két fia alkoholista. Átérezhetjük a látottakat, szeretjük megtalálni a felelőst a bajainkért - az előadás ebben „nagyon magyaros”.
Ha viszont igaz, hogy addig fontos számunkra valaki, amíg szenvedélyesen tudjuk felhánytorgatni az általa okozott sérelmeinket, akkor ez a család alapvetően rendben is van. Nehézségeik ellenére sem elveszettek, hiszen még szeretik egymást. A közös szembenézés után a továbblépés, a megbocsájtás következne - ezzel megyünk haza, átgondolva saját hasonló helyzeteinket.
PS.1. PS.1. Az utóbbi években a Stúdió K előadásaival nagyon megcsúsztam – mivel ezek várhatóan hosszan repertoáron maradnak. "Most belehúzok", gondoltam az előadás után - és három nap múlva már a Prudencia Hart-on ültem. Az idei évadom három legjobb prózai élményébe sorolom azt az előadást, amelyben az egész társulat részt vesz – igazi ajándék volt. Beszámoló következik hamarosan, addig is nézzetek rá, hátha még maradt jegy júniusra. (Jelenleg már csak hat van összesen...)
PS.2. Az előadást nézve Fodor Ákos verse jutott eszembe, amelyet a címbe is beemeltem:
ECCE HOMO
állva szomszédos
pellengéreken: m é l y e n
megvetjük egymást
PS.3. A fotók a Stúdió K Színház Facebook oldaláról származnak, Dömölky Dániel készítette őket.
