Aki látta a Kalapot, nem fog meglepődni, hogy Gyulay Eszter, a Nézőművészeti Kft. rendező-dramaturgja és egyben művészeti vezetője, most is egy mentális betegséggel foglalkozik, ismét egy szokványostól eltérő előadást rendezett. Most sem választja a könnyebb utat, viszont cserébe hosszan el lehet gondolkodni a látottakon. Ez az elsődleges cél, a betegséggel kapcsolatos előítéletek lerombolása, de persze nem mellékes az sem, hogy mindkét színésznek, Marton Róbertnek és Soltész Bözsének is jó feladatot ad.
A B32-ben most is a Kicsibácsiéhoz hasonló elrendezést választottak, most is nagyon kevés néző fér be – az alkotók számoltak azzal, hogy rétegelőadást hoznak létre. Mivel a két játszó nagyon közel van hozzánk, így akár szerencsés kiválasztottnak is érezhetjük magunkat, különösen akkor, ha jellemzően nagyobb nézőterekhez vagyunk szokva.
Kulcsár Teodóra és Oravetz Dániel Nem vagyok bolond, csak szkizofrén című regénye alapján készült a Minden másképp van, amely a szerzők valós élményeiből táplálkozik, de felhasználtak hozzá Feldmár András és Szép Ernő szövegeket is.
Az egyik próba után készült fotó a Nézőművészeti Kft. oldaláról - írók és színészek együtt
Marton Róbert olyan természetesen játssza a szkizofrén beteget, hogy még akkor is hajlamosak vagyunk neki elhinni, hogy saját magát adja, ha már 25 éve nézzük sok más előadásban. (Van még egy másik friss bemutatója is a Pinceszínházban, oda is készülök hamarosan.) Soltész Bözse viszont megmutathatja nekünk az összes további nőalakot, akivel a férfinak dolga akadt (orvost, ápolónőt, egyetemi titkárnőt), nemcsak Dórit, jövendő társát. Láthatóan élvezi az átváltozásokat, és simán megoldja jelmezváltás nélkül. Ez az előadás számára is jutalomjátéknak bizonyul. Nagyon szerettem a monológjait is, óhatatlanul is az ő helyzetébe képzeltem bele magam.
A két színész már a főpróbán is nagyon jó összhangban létezett együtt a színpadon, akár azt is hihetné valaki, hogy rengeteg előadásban játszottak együtt, pedig ez az első közös munkájuk.
Az előadás viszonylag lassan indul, és ahogy a Kicsibácsinál is már átélhettük, Gyulay Eszter szereti a színpadi csendeket is felhasználni, kifeszíti a hangulatot ezzel – feltehetően a színészre bízza, hogy az adott előadásban meddig menjen el. Kevés a díszletelem (tervező: Varga-Járó Ilona, a fényért és a hangért Ács István felel), és Pirityi Emese egy-egy jellemző ruhával is megfelelő segítséget ad a játszóknak. Lehet, hogy nem is lenne többre forrás, de nem marad hiányérzetünk így sem. A hatást kiegészíti Marton Róbert zenéje, aki hangszeres tudását ebben az előadásban szintén hasznosíthatja, éppen úgy, mint az Utazás a koponyám körül-ben.
Miután az előtte elmúlt 12 nap alatt nem voltam színházban (valóban rengeteg időnek tűnt), és idén összességében keveset, sőt erre az előadásra is szinte csodával határos módon juthattam el, az egészet igazán valószínűtlennek éreztem, éppen úgy, ahogy a női főszereplő is annak érzi a vele történteket. Minden másodpercét élveztem annak, hogy ennyire közelről nézhetem ezt a két színészt, ahogy velünk is kapcsolatba lépnek. Felveszik a szemkontaktust több nézővel is, sőt még közelebb lépnek hozzánk. Ez a 65 perc is elég volt ahhoz, hogy újra felélénkítsen, megint átéljem, hogy mennyire is jó élő színházat nézni. Ennyi idő is elég, hogy igazán megszeressük ezt a két színészt.
A nézőtér rezdüléseiből azt vettem le, hogy úgy igazán akkor lett tétje a játéknak, amikor a szkizofréniából már szinte felépülő beteg összeismerkedett élete szerelmével, és ezek után kezdtünk csak igazán aggódni érte, sőt még inkább a nagyon szerethető lányért és magáért a kapcsolatért is. Annyira ritka amikor két ember igazán rátalál egymásra, és a legtöbb színdarab is arra tréningez minket, hogy ezt csodának fogjuk fel, nem az élet természetes velejárójának – így nem csoda, hogy megállt a levegő, ahogy a főszereplőnk már megszerzett boldogsága veszélybe került.
A Murphy törvény persze mindenre vonatkozik, a kapcsolatok mindenhogyan leépülnek, ha nem gondozzuk őket aktívan, ugyanakkor, amit itt látunk, az a betegség hatása. Néha emberfeletti teljesítmény valakit elfogadhatatlan gesztusaival együtt is szeretni, még akkor is, ha tudjuk, hogy ezek nem rajta múlnak, sőt ő is megszenvedi.
Érzékenyítő előadás, amely persze nem biztos, hogy óriási változásokat elérhet, tömegek pláne nem fogják látni, hiszen egyszerre jó, ha ötven ember befér, de aki látja, annak talán feltétlenül elveszi a kedvét a gyors ítélkezéstől bármilyen ellenséges gesztus láttán – sosem tudhatjuk, hogy a másik ember milyen helyzetben van, mi viszi rá bizonyos lépésekre.
A látható nehézségek ellenére az előadás mégis némi reménnyel tölt el minket. Részben a bemutatott kapcsolat miatt – lehet, hogy a szeretet tényleg mindennél erősebb? -, de azért is, mert látjuk, hogy egy független színház meg merte azt lépni, hogy ebben a forráshiányos, válságos időszakban is megy a maga útján, és nem próbálja a könnyebb utat választani.
Azt, hogy mit csinál az előadás harmadik szereplője, nem árulom el. Nézzétek meg!
Ps.A fotókat Szokodi Bea készítette.
