Szeretek olyan előadásokat nézni, amikor egyértelmű, hogy a színészek jól érzik magukat játék közben, mert jó az anyag, jók a partnerek, sőt még a rendezői koncepció is támogató (legalábbis annak látszik egy kívülálló néző szemszögéből) és így szükségképpen a közönséget is megragadják a látottak. Az ilyen esték erősítenek meg abban, hogy jó döntés azt a néhány szabad órát, ami marad egy-egy munkanap végén, színházban tölteni.
Ezen a héten eddig két előadást is sikerült pótolnom, amelyektől felüdülést reméltem. Mindkettőt szívesen ajánlom. Jöjjenek először a hétfői Egerek.
Szavahihető ismerősöm említette: „felújították Budaörsön az Egereket, nagyon jó, nézd meg”. Van, akitől ennyi is elég ajánló, nem kell négyezer karakter hozzá. Ráadásul egy 2018-as rendezésről van szó - egy ötéves előadást csak akkor tart műsoron egy színház, ha fontosnak tartja maga is.
A 2018-as évszámból mindenki tudja már, hogy itt a „boldog békeidőkben” készült produkcióról van szó, amikor még szinte sose maradtak el előadások, és el se tudtuk képzelni, hogy egy teljes színházi leállás bekövetkezhet. Berzsenyi Bellaagh Ádám rendezése akkor koprodukcióban készült a Gózon Gyula Színházzal, így a szerepeken a két társulat osztozott, ha nem is egyenlő mértékben.
A főszerepeket Ilyés Róbert és Böröndi Bence kapta, és akik ismerik a budaörsi előadásaikból őket, és Steinbeck művét is, azok - velem együtt - borítékolhatták, hogy ez a páros így rendben is lesz. Érezni lehetett a harmóniát köztük, a körülöttem ülő gimnazistákat már első jelenetük megfogta - két kislányt "bepörgetettek" a látottak, teljesen végig kommentelték (ahogy egy héttel korábban a szolnoki Fösvényen, most is kifogtam ilyen szomszédokat, akiket ennyire lekötöttek a látottak - emiatt nem tudtam haragudni rájuk, csak az érződött, hogy nem szokták meg, hogy ez más helyzet, mintha otthon néznének tévét), de mindenki más teljes csendben figyelt végig. Ha valaki ezt az első, lassú menetű beszélgetést nézte, és megérezte azt a légkört, amit létrehoztak, nyilván nem fogja azt mondani, hogy csak a látványos előadásokra van igény – ha már beül valaki a nézőtérre, akkor ez a színész-, és nézőbarát színház is megfogja. Persze, az ilyen előadások teljesen hatástalanok lennének érdektelen színészekkel, akkor nagyon könnyen elunnánk a hosszú párbeszédeket.
Bregyán Péter, Ilyés Róbert, Böröndi Bence, Stubnya Béla
A Vadászat-hoz hasonlóan nagyon jó ez a csapat, jó a közeg, és sok férfiszínész - Bregyán Péter, Széll Attila, Sas Zoltán, Stubnya Béla és Szemán Béla - kap jó lehetőséget arra is, hogy ki-kivillanjon. Lennie és George sok, hasonlóképpen nyomorult ember közé szorult be, akiken egyedül az összefogás segíthetne. Az egyik legszerethetőbb karakter (már megint!) Chován Gábor, az emberséges munkavezető, és mellette különösen erős ellenpont Dékány Barnabás, akit már-már démonian gonosznak éreztem, de kicsit sem vált mesterkéltté, bár ez a veszély az ilyen szerepeknél erős. Páder Petra elkerülte, hogy csak a felületét mutassa meg a férfiakat csábítgató asszonynak – sokkal erősebben éreztük kiszolgáltatottságát és szeretetéhségét, így vele is együtt tudtunk érezni.
Az Egerek és emberek nem tűnt tanmesének, nagyon jólesett elmerülni az előadás világában, behúzott a történet a cselekmény előzetes ismeretében is.
Szerencsés, hogy Sokorai Attila jelzésszerű díszlete és Zöldy Z Gergely kifejező jelmezei jól szolgálták a színészeket, nem volt ennél többre szükség ahhoz, hogy elképzeljük a szegény napszámosokat, akik hónapról hónapra vergődnek, gazdaságról gazdaságra vándorolva, miközben álmodoznak.
Bár ez a harmincas évek Amerikája, de jelen esetben nem a gyors meggazdagodásra vágynak, mindössze egy kis házra kerttel…Vágynak valamire, ami nem lenne lehetetlen, de saját maguk akadályozzák vágyaik beteljesülését – sehogy sem tudnak a megszokott mókuskerékből kiszállni.
Chován Gábor
Ugyan mi elvileg leginkább egy szellemileg kissé fogyatékos ember tragédiáját nézzük, akinek még ennél kisebb vágyakat sem sikerülhet megvalósítani (pl. ne nyomja agyon a zsebében tartott egereket, vagy jusson ketchup a babhoz), de nagyon hangsúlyos ez a mindenki másra igaz kérdésfeltevés: miért akadunk el céljaink megvalósításában? (Házi feladatként az előadástól függetlenül ezt mindenki átgondolhatja csak úgy: mit szeretne olyan nagyon és miért nem sikerül?)
Ez után a sok melegséget sugárzó előadás után ezen is el lehet gondolkodni, amely még arról is szól, hogy van út a másik emberhez, nem szükségszerű az, hogy egyedül küzdjünk meg az összes problémánkkal.
Az Egerek megtekintés után két nappal a Pesti Színházba mentem a Macská-ra, amelyben láthattam Brasch Bencét is, aki még 2018-ban szerepelt ebben (és sok más) budaörsi előadásban is, de azóta átigazolt a Vígbe. Beszámoló hamarosan következik...
Ps. Az Egerek kapcsán egyetlen kritikai megjegyzésem támadt: rendkívül aranyos volt a kis fekete kutya, és nagyon látszott, hogy tökéletes állapotban van és még fiatal is. Ez civil hatást kelt, és a darab mondanivalóját nem támogatja, sőt éppen ellene hat. Ebben a darabban nem szabadna egy cuki kutyát szerepeltetni. Tökéletes megoldást kelthetne pl. egy földön húzott kosár, benne kutyának mondott rongycsomó - ezek a színészek könnyedén el tudnák hitetni, hogy abban egy öreg, büdös és koszos kutya van, akinek valóban megváltás lenne a halál.
PS. 2. A képek a színház Facebook oldaláról származnak, Borovi Dániel készítette őket.
