Számomra Budaörsön az évad végén az igazi örömet és boldogságot az áprilisban bemutatott „Az osztály vesztese” adta. Jó kezdése volt a júniusi hónapnak, mázlista minden osztály, amelyiket erre elvisznek, és ezzel jó esélyt kapnak, hogy a hatására javítani tudnak majd a közösség hangulatán is. Ezt az előadást nagyon jó lenne valami támogatott programban tömegekhez eljuttatni, és nemcsak ötödikesekhez. Az egyik leghasznosabb előadás, amelyiket idén láttam.
Fröhlich Kristóf, Szőts Orsi, Vrabecz Botond
Ezt az előadást a színház kamaratermében egyetlen ötödikes osztály illetve Turbuly Lilla kritikus nézte meg rajtam kívül. Még elfért volna ugyan talán húsz néző, de még egy osztály már nem. Az előadás egyik előnye, hogy a gyerekek nagyon közelről tapasztalhatják meg, hogy mi a színház, és milyen három színész játékát igazán közelről nézni, így nem is baj, hogy így alakult.
Ez teremszínházi előadás, drámapedagógiai foglalkozást tart utána Debreceni Luca, és már a színlapról világos, hogy ebben az esetben a produkció alkotóinak a gyerekek szórakoztatásán túlmutató célja volt.
Az, hogy kire hogyan hat az előadás, talán a szokásosnál jobban függ a néző előéletétől: a gyerekek esetén attól, hogy ki éppen mennyire érzi jól magát az osztályában, a felnőtteknél pedig attól, hogy milyen emlékek jutnak eszükbe az iskolai éveikről.
Miután én csak ebben az évadban hagytam abba a tanítást, 1994-2021 között az én életemet tanárként határozta meg valamely iskola, azóta "csak" szülőként vagyok érintett, most ennyi távlatból az előadás tükrében megállapítottam, hogy a legrosszabbul általános iskolásként éreztem magamat (pláne alsósként), így most legalább annak tudtam őszintén örülni, hogy ez az életszakaszom végérvényesen elmúlt. Ha ehhez viszonyítok, már nem is érzem magam olyan rosszul - ahhoz az időszakhoz képest még álláskeresőnek is jobb lennem.
Remélhetőleg az előadásnak sok olyan gyerek és felnőtt nézője akad majd, aki nem érzi, hogy a történet megnézése sebeket tép fel benne, de valószínűleg mindenki észlelni fogja, hogy a történetben szereplő mind a tíz diák más-más háttérrel és más okból, de egyaránt szenved. A színészek játékából süt a rossz közérzet, nem jó iskolásnak lenni.
Wéber Anikó darabjának ugyan az a címe, hogy „Az osztály vesztese”, de elég gyorsan rájövünk, hogy itt mindenki érezheti magát vesztesnek. Ezért hibáztatható az oktatási rendszer nem egy hiányossága, akár a túl nagy osztálylétszámok, a kevés személyes figyelem, de ennél átfogóbban is gondolkodhatunk: lehet, hogy eleve nem vagyunk képesek jól közösségben élni, egymáshoz igazodni, és emiatt hasonlóképpen fogunk szenvedni a későbbi munkahelyeinken is. (Az előadás színlapja elég jól előkészíti az élményt, nem gondolom, hogy szükséges annál többet elárulni a történésekről, a gyerekek közérzetéről és problémáiról. Jobb, ha minden meglepetés. Én még azt sem olvastam el, mielőtt mentem.)
Kolozsi Angéla rendezése mindössze három színészre támaszkodva építi fel előttünk ezt a mini osztályt. Bravúros az, ahogy jelzésszerű jelmezváltásokkal, egy-egy kiegészítővel (sapka, csat, szemüveg) pillanatok alatt átalakulnak az egyenszürkébe öltöztetett diákok, mind a tízen egymástól jól elkülöníthetővé válnak. Szőts Orsi, az egyikük a díszlet és a jelmezek tervezője is.
Nem vágynánk több színészre, így izgalmas az előadás, amelynek igazán jól áll a minimalizmus, attól függetlenül, hogy a legfőbb szempont nyilván a költségek alacsonyan tartása lehetett, és esetleg a produkció utaztathatósága is felmerült még járulékos szempontként. (Tényleg nagyon jó lenne, ha "Az osztály vesztese" az egész országot beutazhatná. – Lehet, hogy a turnénál még eggyel jobb lenne egy tévéfelvétel.)
Ha valaki ezt a hatvan perces előadást megnézi, feltétlenül felismeri, hogy valóban nem kell sok egy jó előadáshoz: ikeás bútorelemek, néhány ruhadarab és három jó színész, akik gyorsan képesek váltani.
Fröhlich Kristóf meglehetősen formátumos alakítást nyújtott már két nappal korábban az Öröm és boldogságban is, több jó szerepe is van a budaörsi társulat más előadásaiban is, úgy látszik innen a pálya széléről, hogy a helyén van.
Vrabecz Botond még egészen fiatal színész, de aki ebben megnézi, az ő nevét is megtanulja.
Mindhárom színész és játékosan megoldott átváltozásaik is nagyon szerethetőek, csak az a kár, hogy maga a történet elkeserítő, az iskolában szenvedő, egymás által bántalmazott diákokról. Miközben örvendezünk az előadás jó minőségének és a színészeket dicsérgetjük, maga a lényeg csak ront a jókedvünkön.
PS:1. A csúszás miatt most már három hét távlatból még inkább meg tudom erősíteni, hogy ez volt számomra az évad egyik leghasznosabb, célzottan diákoknak készített előadása. Két nappal később láthattam a 6Színben az Apostolt is, amely viszont a középiskolás korosztálynak lenne igazán jó élmény. – Ezeket nézve csak van még okunk a reménykedésre…
PS:2. Most is Borovi Dániel képeit használtam a színház Fb-oldaláról.
