A múlt héten annyira besűrűsödtek az előadásaim, mint legutóbb 2019 karácsonyán (visszatér a normális élet?), így most szükségszerűen a lemaradásaimat pótolgatom. Ilyenkor mindig a frissebb élményektől haladok visszafelé, és legvégül írom át a legelőször látottnak az első verzióját „végleges” bejegyzéssé. Ez így lesz most is, kifejezetten örülök, hogy a múlt szerdán előadás után azonnal leültem, és van is egy ilyen átírandó alapszövegem.
Németh Virág darabjának, „Az utolsó velencei kalmár”-nak a következő előadása április 21-én lesz, így ahhoz időben készen lettem így is, jegyeket még tudtok rá venni, nem maradtatok le.
A színlapon olvasható egy tökéletes tájékoztató, minden fontos kérdést érint, és nincs ennél többre szükség ahhoz, hogy valaki az előadás mellett döntsön, de néhány benyomásomat azért megosztom veletek. Ez itt egy figyelemfelkeltő ajánló, nem kritika - ne várjon tőle senki annál többet, mint amire vállalkozik.
Jó hely a Gólem központ, ahol ezúttal a lehető legjobban hasznosult a vakolat nélküli csupasz téglás fal is, amelyhez Gyarmati Dóra egy jól használható vasrácsot is tervezett, így a szövegben említett „ótvar pincét” magunk elé tudtuk képzelni.
Borgula András, a Gólem művészeti vezetője rendezte az előadást, amely két idősíkon folyik – ugyanazokat látjuk 1944-ben, majd a rendszerváltás idején. A politikai eseményekkel kapcsolatos elejtett utalásokból tudjuk elhelyezni, hogy mikor is vagyunk, de ugyanígy sokaknak segíthet, hogy a „Szomszédok” sorozat főbb fordulatai is említődnek - életünk része volt az is letagadhatatlanul. Ezek a megjegyzések közel is hozzák a történetet, és fel is lazítják az előadást. Az élet nem csak tragikus, akármilyen helyzet és időszak is jutott nekünk. Közös vonása a két idősíknak: mindvégig azt nézzük, hogyan próbálják ugyanazok „A velencei kalmár”-t, mégpedig (ahogy a címből is kitetszik) az utolsó, később az első alkalommal - mindkét esetben vállalhatatlannak tűnő körülmények között, amikor józan embernek színházcsinálás nem is jutna az eszébe.
A két kiválasztott időszak ütköztetése jó ötlet, belefér egy emberöltőbe. Ennek kapcsán pedig automatikusan merül fel, hogy jó lenne, ha az életünket nem a nagypolitika határozná meg. Hiába igyekszünk mindenáron eltekinteni tőle, menekülünk munkába, művészetbe, akármilyen függőségekbe, de teljesen mégsem sikerülhet.
Az apám 21-es lévén teljesen belefért volna a történet szereplői közé, közvetlenül a háború elején érettségizett, majd végigcsinálta a Rákosi, majd a Kádár-rendszert, és hányszor bánhatta meg, hogy 46-ban az amerikai hadifogságból nem vándorolt ki, pedig felajánlották neki. Az anyját akarta látni, aki 47-ben már meg is halt.
Az előadás másokban más emlékeket, asszociációkat kavar fel, a színház hozott anyagból – azaz belőlünk – dolgozik.
A kezdő képben a nyugdíjhoz közeli négy amatőr színészt látjuk a próbák elején, akik a Fővárosi Kefe- és Seprűgyártó Vállalat alkalmazottai. Nagy Mari, Zsurzs Kati, Kaszás Gergő és Kardos Róbert négy, sokat tapasztalt, erős jelenlétű színész, akik a szerepeiknek képesek súlyt adni. Érezzük rajtuk a pályán töltött éveket, és jó megfürdőzni a jelenlétükben. Miattuk ezt a darabot akkor is érdemes lenne nézni, ha netán öncélú szórakozásról lenne szó. Magától értetődően mindannyian karakteresen mások, az általuk formált szereplőt arányosan, túlzások nélkül mutatják be nekünk. Még az is lehet, hogy rájuk írták a szerepet – azt a benyomást keltik mindannyian. A 45 évnél régebbi kapcsolat, a súrlódásokkal teli, de mégis egymás mellett töltött közös évek is elhihető nekik. Az, hogy ki kicsoda és mi fáj neki, egyértelműen és gyorsan felfejthető - meghagyom a felfedezés lehetőségét nektek.
A Gólem nem kikapcsoló-színház - az előadásai humorosak, de a szembenézés is kötelező. A velencei kalmár pedig mindig különösen érzékeny téma volt. Mindennek ára van. Az oldott pillanatok mellett ott vannak a magától értetődő természetességgel viselt sárga csillagos kabátok is, és ezeket még előadáson belül sem jó nézni. (Óhatatlanul is eszünkbe juthat, hogy miért nyelünk le minden korlátozó intézkedést, amelyet egy kormány hoz? Miért törődünk bele olyan könnyen mindenbe, ami rosszul érint? Miért nem lehet a rossz irányba haladó folyamatokat az első pillanatban leállítani?)
Egy gólemes előadás nem nézhető a felületen. Ennyi. Ha valaki ezt tudja, és bevállalja, akkor jellemzően jól jár.
Nem lehetünk eléggé hálásak, hogy először a négy idősebb szereplővel találkozunk és csak aztán fiatalkori énjeikkel: emiatt nem kell végigizgulni az estét, legalább az garantált, hogy túlélték a háborút, nem váltak a holocaust áldozataivá, és ez is valami. Bár, ha belegondolunk, az nem túl jó hír, hogy az az élet, ami nekik jutott leginkább a vegetálásra hasonlított, ahogy a szavaikból kivesszük, és csak részben tudták azt elérni, amire fiatalon vágytak.
A vegetálás sem jó, emiatt jutott eszembe róluk a Tabánban látható Makovecz-emlékmű (az 56-os villamos Dózsa György téri megállója mellett pár lépésre), amelyet azoknak állítottak, akiknek „csak” megnyomorították az életét, de nem gyilkolták meg őket.
A kefegyári jelenetekből ez a pangás-hangulat marad meg, kombinálva ráadásul az öregedés panaszaival.
Az előadásban a két idősík jó ütemben váltakozik, fényváltás is jelzi ezt, bár a színészek és a jelmezek eltérése miatt eleve nem nehéz felismerni az időugrást. Az 1944-es időben egyetemi hallgatók – Bíró Panna Dominika, Horgas Ráhel, Hencz András, Kerekes Márton, Rákos Olivér – játszanak, akiket más Freeszfe-előadásokban is láthattunk már itt vagy ott, már az ő nevük sem ismeretlen. (Egykor az első helyszín feltétlenül az Ódry lett volna, ahol a harmadéveseket megnézhettük először – a múltidézés közben az utóbbi évek legfájóbb fejleménye is eszembe jutott a háborús téma mellé, amelyik most kicsit más színezetet ölt, mint ha ezt az előadást néhány hónappal korábban látjuk.)
Ezek a diákok üdék, elhihető, hogy a légiriadók idején is darabot próbálnának, mert semmi nem fontos igazán, csak az előadás és persze azért a szerelem is... Egy-két váltás után már pontosan tudjuk, hogy ki kinek felel meg. Ők a produkció nyertesei, feltehetően sokat tanulhattak azoktól az idősebb kollégáktól, akiknek a fiatalkori énjét játsszák el.
A próba jelenetei mindkét síkon elég viccesek, és a téma – maga a színházcsinálás – elég vonzó nekünk mezei nézőknek, a közönség reakciói azt mutatják, hogy a többség élénken reagál.
Mindenáron színházat kell csinálni – akármilyen rendszer van és bármennyire is alkalmatlanok a körülmények. Nekem erről szólt ez az előadás, de ennél árnyaltabb a kép: az előadás kapcsán felmérhetjük, hogy mi lett a mi fiatalkori álmainkból, azt az életet éljük-e, amelyre készültünk, és ha nem, mennyire vagyunk kibékülve azzal, ami helyette jutott. Vállalhatóak-e valóban a kompromisszumaink?
Az előadás képes reményt nyújtani, és még az is kiderül, hogy nincs veszve semmi, amíg élünk, és van legalább egy néző, akinek le lehet játszani a darabot.
De ne legyen elég. Legyen tele a havi átlagosan egy alkalom.
Ps.1.Ahogy a Gólem korábbi előadásait is személyesen ajánlották nekem, erre is volt referenciám egy olyan színházi embertől, akinek adok a véleményére, és aki ezen a napon szintén az előadás újranézése mellett döntött. Ha egy elfoglalt színházi ember a mai időszakban egy mások által készített előadásra még vissza is ül, a legnyomatékosabb érv - ennél komolyabbat nehezen tudok felhozni a megtekintés mellett.
PS.2. A fotókat a Gólem Központ honlapjáról töltöttem le, ahol még több is megtalálható
