Bejegyzések

Ez az írás kifejezetten azoknak szól, akik már eddig is érdeklődtek, és várták tőlem, hogy írjak végre megint az Operaházról, és akiktől kaptam már több kérdést a Hunyadi rendezéséről is. Most már elmondhatom, hogy tényleg megnéztem, de külön bejegyzésben jön az előadás ajánlója, nem akartam az épülettel kapcsolatos megjegyzésekkel terhelni, enélkül is 18 ezer karakter lett, és egy egész napon át csak azt írtam. Még néhány óra, és azt is megosztom...

Op6

Amióta 2017. június 25-én a Csillagóra gálán ünnepélyesen elbúcsúztattuk az Operaházat (akkor még elvileg nyolc hónapra, de az optimistábbak is legalább három évben gondolkodtak), volt egy visszatérő vízióm, milyen lesz az a délelőtt, amikor Ókovács Szilveszter főigazgató mutatja majd meg az újranyitott helyet – ha nem is privát túra keretében, de a szokásos sajtós megmozdulások egyikén, amelyekre évek óta rendszeresen mehetek és boldogan megyek is. Az Eiffel épületének átalakulását az első pillanattól követhettem, nyomot hagyhattam az egyes fázisoknak és a folyamatnak is, ahogy lassan, de beépül az életünkbe.

A ráfordított idő köt minket a legerősebben dolgokhoz, emberekhez, erősít meg kapcsolatokat, és így számomra az Operaház megnyitása nyilván letagadhatatlanul kardinális fontosságú, sőt túlzás nélkül: katartikus esemény. 1985 óta 379 előadást néztem meg itt, az éjszakai vetélkedőkön bejárhattam a zsinórpadlástól kezdve a pincéig a ház közönségtől elzárt részeit, felléphettem a színpadra kétszer is, és a lányom autogramgyűjtési időszakának köszönhetően sok művészével személyesen is sokszor találkozhattam megközelítőleg tíz éven át, amikor a rengeteg új bemutató miatt volt évad, amikor hetente háromszor is megnéztünk valamit. Az eddigi 604 operás témájú cikkem mindössze az elmúlt 9 év élményeinek hagyott nyomot, és csak azoknak, amelyek konkrétan az ELŐADÁSOK AJÁNLÁSÁra alkalmasak voltak.

op4

A sajtóbejárásra ezúttal ugyan nem férhettem be, így az esemény másnapján nem posztolhattam a tőlem (az előzmények után joggal) elvárható lelkendezős személyes bejegyzést sem, amelyre  nyilván szükség sem volt, mert 2022. márciusának közepén minden igazi „nagy felületen” is az Operaház szerepelt.

Az épület nem szorul támogatásra, továbbra is el fogja magát adni, ráadásul a turisták számára a jelenlegei helyárai sem drágák, ha a külföldi házakéhoz viszonyítunk, akkor pláne nem.

Mivel a Hunyadi igazán figyelemre méltó előadás (és feltehetően sokkal többen nyilatkoztak róla már, mint bármelyik korábbi operapremierről, hiszen a nyitásra készült), és már most remélem, hogy jövőre nem csak egyszer sikerül megnézni, ahogy idén – a szorosan az előadásra koncentráló ajánló, amely célja, hogy a későbbi években is hasznos lehessen, külön bejegyzést fog kapni. Ez most egy szubjektív bevezető, függetlenül az előadástól.

Mindenképp szerencsés dolog volt, hogy számomra az épülettel való nagy találkozás különválhatott az első előadás megnézésétől, így képes voltam tegnap már csak arra koncentrálni.

Op2

Nem bánom, hogy mégsem rohanhattam be az épületbe a nyitás pillanatában és nem ragadtam ott a teljes megnyitó fesztiválra, amellyel a sajtó eleget foglalkozott, így módom volt két Megyesi Zoltán programra is menni (Máté-passió, Schubert dalest), ahova viszont más nyomhagyással foglalkozó nem jutott el, én viszont ezeknek az igazi célközönsége lehettem.

Bár hozzám alkatilag az Operaház azonnali lerohanása közelebb állt volna, ezek után tudatosan a lassú hozzászokást választottam. Március 16-án szerdán a 6Szín Sirálya előtt benéztem az előcsarnokba, ahol kedves régi ismerőseim, Flóra és Emőke osztották szét a Csontváry-programban részvevő egyetemistáknak a jegyeket a Mayerlingre, az új balett-bemutatóra.
Lehet, hogy az aranyozás felújítása, de lehet, hogy a világítás felerősítése okozta: első ránézésre minden sokkal jobban ragyogott, mint ahogy korábban bármikor. Fél órát töltöttem ezen az estén még csak az előcsarnokban, nézve a közönség érkezését, aztán folytattam az estét az előzetes terveimnek megfelelően.

Megjegyzem: nekem eddig sem volt hiányérzetem az Operaház nézőterén, nem éreztem, hogy a freskókat már ideje lenne átfesteni, sőt igazából még azt sem, hogy a székek zavaróan kényelmetlenek lennének. (Ha nem ültem volna eddig két Vörös Szilvia-előadáson a bécsi Statsoperben, akkor nem érzékeltem volna sose, hogy még mi az, ami adható… például a beígért okosszékek, a nyolcnyelvű feliratokkal. Az feltétlenül előrelépést jelenthet majd nálunk is.)

Op8

Március 17-én az ismerkedést folytattam: ugyan nem láttam az új Hunyadit még, csak a fotógalériát, de kaptam jó pár nézői visszajelzést, sőt kérdést, így mentem el a Faggatóra, amelynek a helyszíne a Vörös Szalon volt.

Ahogy kiderült, az eseményen részvevő további tíz nézőnek sem volt előélménye, így kérdései sem - a műsor eredeti funkcióját nem tudta betölteni. Kocsár Balázs, zeneigazgató és az előadás karmestere, illetve a rendezőként debütáló Főigazgató néhány lényeges dolgot így is kiemelt számunkra. Ahogy ez egyébként sajtóközleményekből, interjúkból is világos volt már számomra, most élőben is hallhattam az előadás létrehozásának legfőbb céljait.

Kocsár Balázs mindenáron egy, az eredetihez közeli verziót akart létrehozni, mégpedig azt, amelyik csak Erkelhez köthető, megtartva a saját átalakításait (az énekesek kedvéért beleírt áriákat), ugyanakkor elvetve minden későbbi betoldást.

A főigazgató két fő szempontja nagyon praktikus, de egy, a házat újranyitó előadás esetén méltányolható: meg akarták mutatni, hogy mire képesek a tárak, így a lehető leglátványosabb produkciót kellett kiállítani a színpadtechnika pazar működését demonstrálva.

Op3

Ugyan nem voltam bent az újranyitás hétvégéjén, de sok ismerősöm igen, és több beszámolóból már tudtam, hogy a közönség érzékeli és értékeli a Hunyadi szokatlanul gazdag látványvilágát, bár a legtöbb pozitív megjegyzés még így is az énekesekre vonatkozott – technikai hibák némileg megzavarták a premiert. (De nem azt az előadást, amelyiket végül én is láthattam. Akkor csak egy beugrás volt – a harmadik azon a héten.)

Gyönyörű lett a ház, és ez után a Faggató után már mintha el is tűnt volna az a majdnem öt év, amíg nem jöhettem be. A lényeg akkor is az előadók személye, ha van kisugárzása egy énekesnek, az működik bárhol, így  az épület hiányát kevésbé érzékeltem, bár rendkívül jól esett újra bemenni. (A művészek feltehetően nem így néznek vissza a helyszín kiesésére, nyilván egészen más élmény lehet éppen ezen a színpadon megszólalni.)

És ekkor jött a váratlan fordulat két nappal később, egy harmadik emeletre szóló ajándékjegy formájában, amelyet a szombati (márc. 19-i) előadás előtt EGY órával kaptam. Ugyan ez balettre szólt, és a leírás alapján is tudtam, hogy a Mayerling nem nekem való, bár a jelmezkészítő műhely ügyességét azzal is meg lehetett mutatni, nemcsak a Hunyadival, de nyilván nem haboztam, és odarohantam az előadásra – elsősorban azért, hogy szétnézzek a harmadikon, ahol lényegében az 1985-2008 közti időszakomat töltöttem.

Op

Itt azért vannak változások.

Az állóhelyeket nem a középső részekre tették hátra, hanem oldalra, így ezek ténylegesen csak hallgatásra alkalmasak. Ahogy megtudtam a nézőtéri dolgozóktól, nagyon sokan megveszik ezeket a helyeket, akik csak az épületet akarják megnézni és kicsit szelfizgetni a csillárral… Ez mindenesetre lehetséges bármely előadás kapcsán, még nem vezették be a beígért rajongói kártyát, eladják az állóhelyeket bonyolítás nélkül is akárkinek.

Ennél jobban érdekelt engem, hogy milyen lett az oldalülés, jellemzően onnan néztem a legtöbb előadást korábban.

Nem érzékeltem itt jelentős változást, akit érdekel az adott mű, kicsit erőlteti magát, kihajol, és már látja a színpadképet, és követheti a mozgásokat.

Ha az ember sok operát néz fentről, akkor azonnal értelmet nyer az énekesek „operai gesztusrendszere”, a kevéssé természetes játék, amely viszont ide fentre is látszik, így feltehetően emiatt alakult ki. Nagy kihívás úgy megformálni egy szerepet, hogy az jó legyen a földszint első sorának, de az emeletieknek is, de amíg az opera nem szorul vissza a Solti terem méretei közé, addig megmarad ez a dilemma is. Azokat, akik csak a hangjukkal is képesek hatni, élvezettel lehet majd innen is nézni – ez az, amire jutottam a Mayerling első része alatt, miközben a csillárt is eléggé megfigyeltem.

Op9

A közönség elég tűrhetően viselte magát, csak néhány külföldi dumálgatott…- teljesen olyan volt minden, ahogy a felújítás előtt. Számomra megható volt, ahogy idősebb hölgyek távcsővel, kicsit kihajolva nagy energiákat tettek bele, hogy jól lássák a balettet, követték az eseményeket.

Sajnos, az akklimatizáció ezen a ponton véget is ért, és miután a liftet is kipróbáltam, jártam a legalsó ruhatár szintjén elhelyezett teljesen új, nagy és kényelmes mosdóban (ezt ajánlom mindenkinek, itt nincs sorban állás, mert nem fedezte fel ezt mindenki. A páholyoknál csak egy-egy személy fér el egyszerre, a harmadikon pedig férfi és női oldalt alakítottak ki, de a teret nem tudták jelentősen kibővíteni.) Ezek után csak hazamentem, hogy a fiamnak ebédet főzzek…- hiába, rákészülés nélkül nem egyszerű elmenni operába, pláne nem szombat délelőtt.

A balettről azt hiszem, hogy a Királyi páholyból sem tudtam volna semmi olyat írni, ami bárkit előrevinne: láthatóan ügyesek és szépek a táncosok, akiket nem ismertem fel...

Op10Kolonits Klára és Pataky Dániel - előleg a Hunyadiból

Ezek után eléggé vártam a Hunyadit, és annak pedig kifejezetten örültem, hogy azt az előadást már önmagáért meg tudom majd nézni, nem leszek már az épület miatt izgatott – tudok majd kizárólag az énekesekre és a rendezésre figyelni. (Ez így is lett.) A hozzám befutó kérdések alapján pedig sejtettem, hogy a rendezés a látványos megoldásokon túl is tartogat meglepetéseket. Ebben sem tévedtem, és a négy órányi, de számomra kicsit sem unalmas Hunyadi volt olyan felvillanyozó szép élmény, hogy magamban is túl tudtam lépni azon, hogy nem a Főigazgató személyesen mutatta be nekem az épületet, és várnom kellett az előadás-élményre is két hetet. (De tegnap aztán a nézőtér közepéről megnézhettem, sajtójeggyel, külföldi újságírók társaságát élvezve...- nagyszerű volt.)

Aki ezt végigolvasta, köszönet érte, várnám persze az épülettel kapcsolatos saját élményeket most is, ha valaki szeretne a saját első találkozásának, vagy az újranyitással kapcsolatos tapasztalatainak nyomot hagyni ezen a felületen, megteheti.

Op7

PS. A fotók az Operaház Fb-oldaláról származnak, Berecz Valter készítette őket.

PS.2. Egy még személyesebb szempont, szándékosan a végére hagyva, hogy ezt már tényleg csak a blogom törzsolvasói lássák, akárki mégse.

Az, hogy a sajtóbejárás keretébe nem férhettem bele, kőkeményen szembesített azzal, hogy hol tartok, mit sikerült az említett 604 operás cikkel (és a többi 2400 prózai ajánlóval) elérni. Jelenleg napi 3-500 közötti olvasót, amely a covid előtt néha elérte a 800-1500-at is, ha igazán jó időszak volt,  akik közül a FB-lájkolásra-kommentelésre-megosztásra mégse vette rá magát több, mint átlagosan 5-10 ember, pedig lényegében csak ezzel érhető el, hogy terjedjen az ajánló. (Van nyolc Patreon-támogatóm is, akik viszont fél éve nem léptek vissza és ezért rájuk egyébként egyenként nagy hálával gondolok, írom nekik a külön ajánlókat is. :)  )

El kell ismernem magamnak megsértődés helyett, tényleg nem tettem bele semmi energiát, hogy a blogomat ajánlgassam, beértem az előadásokéval, így maradtam egy ilyen periférikus felület - rengeteg idő befektetésével. De ugyan érdemes lenne-e a növekedésre törekedni? Vannak-e igazán sokan, akik igazi kritikát vagy blogbejegyzést olvasnak? Van-e idő, igény ilyesmire most, amikor eleve kevesebben járnak színházba? És tényleg érdekli-e a művészeket az ilyesfajta visszajelzés, amelyben - ha nem is durván - de csak megbújik egy-egy kritikai megjegyzés, vagy ha nem, kiderülhet, hogy hárommal több sor van egy kollégáról, így mégsem annyira örömteli az ajánló olvasása? Nem lenne energiatakarékosabb és hatékonyabb egy "fantasztikus előadás volt! <3" komment?

Azt hiszem, hogy kilenc év, több, mint 3000 bejegyzés után be kell látnom tényleg, hogy valóban nincs esélyem nemcsak a színházi közeg teljes lefedésére (ezt már néhány éve el kellett fogadnom, az SzFE-ügy után pláne), de egzisztenciális okokból nem fogok tudni még az Operaház műsorának sem olyan mélységében nyomot hagyni, ahogy éveken át ez megtörténhetett néhány bent dolgozó ismerősömnek köszönhetően.

Amióta megnyílt a Ház, ehhez a „mindent most már majd nem lehet”-hez próbálom magam szoktatni – a kevesebb alkalom tömörebb megírása lesz a következő időszak célja. (A tömörség azért nyilván várat magára, a Hunyadi első nekifutásra 18 ezer karakter lett, és ha most elkezdem rövidíteni, lesz az még 21 ezer is.)

Megfordult a fejemben, hogy jegyszedőként lenne a legtöbb esélyem megnézni az előadásokat, de aztán ezt elvetettem: az ember a saját munkahelyéről csak nem ír blogot, kivéve, ha erre vették fel, másrészt nem tudnék annyira gyorsan lefogyni (bár tudnék!), hogy rám jöjjön az új piros formaruha, amely egyébként remekül áll a hostess lányokon, akikre jó ránézni, sőt beszélgetni is – aki bement már az épületbe, erről meggyőződhet. Annyira nem mellékes szempont persze az sem, hogy az összes prózai színház otthagyása azért elég komoly ár lenne. Így viszont minden este, amikor nem jutok be az Operaházba, írhatok valamely minimális támogatással működő magán- és független színházi produkcióról, amelynek néhány plusz néző is nagyon számít. Ezt az oldalát KELL néznem a helyzetnek. Annyira csökkent az érdeklődés a színházi események iránt, hogy nem futhatok meg pont most. Úgyhogy nem is futok meg. A Hunyadit pedig kicsit még alakítgatom, még nem szívesen engedem el az élményt.

 

Címkék: Ókovács Szilveszter Opera Megyesi Zoltán Vörös Szilvia Kocsár Balázs

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr8517791550

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása