Réthly Attila rendezésének házi premierje már januárban megvolt, sőt a „stream”-en is látható volt márciusban – tudhatjuk meg ezt és további fontos információkat a Pinceszínház színlapjáról.
A hivatalos bemutatónak mégis ez a hétfői tekinthető, amelyre már az új igazgató, Sztarenki Pál beiktatása után kerülhetett sor.
Előző nap már megnéztem az igazgatói pályázatban is szereplő első premiert, Jordán Tamás Ady-estjét, amelyről külön bejegyzés készült, és másnap pedig jött ez, amelyik még az előző korszak arculatához tartozik, és amelyet az új vezetés lényegében megörökölt.
Már most láthatjuk, hogy a váltás fokozatosan fog végbemenni, Sztarenki Pál hozza az új előadásait, de a régieket is ki fogják még játszani. A közönségtől függ, hogy mire kíváncsi, mely előadásokat támogat meg jelenlétével – ez határozhatja meg leginkább a folyamat tempóját.
Mertz Tibor és Bezerédi Zoltán
Miután annak idején beletettem az időmet az igazgató-választás online megtekintésébe, és most eszembe jutott a konklúzióm az előadás megtekintése közben, így ez most idekapcsolódik. Ferencváros képviselőtestülete feltehetőleg a korábbi Pinceszínház irányvonalától legkevésbé elszakadó, szórakoztató és jól kiszámítható színházat szeretne, olyat, amelyben fellépnek ismert és közkedvelt színészek, akikre remélhetőleg a néző is bejön. Nagyon úgy tűnt, hogy nem szeretnének se kockáztatni, se kísérletezni.
A stabil, jól kiszámítható érték mindenképp megjelent a Jordán Tamás-estben, ezt nehéz lenne kétségbe vonni, viszont nem törekedett felhőtlen szórakoztatásra.
Ez a hétfői premier, szinte annak ellentéteként, érezhetően mindenáron ki akart kapcsolni minket, és felvonultatott két igazán remek, sok előadásban bizonyított férfiszínészt, akik engem is bevonzottak, én is miattuk mentem el erre az ismeretlen norvég darabra, amelyet Hamvai Kornél fordításában, 90 percben nézhettünk.
A mezei nézőkből álló közönség ezt a premiert nagyon hálásan fogadta, az előadás közben több jelenetváltásnál is volt spontán taps, sokat nevettek, és egyáltalán: ezt az előadást nem közönségsikerként beállítani teljes hamisítás lenne. A körülöttem ülők, sőt talán a jelenlévők abszolút többsége pont erre vágyott, és tényleg így képzelik el az igazi színházi szórakozást.
Amikor egy ilyen zajos és igazi spontán sikert látok, miközben azzal mégsem tudok azonosulni, akkor nem tehetek mást, mint nyugtázom, hogy ennek a produkciónak nem voltam célközönsége, és legyintek, mert egy néző véleménye olyan nagyon úgysem számít, bárki is legyen az. Sokkal nehezebb persze magamban azt lenyomozni, hogy mi nem tetszett, ha egyszer mindkét színészt, Mertz Tibort és Bezerédi Zoltánt is szoktam mindenben szeretni, miattuk mentem eleve az előadásra, és előre tudtam, hogy komédiáról lesz szó – két idős nyolcvanas asszonyt játszanak el egy idősotthonban.
A skandináv színházzal biztosan nincs bajom, és azzal sem, hogy a bennük ábrázolt világ olyan nagyon különbözik a mi viszonyainktól – a „Minden jól, Elling!” szintén skandináv komédia, amely hangvételében ettől olyan nagyon nem tér el, és azt eddig mindhárom megnézett rendezésben szeretni tudtam. (Érdekesség: először éppen Sztarenki Pál rendezésében láttam a József Attila Színház Aluljárójában.)
Voltaképp egészen mindegy is a darab utóélete szempontjából, hogy nekem mi tetszik, mi nem – a jelenlévők többségének az előadás nagyon tetszett, és ha mindenki elragadtatott lelkesedéssel mesél róla még négy-öt embernek, lehet jövője is.
Azt a kérdést felveti a produkció, hogyan célszerű férfiaknak nőt játszani, mennyire célszerű komolyan venni, vagy paródiaként bemutatni mindezt.
Még egy ideig biztosan morfondírozgatni fogok magamban, hogy a cselekmény valószínűtlensége, egy-egy banális fordulat, vagy esetleg egy harmadik szereplő hiánya zavart-e meg, aki a külvilágot képviselhette volna. Nem lett volna rossz, ha valahogy tényleg elhihető, hogy a két szereplő idős és magatehetetlen nyolcvanas, akik ide be vannak zárva és sehogy nem juthatnak ki…
A darab mondanivalója elég nyilvánvaló, és abba nehéz is lenne belekötni, hiszen azt mutatja be, hogy két magányos ember sorsa hogyan kovácsolódik össze, miként találnak egymásra. Mi nézők nagyon szeretjük az ilyen „szituációs barátságokra” épülő történeteket, pláne, ha hihetőek. (Közben eszembe jutott a némiképpen hasonló Terike és Irén, amelyiket de nagyon tudtam szeretni én is.) A közönség reakcióiból ítélve a többség remekül szórakozott, így minden rendben is van.
Egy néző szerint az utolsó jelenetet sosem fogja elfelejteni, az annyira tetszett neki, beleégett a retinájába. (Milyen szerencse, hogy erről van is fotó - bár a füst épp nem látszik, ami még nyomatékosította a látványt.)
Jelenleg én csak ezt a patthelyzetet, a saját befogadói kudarcomat tudom nyugtázni, és további felesleges szövegelés helyett inkább Herbszt-Véner Orsolya csodálatos képeiből a lehető legtöbbet felhasználtam ebben a bejegyzésben. Ez a galéria a legjobb ajánló azoknak, akik Mertz Tibor és Bezerédi Zoltán időleges átlényegülésére kíváncsiak és velük szeretnének tölteni egy rövid színházi estét.
