Ez a poszt most kizárólag a blogom helyzetéről szól, a fenntartás lehetőségeiről, nem pedig egyetlen konkrét produkcióról.
Eközben persze kilátásban van a Neptun Brigádtól a Bankhitel, az új budaörsi bemutató Takács Katival, a Dohnányiék Don Giovannija, a Szerelmesek városa (a Víg új zenés előadása, ha ez kérdéses lenne), az új Orlai-premier az Amy világa, Pokorny Lia sanzonestje, a Fesztiválzenekar Poppeája, a Kritikusok díjának átadó ünnepsége, hogy csak a következő másfél hétre tekintsek előre – és ebbe az Átrium új Alföldi-előadása még nem is férhetett bele, arra most még csak gondolok. Ezekre mind készülök előre, és ha minden jól alakul, ezekről nagyjából a fenti sorrendben jönni is fognak MAJD a posztok.
De most muszáj ezen túl lennem előbb, és bár a nyár folyamán is kellett volna valamennyit foglalkoznom a saját helyzetemmel, voltaképp örültem, hogy sikeresen elterelt a kéktúra dél-dunántúli etapja (545 km) és az Ördögkatlan (17 előadás, 21 megírt bejegyzés). Nagyon nem szívesen gondolok a hogyan továbbra, de nem elkerülhető.
Ennek tudatában kattintsatok (vagy ne) a tovább gombra.
Július közepén felmondtam a munkahelyemen, mégpedig anélkül, hogy kitaláltam volna, hogy merre tudok továbblépni.
Jelenleg három választási lehetőségem van:
1.Egy másik állást találni, amelyik biztosítja a megélhetésemet, és valamilyen mértékben hagy időt a blogírásra (heti 4-5, esetenként 7 előadás megírása túlságosan időigényes, ennyire nem hiszem, hogy lenne esély, de 2-3-ra igen). Az lenne az igazi, ha tudnám hasznosítani az olasz, illetve angol tudásomat, és a tevékenységet kellően hasznosnak érezném. Persze, akadhatna olyan is, amelyik kellően lekötne, és nem tenné lehetővé a blogírást, illetve a színházba járást – ezzel is számoltam. Színházi beavatással, esetleg operabeavatással nagyon szívesen foglalkoznék 0-24-ben, ha lenne rá valahol mód. Ha valakinek van ötlete, esetleg tud valami álláslehetőségről, örömmel veszem, ha megkeres – nekem továbbra is az eddigi „önszponzoráció” tűnik a legélhetőbb megoldásnak, még akkor is, ha ez a blog működésének csökkentésével jár, viszont talán nem inoghat meg egyik hónapról a másikra.
2.Ha itthon nem akad semmi érdekes/értelmes munka, felmerült bennem, hogy ideje lenne kipróbálni, hogy milyen Olaszországban élni és dolgozni, vagy legalább valamennyi ideig ott létezni, ha már soha nem mehettem ki Erasmussal vagy más módon sem, viszont három évig nem ebédeltem és nem aludtam eleget, hogy legyen egy nappalin szerzett olasz szakos diplomám és minél jobban megtanuljam a nyelvet. Jó lenne végre hasznosítani. Lehet, hogy túl bombasztikusnak tűnik, de felmerült bennem a Budapest-Róma út gyalogos megtétele is, amelyet az idei 1700 km-es kéktúrázásom után nem tekintenék túlzásnak, napi 20-22 km-rel simán tudnék hosszan haladni – a középkori zarándokok is ilyesmi tempóval haladtak.
Ez a kettes számú opció sajnos csak annyit oldana meg, hogy egy régi nagy álmom teljesülne, és írhatnék róla blogot is, de néhány hónap múlva pont ugyanitt tartanék, bár feltehetően felfrissített olasz tudással. (Ha valaki épp erre vágyna, csak nem tudott kivel menni, szóljon, amennyiben megfelel neki ez a tempó és van ideje. Nem ez a legvalószínűbb forgatókönyv, de nem zárnám ki akár a szeptemberi indulást sem.)
3.A harmadik utat a fiam találta ki, aki kevésbé szeretné, ha nem lennék elérhető a délutáni idősávban, amikor megszokta, hogy itthon vagyok mindig, és pingpongozunk. Ő kezdett hozzá az új honlapom kiépítéséhez (talán készen is lesz nemsokára), illetve felvetette, hogy közösségi támogatással legyek akkor „full time blogger”. Megtalálta a Patreon oldalát, és most ki kell találnom, hogy mit tudok felajánlani nektek, akik megszoktátok 8,5 éve, hogy ez egy ingyenes blog, és még egy hete is én magam is így gondoltam ezt a legjobbnak, illetve magától értetődőnek.
De most ezennel felvetem ezt a megoldást, mint lehetőséget, és kiderül, hogy lesz-e elég ember, akinek elég fontos, hogy ez a blog intenzíven és biztosan menjen tovább. Sok kicsi sokra megy, illetve sok vékony szál is megtarthat valakit.
Már eddig is jó nagy különbséget észleltem az aktív támogatók (akik napi szinten lájkoltak, kommenteltek és megosztottak), illetve a statisztika által mutatott olvasók száma között, gyakran akár százszoros különbséget is, így most voltaképp izgalmas kísérletnek is felfogható ez. Hányan lesznek ugyan, akik havi támogatást is hajlandóak lesznek fizetni, csak azért, hogy továbbra is legyen legalább 15 új előadásról szó, ez itt a kérdés.
Aki támogatni szeretne, az kattinthat az alábbi linkre (https://www.patreon.com/mezeinezo) ahol ott vannak a különböző szintek, és igyekszem az extrákat is finomítani, de szívesen fogadok ötleteket is ezzel kapcsolatban. Ami már most körvonalazódik:
-külön a támogatóknak írni fogok heti ajánlót, ami csak a Patreon felületén lesz elérhető,
-elérhetővé teszem a saját naptáramat a felső két kategóriába tartozóknak, pontosan megjelölve, hogy én melyik nap mit választok és itt minden különösebb akadály nélkül találkozhatnak velem (bár ez eddig is így volt, nagyon szívesen beszélgetek színházban bárkivel, ehhez nem kell, hogy akárki támogasson).
-2-3 nappal korábban hozzáférhetnek majd az éppen készülő bejegyzések legelső verziójához, amit általában még 24 órán belül meg szoktam írni, azonnal az előadás után.
-Mondanám, hogy egyéni „tanácsadással” is állok rendelkezésre, de ez eddig is így volt, akárkinek ismeretlenül is adtam tippeket akciós jegyek beszerzésére.
Azt nem ígérem, hogy majd ezek után több bejegyzést fogok írni – ahogy látható az adatokból, eddig is csak kéthetente volt egy olyan nap, amelyikre nem jutott poszt, lehet, hogy már ez is sok.
János ötlete még, hogy a két felső kategóriába eső támogatók javasolhassanak előadást, és néhány többesélyes alkalommal szavazhassanak, hogy mit nézzek meg. Ha van, aki ezt szeretné, én nem zárkózom el – eddig is előfordult, hogy kaptam javaslatokat és el is mentem megnézni csak amiatt előadást, mert egy ismeretlen olvasóm kérte.
Amennyiben 75 ezer forint összejönne a támogatásból, akkor leszek éppen nullán – megközelítőleg ennyit kellene befizetni TB-re és nyugdíjjárulékokra, és ami e felett lesz (esetleg), abból tudnám fedezni a működési költségeimet. Amennyiben jelentősen több, akkor egy nagyobb projektbe is belefogok, és erre ugyan van ötletem, de ebben a korai szakaszban még talán erről nevetséges lenne beszélni.
Tehát itt van a link, aki már eddig eljutott és megfontolta, ezt is köszönöm, és azoknak is, akik eddig is kitartóan lájkokkal és megosztásokkal segítettek és segítenek, hogy a bejegyzéseim több potenciális nézőt elérhessenek.
https://www.patreon.com/mezeinezo
Akit érdekel, hogy miként jutottam el erre a pontra, azok elolvashatják ennek a részletes kifejtését is, ha van még türelmük hozzá.
Most már 3121 napja írom a blogomat, közzétettem 2912 bejegyzést, amelyek közül döntő többségben vannak a konkrét előadásról szóló beszámolók – legalább 1700-at ajánlottam már a figyelmetekbe. (1026 napi ajánló is volt köztük 2015 januárjától 2019. februárjáig, amíg egy technikai probléma miatt nem adtam fel.)
A lepergett nyolc és félévet majdnem végig egy munkahelyen töltöttem, félállásban, és ahogy az óraszámom egyenletesen csökkent (egy itt ki nem fejtendő ügynek köszönhetően), úgy foglalta el az életemet egyre nagyobb mértékben a blogírás. Közvetlenül a covid előtti időszakban volt a csúcspont: a 2019-es karácsony előtti napokban hét közérdeklődésre számot tartó bemutató megnézése és gyors megírása után a téli szünet minden napjára 1500 körüli kattintó jutott, még 24-re és 25-re is. Épp a leállás előtt nem sokkal élhettem át, hogy ha teljes gőzzel írom a beszámolóimat ÉS (!) azokat az előadásokat nézem, amelyekre sokan kíváncsiak, akkor relatíve sokan bele is néznek, naponta többen, mint ahányan a Vígbe beférnek. (A napi olvasóim számát mindig szerettem színházakhoz viszonyítani, a jelenlegi átlagom – 494 fő/nap – talán annyira nem is rossz, ahhoz képest, hogy augusztusra vonatkozik.)
A covid hatása persze durván érzékelhető volt az én statisztikámban is – ahhoz képest, hogy téma se igen volt (csak kevés közvetítésről írtam, nem kötöttek le eléggé), 2-300 kattintó a totális leállás idejére is jutott. Nyilvánvalóan örömmel töltött el, hogy a már megírt bejegyzéseket néha csak fellapozta valaki.
A színházak azóta már ismét működnek, de még korai lenne azt állítani, hogy minden a régi. A nézők láthatóan félnek előre jegyet venni, megunták a jegyvisszaváltási hercehurcákat, és el is kényelmesedtek. Olyan előadásokra is van 1-2 nappal előtte jegy, amelyre normális esetben két hónappal előre kellett volna venni.
A színháziak helyzete ennél összetettebb, nem mindegy, hogy valaki végig kapta-e a fizetését, volt-e a leállás alatt is filmes/tévés felkérése, vagy ellenkezőleg, megélhetési okokból pályát kellett módosítania. Közben nem mellékesen végbement az SzFE átalakítása is, amely a szakadékot még tovább mélyítette a színházi emberek között. (A semmivel nem arányos támogatás már önmagában is elég rossz hatású, a független alkotókat is jó lenne épített díszletben látni néha.)
Mintha egy lefelé menő spirálon haladnánk, ez a legfőbb benyomásom, ha az elmúlt nyolc és fél évet akarnám összegezni. Igyekszem mindent a pozitív oldaláról megvilágítani, de egyre nehezebb, nem lehet nem észrevenni a mozgástér szűkülését azokban a színházakban, amelyek nem az állami támogatásra alapulnak.
A színházi közegen túl még folyamatosan érzékelem a természettudományos oktatás erózióját (a férjem révén), illetve ennél is brutálisabbnak tűnik a covid előtti pillanatokban elfogadott új NAT, amely például a magyar érettségi követelményét meglehetősen előnytelenül módosítja. Ugyan magyar, történelem és olasz szakon is végeztem az ELTÉ-n, de az utóbbi években főleg drámát tanítottam, amely tárgy fokozatosan kikerül a középiskolai tantárgyak közül – így ez még rontott a személyes helyzetemen, éppen mire belejöttem, és sikerült még 35 diákkal is működőképes foglalkozásokat tartani heti egy hetedik/nyolcadik órában.
Az említett tényezők összhatása arra késztetett, hogy a nyár folyamán feladjam az állásomat, és ne keressek másik középiskolai tanári állást sem, hiszen nem tudnám ezt az új követelményt ráerőltetni senkire - már csak azért sem, mert én sem hiszek abban, hogy ez így jó lenne a diákoknak. Több éve fontolgatom ezt a lépést, de most már nem lehetett tovább halogatni. (Még mielőtt valaki rávágja, hogy „ja, kiégett, érthető” – jelzem, én tanítani nagyon szerettem, szeretek, teljesen lekötött, és az egész blogba se fogtam volna bele, ha jut elég óra 2013-ban…Ha a diákok még elég nagy számban érdeklődtek volna a színházi programjaim iránt, akkor meg pláne nem. Az egész blog nem jött volna létre, ha a rengeteg energiámat megfelelően le tudom kötni valamiféle szellemi tevékenységgel, amilyen korábban az olasz szak elvégzése volt.)
Most itt tartok, meglátjuk, hogy miként fejlődnek tovább a dolgok, és merre fogok indulni.
