Miután Sárik Péter és triójának helyzetét megnéztük az előadásban, jöjjenek az énekesek.
Mindkét énekest fokozottan figyelem mióta ezt a blogot írom, igyekszem fellépéseiken jelen lenni, így volt előzetes elképzelésem, hogy mire számíthatok velük kapcsolatban. Énekeltek már közösen Kékszakállút, 2013 novemberében a Pannon Filharmonikusokkal, Reimsben, de én egy színpadon őket együtt csak más produkciókban láthattam, a 2014-es Figaróban nem is egyszer, továbbá az Álarcosbálban, és tavaly a Don Giovanniban.
Ez a Kékszakállú nekem majdnem két és fél év szünet után következett be, és így nem csoda, hogy újult lendülettel vetettem rá magam a lehetőségre, hogy n+1. alkalommal elemezgessem a két szereplő az előadásban feltáruló viszonyát. Akárhogy is, csak ez a legérdekesebb összetevője egy Kékszakállúnak, minden más tényező a két szereplő kapcsolatának megmutatását kell, hogy elősegítse, semmi nem lehet öncélú.
Ez az áthangszerelt produkció a szokásosnál talán nagyobb kihívás számukra, esélyük sincs, hogy rutinból oldják meg a feladatot. Veszik az akadályokat, és megérdemelnek egy külön nyomhagyó bejegyzést azért is, mert sokat tettek azért, hogy sikeresen mutatkozhasson be Sárik Péter átdolgozása. Ez most egy győztes-győztes játszma, Sárik Péter is jól jár velük, és ők is szerencsések, hogy az ősbemutató részesei lehetnek. (Ennyiben alapvetően eltér a darabtól, amely mindkét fél vesztes helyzetbe kerülésével zárul.)
Sárik Péter - Miksch Adrienn - Cser Krisztián
Koncertszerű Kékszakállút látunk ebben a jazzes verzióban, azaz az énekeseknek nem kell játszaniuk, bár arckifejezésükkel, egy-egy mozdulattal mégis többé válnak egyszerű hangforrásnál (mégsem ugyanolyan egy hangverseny, mintha egy felvételt hallgatnánk), viszont számos nehezítő körülménnyel kénytelenek megbirkózni, amelyek nem merülnének fel egy hagyományos produkciónál.
Nemcsak az Trió mozgástere szűkült le, hanem az énekeseké is, bár szerencsére nem olvadtak bele a háttérbe, nem nyomta el őket a kivetítés, és az előadás továbbra is elsősorban róluk szólt, végig fenn tudják tartani az érdeklődést. Bármennyire is szerettem Sárik Péter improvizációit, azaz a műhöz fűzött kommentjeit hallgatni,amikor mintha leállna az ajtók nyitogatása, és emiatt hiába ültem a teremben az ő oldalára, mert nézni akartam a zongorajátékát, az énekesek mégis eltereltek.
(Aki a második részt nem olvasta, annak is legyen itt Sárik Péter fotója)
Ahogy a bejegyzésem első verziójának (zenész) olvasója fogalmazott, aki nézőként szintén jelen volt ezen az estén: paradoxon, hogy Sárik Péter Kékszakállújára mentünk, elvileg róla, az ő koncepciójáról kellene szólnia az egész bejegyzésnek, de mégis az énekesekről írtam a legtöbbet. (Ezért is kapják inkább ezt a külön posztot.) A helyzetről a nemrég bemutatott Figaro3 jutott eszembe, amely a címével ellentétben csak nyomokban tartalmazta a címszereplőt.
A zene kapcsán már júniusban leírtakat nem szeretném ismételni, de még egyszer kiemelném, hogy Sárik Péter a két személy kapcsolatára együtt lát rá, és ez a verzió kevésbé érezteti tragikusnak – Bartók művével ellentétben -, hogy ez a Kékszakállú-Judit kapcsolat nem épült fel. Két egymáshoz kevéssé illeszkedő ember egyetlen találkozás után folytatja tovább az életét majd valahol másokkal. (Bartók szerelmi fájdalma erősen meghatározta a mű létrejöttét, emiatt ragadta meg Balázs Béla librettója, és a címszereplőnek kedvez – Sárik Péter mintha ezt az egész folyamatot képes lenne elfogulatlanul szemlélni.)
Az énekeseket sújtó nehezítő körülményekre visszatérve:
Az egyik a kivetítés, amely persze mostanában koncerteken is egyre gyakoribb, a filmekhez és tévés programokhoz szokott nézőket akarják vele még jobban lekötni. Engem nem zavartak meg ezek az egységes stílusú, esztétikus képek, amelyeket a Kékszakállú ihletett, és nem baj, hogy nem jelentettek igazi konkurenciát a főszereplőknek. Követni lehetett a bennük végbemenő lelki folyamatokat. (A Sárik Péterre koncentráló bejegyzésben nyolc megnézhető ezekből a Gál Krisztián grafikákból.)
A másik nehezítés a mikroport kötelezősége.
A Figaro 2.0 számos turné előadásán láthattam, hogy az operaénekeseket mennyire megviseli a mikroport használata, hiszen egész nagy zárt tereket is be tudnak énekelni, jól hallatszanának ebben a művházban is, de az áthangszerelés (lsd. dob), és talán az egységesebb hangzás érdekében kénytelenek ezt a technikai segédeszközt eltűrni, amelynek ezáltal ki lesznek szolgáltatva. Az, hogy miként hallatszanak, már nem rajtuk múlik ezek után. A mikroport egyértelműen a produkció egyik kiküszöbölhetetlen hátránya, teljesen nyilvánvaló, hogy mind a közönség, mind maguk az énekesek jobban járnának hangosítás nélkül, de ez nem megoldható.
Miután mindkét szólista, Miksch Adrienn és Cser Krisztián, sokszor énekelte a szerepet színpadon is, kívülről tudják a darabot, de jelen esetben mégis számukra nem megszokott hangszerelésben kell megszólalniuk, így érthető, hogy biztonságnak ki van téve a kottaállvány eléjük. A kottát Miksch Adrienn jobban követi, de egyikük sem ebből énekel – Cser Krisztián öt-tíz percenként lapoz csak előre, a rend kedvéért.
A kotta nemcsak őket zavarhatja a szerep átélésében, de egyébként is csökkenti egy énekes szuggesztivitását, ha nem kívülről énekel. Sokkal jobban lehet valakivel azonosulni, ha a tekintete nem vezeti a mi szemünket is a kottájára, így nehezebben válik igazivá egy bármilyen színpadi szereplő.
Jó énekesek esetén koncertszerű Kékszakállú előadásban több esély is nyílik arra, hogy a főszereplők megelevenedjenek, mint színpadra állított verzióban, a legtöbb rendező sokszor túl sok látványelemmel, vagy akármilyen más artisztikusnak szánt ötlettel inkább csak akadályozza őket, ez az eddigi tapasztalatom. (Nem mondok példákat, 58 bejegyzésemhez adódnak hozzá ezek a mostaniak, csak a szépre akarok emlékezni, nem azokra az esetekre, amelyek kiakasztottak a rendezői koncepció miatt, bár nyomot hagytam nekik.)
A két énekes merőben másként reagált az új hangszerelés miatt előállt helyzetre, de ez kifejezőerővel bírt, és a darab alaphangulatába beleillett. A játékstílusukban tapasztalható különbség feltehetően abból adódik, hogy a korábbiakban eltérő karmesteri elvárásokkal találkoztak a darab interpretálása során, és most apró megnyilvánulásaikat senki nem szabályozta, saját fejük után mehettek.
Miután a mű (némileg leegyszerűsítve) arról szól, hogy két egymás iránt vágyat érző ember miként nem talál egymásra, így ez a különbözőség is fontossá vált, koncepciónak is eladható volt – ezáltal is érezhettük, hogy a két távoli világ csak futólag érintkezhet.
A kapcsolódási kísérlet (az ajtók nyitogatásának) követése izgalmas volt ezen az estén, két évnél hosszabb kihagyás után ismét úgy néztem a darabot, mint aki nem tudja, hogy mi lesz a vége, még remélve, hogy alakulhat máshogy is, mint ahogy Balázs Béla librettójában szerepel.
A hagyományos komolyzenei koncerteken alapszabály, hogy az énekesek nem néznek egymásra, csak a hanggal hatnak, nem próbálják megsegíteni apró játékokkal, esetleg érintéssel is a történet kibontakozását. A Kékszakállú esetén már önmagában távolságot teremt, hogy a karmester az énekesek között áll – az összekapcsolódás lehetetlen. (Ha lenne megrendezett mozgás, kötött koncepció, az megnövelné a próbaidőt – talán emiatt nem szokott lenni.)
Miksch Adrienn pályája során megszokhatta ezt az elvárt mozdulatlanságot, és nagyon fegyelmezetten néz minket, nem fordítja el a fejét egyszer sem a partnere felé. Nincs erre szüksége, mivel csak arckifejezésével minden érzelmet ki tud fejezni, látjuk, hogy hatnak rá a sorra feltáruló ajtók, miként bizonytalanodik el, miközben erőt mutat. Éreztem rajta az elszántságot, „a mindehogyan megoldom”- ot. Imponáló volt az egész alakítás, bár nem vártam mást, miután hat éve végignézhettem egy Kékszakállú-castingon a működését, és egy évvel később a megvalósult előadásban is, már akkor lenyűgöző volt.
Megjegyzem, hogy ez a Judit pontosan olyan volt, amilyenre jelenleg vágytam, bár valószínű, hogy ezt a hatást kiváltotta volna belőlem egy másmilyen „minőségi” Judit is. Együtt tudtam vele menni, és persze drukkoltam is, hogy álljon le a nyitogatással. Hiába van megírva a librettó, ha benne vagyok a játékban, mindig reménykedem, hogy szóljon közbe valami, ami miatt mégis leáll a nyaggatással, amikor biztosan látja, hogy teljesen értelmetlen, mert lehetetlen a kapcsolódás. (Sajnos Judit sem empatikus, ez közös vonása a Kékszakállúval, de erre aztán végképp nem lehet közös jövőt építeni.)
Cser Krisztián honlapjának kezdő oldala
Cser Krisztián felkérései között több „mozgásos koncert” is volt. Egy ilyet láttam is, amelyet Fodor Bernadett oldalán énekelt a Müpában, a 2018-as szombathelyit – Komlósi Ildikóval - sajnos ki kellett hagynom, és még felvételről sem láthattam, pedig abban éppen a karmester alakította ki az énekesek játékát egységes koncepció szerint. Ez is egy járható út lehetne, amely a művészhez láthatóan közelebb is áll. A koncertszerű előadásokon is gyakran partnere felé fordul és ezáltal kiemelt jelentősége lesz annak is, amikor épp nem. Most is eszerint a neki jól bevált gyakorlata szerint járt el. Kékszakállú értelmezése alapjaiban tér el a „klasszikustól” – az ő hercege nem méltóságos, inkább jellemző rá a „freudi zűrzavar”. (Pontos idézet a fenti fotón, egy külföldi kritikus írta róla, és éppen ezt emeli ki saját honlapjának kezdő oldalán, tehát ezzel a véleménnyel minden rákeresőnek találkoznia kell. Ez a kiemelt hangsúly is jelzi, hogy ezt a minősítést találónak érzi a művész maga is.)
A basszista szerepértelmezése megbízhatóan kiszámíthatatlan, függ az aktuális partnertől, a helyzettől – nem alakított ki olyan képet a szerepről, amelyhez mindenáron igazodna. Még egymást követő napokon, azonos partnerrel is teljesen mást játszik, kihasználva a rendező vagy a karmester által meghagyott szabad mozgásteret – emiatt is érdekes figyelni az alakváltozatait. A Kékszakállút kiemelten, más szerepeitől eltérően kezeli, és miután teljesen azonosul a herceggel, bármilyen gesztusa autentikussá válik. (Ezt szűrtem le előadásaiból is, de saját maga is nyilatkozott erről, így is jelezve, hogy tudatosan IS viszonyul az általa megélt szerephez, nemcsak ösztönösen építi saját magából.)
A korábbi előadásai után egyáltalán nem meglepő, hogy ő az, aki sűrűn tekintget partnerére, várva a reakciókat. Ez a magatartás önmagában is szerepértelmezéssé válik. Érdekli, hogy Judit miként reagál a várára – a visszajelzésekre tényleg nagyon kíváncsi, Judit számára alig több, mint tükör.
A szereplő erőviszonyai folyton változtak, hol biztosak voltak a dolgukban, hol elfogta őket a kétely, hogy a folyamatokat valóban képesek lesznek szabályozni. A túlzott magabiztosság helyenként (de nem mindig!) érezhetően álarc volt csupán, az önbizalomhiányt hol jobban, hol kevésbé sikerült vele eltakarni. A Kékszakállú helyenként sármos operett bonviván alakját öltötte. Sablonos (más Juditokon már kipróbált) gesztusai lehengerlőek, még a zenekar közeli tagjai is a hatása alá kerültek, és nyilván a nézők többsége is – egyedül Miksch Adrienn Juditjának nem elég ez a férfi, minél jobban megismeri, annál kevésbé.
Ami feltétlenül sajnálatos: minden Kékszakállú-Judit kapcsolatot a rossz időzítés teszi tönkre, a kommunikáció elégtelensége, az egymásra hangolódás hiánya. A Kékszakállú először kéreti magát, majd, amikor már magától adja a kulcsokat és büszkén beszél a váráról, elkésett. Judit már mindenen a vért látja, és csak időlegesen hat rá az az imázs, amivel a Kékszakállú le akarja nyűgözni (ékszerek, virágok, birodalom megmutatása igazi „love bombing”). Nem hisz az ígéretnek, amely meglehetősen túlzó (minden az övé lesz?). Arcán tisztán látjuk a csalódást, amely az ötödik ajtónál érződik a leginkább.
A férfi eközben végig nem érzékeli a nő hangulatváltozásait, önelégülten dicsekszik birodalmával. A zene érzékelteti, hogy van is oka a büszkeségre, és ez még rosszabb – Judit önbizalmát ez nem javítja. Láthatja, hogy valóban szép és nagy a birodalom, DE idegen tőle, és nem tudná önmagát feladni, hogy beilleszkedjen. Leszűrheti a konklúziót, hogy hiányzik ebből az otthonosság, és ha őszinte lenne, akkor visszavonná a „nem kell rózsa, nem kell napfény” kijelentését is.
A kontraszt akkora, hogy ezen a ponton (az előadás felénél) bárki meg lehet arról győződve, hogy itt lenne ideje beismerni a kudarcot és elköszönniük egymástól. Semmi remény nem látszik (ahogy máskor sem szokott).
Ekkor jön a hatodik ajtó, a könnyek tava, amely a férfi fájdalmainak megmutatása. Ebbe beleérthető szerintem akár a lelkiismeretfurdalás is, amely az általa a „régi asszonyoknak” okozott fájdalmakra vonatkozhat, akiket nem tudott elengedni – mindenki fontos maradt számára (forrásként, nem pedig személyként – ezt érezhetjük közben). A nőket nem öli meg, hanem párhuzamos kapcsolatokban létezik mindegyikükkel egyszerre – ez az érzésünk is meglehet, ahogy a hetedik ajtónál hallgatjuk a dicshimnuszokat róluk.
A Kékszakállú ugyan tényleg nem érdeklődik Judit személyisége iránt, nincsenek kérdései hozzá, egyedül az foglalkoztatja, hogy Juditban milyen hatást kelt, és láthatóan nem is képes igazán pontosan lekövetni a nőben végbemenő változásokat, de ennek ellenére egyáltalán nem mondható érzelmek nélkülinek, értéktelennek pláne nem.
A zongoránál: Bubernyák Zoltán
A Bartók által írt zenétől nem tekinthetünk el, és ugyan a szöveg alapján játszmázós, felületesen gondolkodó embert láthatunk benne, a zene akkor is neki kedvez, mutat rejtett mélységeket, és ráadásul sokkal kellemesebb/harmonikusabb a szólama, mint Judité. Az énekes gyönyörű hangját sem érdemes említés nélkül hagyni - ez önmagában is elegendő magyarázat arra, hogyan sikerülhetett a Cser Krisztián által játszott Kékszakállúnak Miksch Adrienn Juditját bevonzania. Míg Sárik Péter átirata ezen az alaphelyzeten semmit nem változtat, összességében csökken a tragikum érzete, alapvetően egy hétköznapi helyzet nézőivé válunk.
Ugyan ez a Herceg végig játszmázik, manipulál, de a hatodik ajtó ténylegesen megmutatja igazi fájdalmát. Cser Krisztián játékában ezen az estén, ennek az ajtónak az éneklésekor ez számomra nyilvánvaló volt. A Kékszakállú előtte, és később a hetedik ajtónál láthatóan alakoskodik (az exek feldicsérése ilyennek látszott, nyoma nincs, hogy három kudarcba fulladt kapcsolatról beszél, Judit öncélú kíváncsiságát jól megbosszulta itt), de a hatodik ajtónál őszintének látszott, erőt vett magán és feltárta gyenge pontját.
A fájdalom, a gyengeség úgy látszik, hogy már Bartók idején is takargatni való volt, most a közösségi média előretörésével még fontosabbá válik, hogy mindenki erőt mutasson, legyen minden nagyszerű, hibátlan, problémátlan. Mintha szégyen lenne, ha valami nem tökéletes, a Kékszakállú mindenesetre így érzi, és már azt hatalmas lépésnek tekinti, hogy egyáltalán a vérző falu várba bevitte Juditot - még akkor is, ha csak az előcsarnokba. A hatodik ajtónál a sebzettség elismerése merül fel keretbe foglalva az első öt ajtó megmutatását, amely nem jelentett valódi nehézséget a hercegnek, csak játszmázott velük.
29 könnyek tava
Ezzel egyedül itt megnyílt VOLNA a valódi kapcsolódásra is az esély. Judit riadtsága jelezte, hogy észleli a bajt, felismeri, hogy a férfi, aki nem olyannak bizonyult, amilyenre számított, még szenved is. Ennek ellenére nem képes öncélúvá váló kíváncsiságát feladni, nem képes szeretettel fordulni felé, korábbi ígéretéhez híven („hideg kövét melegítem, a testemmel melegítem”) annak az érdekét tekintve elsődlegesnek.
A ziccer kimaradt – Judit nem használta fel a kínálkozó lehetőséget a vár elfogadására és egyben elfoglalására, alkalmatlan volt rá.
Az esély mindenesetre megvolt ezen a szerdán, és ez nem kevés – elég sok olyan Kékszakállút láttam már, amelyben a kapcsolat halálra volt ítélve az első perctől, és a Kékszakállú már a "Megérkeztünk" pillanatában átlátta, hogy az egész tévedés, és legszívesebben azonnal kidobta volna a tévedésből felhozott nőt.
A két szereplő próbálkozása az összekapcsolódásra magát a jazzes Kékszakállú kísérletet is jelképezte ezen az estén. Miután a címszereplőt nagyon sokszor elkapta a jazz ritmusa, benne élt a zenében, Judit pedig mozdulatlan maradt mindennek ellenére, (illetve képes volt ezt a látszatot megteremtenie) a két eltérő zenei világ összeegyeztethetőségéről is szólt ez a konfliktus.
Várom az újabb találkozást a két énekessel, amely nem lesz messze: szeptember 4-én Donna Anna és Leporello szerepében lépnek fel a Müpában.
Akit ezek után érdekel, elolvashatja a negyedik részt is arról, hogy milyen további plusz élményeket köszönhetek Sárik Péter átiratának, és a Kékszakállú-téma iránti (35 éves, tehát viszonylag tartósnak mutatkozó) érdeklődésemnek, amely ezúttal a Zempléni Fesztiválra sodort. Várom a következő alkalmat már most.
PS. A fotók a Zempléni Fesztivál és Sárik Péter FB oldaláról származnak.
