Most először voltam a Mézesvölgyi Nyár eseményén, bár már évek óta mindig elolvasom a fesztivál programját, és legyintek: a visszajutás előadás után tömegközlekedéssel lehetetlen. Ennyi. - Aki úgyis autóval jár mindenhova, azért megfontolhatja, a helyszín igazából nincs is messze Budapest közigazgatási határától, és néha üdítő valami egészen új színházi közeget megismerni.
Ezúttal egy volt tanítványomnak köszönhetem a kalandot, emiatt kellemesen telt az oda-visszajutás, és egyáltalán nem bántam, hogy csak éjfélre értem haza. (A színház társasági esemény is, kevesen járnak egyedül előadásra. A közösségi élmény jobb, ha van kivel megbeszélni, ezt nehéz lenne tagadni.)
Földes Eszter - Kerekes József
De milyen volt Schlanger András rendezése, a Bohumil Hrabal talán legnépszerűbb kisregényéből készült „Sörgyári capriccio” Veresegyházon?
Jó lenne tudni, hogy ez az előadás hosszú távon hol lesz megnézhető – ez a kérdés merült fel bennem már az előadás elején. (Feltehetően a helyi művházban.)
Talán nem 1600 fős nézőtérnek való ez elsősorban, amilyen ez a nagy szabadtéri színház – ez az, amiben a megtekintés után eléggé biztos vagyok, de azért egy-egy alkalommal nyilván 30 sornak is lejátszható, ahogy a példa mutatta. Érdeklődés van rá, és ez az alap mindig, a „szinte TELTHÁZ” a szervezőket igazolta, csak az utolsó 3-4 sor volt viszonylag üres a 29 soros tribünön.
Minden előadásnak megvan a maga „hatósugara” és egészen biztos, hogy mást látott az, aki a nézőtér elején ült, mint mi a 23. sorból – nagyon örülnék egy ilyen „elsősoros” néző kommentjének, hogy legalább egy ilyen vélemény is szerepeljen a poszthoz fűzve.
A Kuti Leticia által tervezett színpadi látvány első ránézésre egy díszletraktárra, vagy próbaszínpadra emlékeztetett, ahol egy színjátszókör néha próbálni szokott, és szükség szerint előhúzzák, ami kell. Az előadásban nem egy jelenet amatőr színjátszók előadását mutatja, de az egész is hangsúlyozza a JÁTÉK jelleget, és kiemeli annak fontosságát.
A helyszín (a színészek közreműködésével) viszonylag gyorsan át tudott alakulni a főszereplők hálójává, sörözővé, nyilvános házzá, sőt egy létra (amely gyanúsan ott volt végig a háttérben) segítségével még a sörgyári kémény megmászása is élőben megtörténhetett. Inkább praktikusnak mondanám azt, amit látunk, feltehetően több minden felhasználható volt más előadásokból, és ez a takarékosság több mint indokolt manapság.
A kisregény annyira népszerű, akár filmből is, hogy eszembe sincs a szereplőkről, cselekményről írni, aki ezzel nincs tisztában és ezt mégis olvassa, feltétlenül javaslom, hogy ehelyett inkább most azonnal keresse meg a könyvet és azzal foglalkozzon – akár az előadás megnézése helyett is. Kihagyhatatlan remekmű, és nem is hosszú. Soha senki azt nem fogja úgy eljátszani, hogy jobb lehetne, mint ahogy az ember maga elképzeli. – Ezt a mondatot azért tenném zárójelbe utólag, mert láttam Miskolcon egy hibátlan előadást 1995 márciusában, amelyet két hónap múlva újra megnéztem – felejthetetlen volt Telihay Péter rendezésében Létay Dóra, Kuna Károly, Quintus Konrád, Szegedi Dezső és az azóta már elhunyt Somló István. Ez példa arra, hogy de, megoldható egy nem színpadra szánt csoda-mű színpadra állítása, de az is megjegyzendő, hogy a Csarnok körülményei messzemenően ideálisak voltak, és nagyjából annyian voltak egy előadáson, mint ennek a közönségnek az ÖTÖDE. Az az előadás pontosan ugyanígy kevésbé hatásos lett volna ötven méter távolságból. – Ez alapján feltételezem, hogy tíz méteren belül ez is EGÉSZÉBEN működhetett valakinek, nemcsak részleteiben – különösen akkor, ha nem voltak előélményei.
Egy részlet: Fekete Linda
(Nemrég láttam Hernádi Juditot és Gálffi Lászlót játszani az első sor közepéről, kb. három méterről. Nem vagyok biztos benne így utólag, hogy ugyanolyan katartikus élmény lett volna egy ekkora színpad utolsó sorainak egyikéből. Próza a legjobb színészekkel sem hat akármilyen messziről. Tudomásul kell ezt venni. Erre a színpadra minél zenésebb előadások valók, ahogy a Margitszigetre, Erkelbe, Szegedi Szabadtérire.)
Miután AJÁNLÓt írok, nem kritikát, azokat a részleteket fogom kiemelni, amelyek miatt érdemes volt beülni még a tribün tetejére is.
Szörnyülködő asszonyok
A nézőnek minden esetben nagyon érdemes legalább saját maga előtt tisztázni, hogy miért is megy egy előadásra, és mennyi esélye van annak, hogy jó élményben lesz része. Mindenkinek vannak előzetes tapasztalatai és elvárásai, és ezek erősen meghatározzák a konkrét körülményeken és magán az előadáson túl is, hogy ki milyen benyomásokkal távozik. Mások vagyunk, így lehetetlen, hogy azonosan ítéljünk meg egy produkciót – ennyire egyszerű ez, el kellene végre fogadni, hogy ami nekünk tetszik, másnak nem, vagy fordítva. (Emiatt is nonszensz a kinyilatkoztatás: egy néző – egy vélemény. Ezt az előadást pedig 1400+ ember látta.)
A miskolci csodás emlékem miatt azóta nem kerestem egy újabb Sörgyári megtekintésének lehetőségét, és nem is láttam máskor, bár egy-két lehetőségem lett volna az elmúlt 26 évben azért. (A kísérőm egy 2003-ban látott IBS-beli előadásra emlékezett vissza, Mikó Istvánnal.)
Miután észrevettem, hogy ebben az előadásban Kerekes József fellép Pepin bácsiként, kifejezetten azért mentem, hogy őt annyi hosszú hónap után végre megnézzem, és persze nem kedvetlenített el az sem, hogy további számomra érdekes színészek neve is ott volt az övé mellett. Nem lehet panaszom. Láttam, a színész „betoppanása” az előadást felélénkítette, amikor már kicsit kezdett leülni, éppen úgy, ahogy Pepin a városka életét. Elmondható, hogy habitusa (és ez a szerep együtt) kiválóan alkalmas, hogy „átjöjjön” a nézőtér végéig is. (A többi színész vagy nem ilyen alkat, vagy/és nem volt hasonló helyzetben.)
Kerekes Józsefre ráillett ez a leállíthatatlanul anekdotázó szereplő, átlényegült, és jelenlétével minden jelenetet dominált – előírás szerint, csak azt lehet sajnálni, hogy nem volt többet színpadon.
Még egy kacskaringó (nagyjából Pepin sztorizgatásaihoz hasonlóan én is még halogatom a többiek emlegetését):
Jó esetben egy előadás a színészekre épít, és gyakran előfordul, hogy megtetszik nekünk valaki, akit korábban nem láttunk. Miként válik valaki megjegyezhetővé?
Erre a színlapra nézve csak a közreműködők nevét látjuk felsorolva,a szerepekhez nem rendelik hozzá őket, és szégyen vagy nem, de ez alapján nekem sem sikerült beazonosítani mindenkit. Rengeteg színész játszik vidéken, független társulatoknál is, és az általam rendszerint megnézett évi 250 előadás alapján csak egy töredéküket ismerem. És most erről a listáról nem lettem sokkal okosabb, és „telefonos segítséget” kellett igénybe vennem, hogy például kiderítsem, hogy Janik László játszotta a történet mesélőjét, akinek az emlékképei alapján visszaidézik a városka békebeli (II. világháború előtti) életét. A szép hentesnét játszó Fekete Lindát még innen madártávlatból is megismertem, jól sikerült a nagy berúgási jelenete. Szöget ütött a fejemben, hogy a Francit megszemélyesítő (egyébként veresegyházi eredetű) Mohai Tamást annak ellenére se tudtam beazonosítani, hogy több színpadi előadásban is láttam, és a Drága örökösök összes epizódjában is. Ez nem csak a távolságot jellemzi, illetve azt, hogy nem voltak a 23. sorból jól kivehetőek az emberi arcok, de azt is mutatja, hogy a színész ezúttal egy, a korábbiaktól egészen eltérő figurát tudott összerakni, és a szerep nagysága elég volt ahhoz, hogy ezt megteremtse. Így utólag miatta sajnálom a legjobban, hogy tényleg egy hely sem volt az első sorokban, és még a második részre se tudtunk volna előre osonni. (Nem, nem mentek haza az emberek az előadásról, lekötötte őket.)
A legnagyobb szerep mégis Földes Eszteré, akit a városka minden asszonya irigyel, mivel minden férfi rá vágyik. Alkatilag neki is nagyon való a szerep, de mivel ez jóval összetettebb és finomabban kidolgozott karakter, mint Pepiné, nekem hol működött, hol nem. (Elöl feltehetően végig hatott.)
Az előadásban is ezt éreztem, a zenés jelenetek, különösen a második rész operett-paródiája átjött, más kocsmai beszélgetős jelenetek leültek.
Mohai Tamással
LEZÁRÁSKÉNT még egy kicsit a körülményekről:
Miután 3900+ előadást láttam, azonnal érzékeltem a kezdés előtt, hogy bizonyos fenntartással kell majd kezelnem a saját benyomásaimat.Ebben a pozícióban viszont nagyon jól rá tudtam látni, ha nem is a színpadra, de az azt néző közönségre és a színház körüli tágabb környezetre is. Aki az első sorokban ült, kevésbé észlelhette az autóforgalmat, és azt sem, hogy ez a közönség, amely egészen megtöltötte a legutolsó 2-3 sort leszámítva a teljes nézőteret, mennyire fegyelmezetten nézte az előadást.
Annak ellenére, hogy a büfében zörgős papírzacskóban vonzó pereceket árultak nagy mennyiségben, csak 2-3 zacskó volt hallható, nem volt jellemző sem a mobilozás, sem a beszélgetés, sem az evés-ivás.
Ez a közönség, amely így összegyűlt a Sörgyári capriccióra, érezhetően nagyon vágyott a színházra. Ez a tele nézőtér azt üzente, hogy igen, még ha nem mondható egészen ideálisnak a helyzet, akkor is szükség volt erre az előadásra. Volt minek örülni.
PS. Ezek a nagyon jó (és közeli) fotók a Veres1Színház kedvelői oldaláról származnak, a fotós nevét nem jelölték meg. (Ha valaki megsúgja, azonnal ideírom a nevét - köszönettel.)
