Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Időről időre összesodródó két ember történetét írta meg Gurney „Love letters” című darabjában, amelyet idén 30 éve (1991.04.28-án) mutattak be először a Pesti Színházban Vámos Miklós fordításában, Mácsai Pál rendezésében, Hernádi Judit és Gálffi László kettősével, alig három évvel a New York-i premier után.

Emlékképeim szerint azonnal berobbant a köztudatba, évekig műsoron volt, majd később (2006-ban) a Belvárosi Színházban ismét újraéledt, sőt tavaly néhány nappal a lezárás előtt még harmadszor is felújították (Vácon november 6-án). Azóta – a Centrálban futó felolvasó színházi sorozat miatt – csak vidéken voltak/lehettek előadások, és ez így marad a következő szezonban is.

Love1

Az ötödik, tegnap Szentendrén megtartott előadásról írok, amely egyébként is ajánlható helyszín, itt jól el lehet tölteni akár egy egész délutánt is előadás előtt, és utána még tömegközlekedéssel is könnyen vissza lehet jutni Pestre.

A „Love letters” színészközpontú előadás – a rendező nem tolakodott az előtérbe, és nem lett belőle látványszínház sem: a mindenkori befogadó helyszín biztosít két thonet széket és egy fogast – ennyi kell hozzá mindössze. Ez lehet az Orlai Produkció legkönnyebben utaztatható műsordarabja, „csak” a két elfoglalt színészt kell egyeztetni.

Hernádi Judit és Gálffi László jutalomjátékát nézhetjük két órán át (egy szünettel), mindketten kellő súllyal és szerethetően képviselik egymástól alkatilag olyan nagyon különböző szereplőjük igazságát. Ugyan a színpadon végig külön léteznek, mégis erős az összhang közöttük, bár a Vígszínházban töltött közös pályakezdésük óta nem gyakran voltak egymás játszótársai. (Lehet, hogy ezen kívül csak az „Oroszlán télen” című előadásban? Jól emlékszem?) Érdekes lenne tudni, hogy egészen pontosan összesen hányszor álltak színpadon ezzel a történettel, feltehetően 2-300 alkalommal biztosan, de akárhány közös este is áll mögöttük, mégsem érezni, hogy rutinból mondanák a szöveget. Friss a játék és előadás közben nem levegőtlen a színházterem sem, illetve nem vesszük észre, hogy az.

Megértjük, hogy mi miért történik velük, a nézőtérről ráadásul jobban is tudjuk, hogy mit kellene másként csinálniuk, és rendületlenül várjuk a nagy fordulatot.

love4.png

Az előadásban megismert két „több, mint barát” viszonyának szövevényes alakulását nézhetjük gyerekkoruktól kezdve, akik hol találkoznak és akkor egy időre felizzik a kapcsolatuk, hol évekig a karácsonyi és újévi kötelező üdvözletek jelentik az érintkezést. Épp azokról a szakaszokról tudunk meg igazán keveset, amikor több közük van egymáshoz – akkor találkoznak, és nem leveleznek.

Arra nevelték őket, hogy a saját karrierjük felépítése legyen az elsődleges, megkaphatták a bentlakásos iskola luxusát, ahol kellően rosszul érezték magukat és szükségszerűen elmagányosodtak. Az itt kialakított én-központú hozzáállás értékelhető eredményeket, de kötődési zavarokat is eredményezett – csak látszólag tűnhet egyszerűnek, hogy nagyjából sikerült „a víz felszínén maradni” ezzel a háttérrel. (Másként működhet ez a történet New Yorkban és környékén, ahol lehetnek olyan kőgazdagok a nézőtéren, akiknek a közegéből származnak a szereplők. Nálunk elég felesleges lenne azon töprengeni, hogy milyen károkat okozhat a gyerekek lelkében a bentlakásos iskola – nagyon keveseket érint a téma.)

Mindkettejük élete egy olyan pohárra hasonlít, amelyet egyikük félig telinek, másikuk félig üresnek érez. Másként viszonyulnak a kötelezettségekhez, egyikük racionális, másikuk inkább érzelmi döntéseket hoz – az alkati különbségeket nagyon hangsúlyosnak érezzük, de azt is, hogy szükségük van egymásra, csak soha nem ugyanakkor. Ezt ritkán ismerik be, viszont annál többször fordul elő, hogy a „barát” éppen ezekben a helyzetekben nem áll rendelkezésre. Minél nagyobb igény lenne rá, annál biztosabban elérhetetlen, de az esélye – a régi kapcsolat miatt – ettől még megmarad, hogy egyszer majd nem így lesz… Mi is ezt kezdjük remélni az előadás elejétől, bár a színlapról is tudható, hogy „romantikus levelezés két részben”-nél nem ígérnek többet nekünk, és egyáltalán nem kötelező, hogy a kapcsolat elemzésébe is belekezdjünk a látottak kapcsán.

love2

Van néhány kivételes pillanat, amikor tudjuk, hogy a szereplők mégsem mentek el egymás mellett, rövid időre az igazi kapcsolódás is megszülethet, de mi ennél többet kívánunk nekik, hiszen őket ismerjük meg, nem pedig az előadásban láthatatlan partnereiket.

Bennünk nézőkben is felébred a vágy, hogy a két szereplő útja fonódjon végérvényesen össze, miközben azzal is szembesülünk, hogy ehhez óriási kompromisszumok, sőt önfeladás is kellene, az pedig szintén csak rövid távon lehet megoldás. (Hirtelen a Carmen-Don José kapcsolat fiaskója jutott eszembe párhuzamként, de nem működő kapcsolatokra, amelyek alapja a kölcsönös vágyakozás, még bőven lehetne sorolni rengeteg példát – itt van a Kékszakállú is, amely napokon belül a Szentendrei Teátrum műsorára kerül...)

Nem, ez a tipikus „se veled, se nélküled” esete, amely színházban hálás téma – a való életben annál kevésbé, de attól még ez az előadás vágyat kelt, hogy egy hasonló „romantikus” kapcsolat részesei legyünk, még akkor is, ha szemmel láthatóan nem működőképes.

A történettől már elszakadva végig lehet gondolni, hogy miként jöhetne létre hosszú távú, harmonikus kapcsolódás egymáshoz vonzódó két ember között – feltehetően a kémia mellett alap, hogy mindkét fél a másik szempontjait helyezze a sajátjai elé, és ne csak önmagával legyen elfoglalva. Aki egy ilyen kapcsolatban élve nézi az előadást nyilván kicsit meg is sajnálhatja a szereplőket, hogy erre a titokra nem jöttek még rá. (lsd. a mellékelt egyperces videót a témában – a hosszú kanalak történetéről)

Az előadás kapcsán felmerülhet még a távkapcsolatok életképességének kérdése. Most a covid alatt ez a téma különösen nagy hangsúlyt kapott, megtapasztalhattuk, hogy kapcsolataink egyrésze kibírta a személyes találkozások elmaradását, más részük megszakadt. Láthatjuk, hogy ezen a területen sem azonosak az igényeink, a konfliktusok jelentős része kommunikációs zavarból jön létre, a levelezés, mint kizárólagos közvetítő csatorna nem lehet alkalmas egy kapcsolat életben tartásához, ahogy ezt ez a „szerelmes levelek” című előadás igazolja, amely valóban kizárólag levelek sorából áll.

Ezt és a szereplők viszonyait pontosan kifejezi az egymástól elkülönült színpadi létezés (mindketten minket néznek, hozzánk beszélnek, egymással nem vesznek fel szemkontaktust egyszer sem) – miközben mégis reagálnak a másik közléseire.

Az, hogy alsós korától évtizedeken át miről levelez Andy és Melissa, jelentősen kevésbé lenne érdekes, ha nem két ennyire nagyszerű színész által kelnének életre. Nem véletlen, hogy immár harmadszor veszik elő a darabot, Hernádi Judit és Gálffi László teljesen át tudnak lényegülni, és még akkor is elhisszük nekik, hogy azonosak a szabályszerű és hasznos életre törekvő sikeres jogásszal, illetve a lázadó és alkoholistaként fokozatosan lecsúszó festőnővel, ha már mindkettejüket nagyon sok szerepben láttuk az elmúlt harminc év folyamán. Ezt a varázslatot, az életkori váltásokkal együtt lényegében kellékek és díszlet nélkül, csak önmagukból építkezve megteremtik, jelmezüket sem kell hozzá lecserélniük.

Ennek a darabnak az életre keltéséhez közepesen jó színészek nem elegendőek, ehhez tényleg „A” Hernádi és „A” Gálffi kellenek. Nem a nevük, az inkább a produkció biztos eladhatóságát garantálja. A színpadi jelenlétük, az, hogy olyan érzékenyen tudnak reagálni a másik levelére – egy-egy rezdülésben, grimaszban minden benne van. Az este folyamán rászoktam arra, hogy mindig azt nézzem, aki épp hallgatja az üzenetet, nagyon lehetett élvezni ezt a mesteri játékot, amely hatott is, nem maradhattam érzéketlen kívülálló én sem.

love3.png

Ez éppen az az előadás, amelyikre mindig lesz igény, bármeddig műsoron maradhat.

Megjegyzendő, hogy ez az este a november 14-én ugyanitt elmaradt előadásnak is a pótlása volt. Sokan nem váltották vissza a jegyüket, és az eredeti jeggyel most – nyilván számukra is váratlanul – a produkció esőhelyszínén, a Pest megyei Hamvas Béla könyvtárhoz tartozó színházteremben a saját helyükre ülhettek le. Akik a Művészetmalomba vették a jegyüket, azok pedig bárhol máshol foglalhattak helyet, majdnem kétszer annyi férőhely volt amúgy is.

A magam részéről örültem, hogy az időjárás-jelentések 71% eséllyel vihart jósló prognózisa mégsem vált be, amely teljes mértékben indokolttá tette az előadás áthelyezését, a szervezők elővigyázatosságát. A szabadtéri helyszín kellemesebb lehetett volna, ugyanakkor zárt térben semmi nem vonhatta el a figyelmünket a szereplőkről, ennek a helyszínnek is megvolt az előnye.

Előadás után nagyon kellemes volt feltöltődve a HÉV felé sétálni, és végig beszélgetni egy másik (frissen megismert) nézővel, aki még az első bemutató környékén, azaz 30 évvel ezelőtt látta először ezt az előadást. Szerinte most sokkal jobb a produkció, mint volt – érdemes azoknak is megnézni, akik még a fiatal Hernádit és Gálffit ismerték meg benne.

A Szentendrei Teátrum nyara még csak a félidőnél tart, érdemes átnézni a műsort – mi mindketten biztosan visszajövünk hamarosan, és nagyon úgy néz ki, hogy ugyanarra az előadásra…

Szentendre

PS.Az előadás-fotókat az Orlai Produkció bemutatót beharangozó októberi posztjából mentettem le.

Címkék: Szentendre Mácsai Pál Vámos Miklós Hernádi Judit Gálffi László Orlai Tibor

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr7816638988

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása