Vasárnap este még abban a tudatban néztem meg az angol-olasz döntőt, hogy ebben a hónapban mindössze egyetlen kulturális eseményem lesz - egy vidéki koncert. Elég volt kicsit jobban ránéznem a műsorra, a naptáram pillanatok alatt betelt a következő hetekre, így most egy ideig megint jönnek majd a bejegyzések egymás után. (Maradtak itt-ott kérdőjelek is, még akármilyen váratlan fordulat előadódhat, de a covid miatt most már tudjuk, hogy semmi nem vehető igazán biztosra, csak az, aminek már vége is lett. A nyáron megszokott „esik majd vagy nem?” is még módosíthat a terveimen…)
Feltehetően a hipp-hopp betervezett 13 további hangverseny/színházi előadás egyike sem fog annyi újdonság-elemet hordozni, mint amennyit éppen ez a tegnapi koncert nyújtott, amelyre csak órákkal az esemény előtt határoztam el magam, miután észleltem, hogy az erdélyi lemezbemutató körútjáról frissen visszatért Sárik Péter Trió is közreműködik. Nekik köszönhetően először vetődtem el az immár 29. éve megrendezésre kerülő Vajdahunyadvári Nyári Zenei Fesztiválra és először láttam fellépni Illényi Katicát is – nemcsak hegedülni, hanem (számomra váratlanul) énekelni és az általa preferált különleges hangszeren, a thereminen játszani, amely az emberi hang utánzására különösen alkalmas.
tapsrend közben
A hangverseny előtt voltak félelmeim, hogy erre az alapvetően színházi blogra miként fogok ajánlót írni, de a kétségeim gyorsan megszüntek…
A magyar kulturális életben vannak olyan személyiségek, akiknek a létezéséről mindenki tud, még azok is, aki egyáltalán nem érdeklődnek az illető "tevékenységi köre" iránt. Illényi Katica feltétlenül közéjük tartozik, figyelemreméltó JELENSÉG, jól illik rá az előadóművész megjelölés. Egy személyben kiváló hegedűs, énekesnő, sőt igazi díva, impozáns megjelenéssel.
A vonzó külső fontosságát nagy hiba nem tekintetbe venni – egy előadónál különösen, bár a civil életben is sokat számít. Gyakran látom, hogy az általam követett formátumos operaénekesek legalább háromszor annyi lájkot kapnak egy-egy jól sikerült fotóra a facebookon, mint a legjobb hangfelvételükre. Ilyenkor mindig sóhajtok egyet, de ettől még igaz, hogy a tömegekre elsősorban a külcsín hat, nem a belbecs.
Illényi Katicára nézve könnyen előfordulhat, hogy a nézők egy jelentős része nem virtuóz hegedűjátékától olvad el (számomra mégis ez a legvonzóbb „összetevője” - ez a konklúzióm), hanem azon kezd el gondolkodni, hogyan sikerülhet valakinek ilyen jó formában maradnia évtizedeken keresztül. Az általa kedvelt szűkített derekú ruhák nagyon kevés nőnek állnának jól, ebben minden felesleges deka meglátszana. Ha lenne.
Bármiben fogadnék, hogy ez a gondolat többekben felmerülhetett, mint az a nagyon nem mellékes tény, hogy a művész környékén nincs egyetlen kotta sem, kívülről tudja a teljes műsorát – az énekes és a hangszeres darabokat egyaránt. Jobban hat a nézőkre az, aki nem kottát nézeget, hanem szemkontaktust is képes tartani a közönséggel.
Illényi Katicának egyik nagy erőssége a kapcsolattartás, velünk és játszótársaival is – nem hiába tanult színészmesterséget is.
Illényi Katica előnyös megjelenése, konferansziéi, mozgása egyaránt nagyon szerencsésen kiegészíti mindazt, amit hegedűsként és énekesként nyújt – nagyon koherens egész az, amit kapunk. Lehet szeretni, vagy nem szeretni, de kihívás nem őt nézni előadás közben még akkor is, ha az ember esetleg nem miatta ment a helyszínre.
Miután csak most láttam először, fogalmam sincs, hogy alapvetően ennyire derűs személyiség-e, mint amilyennek a szinte folyamatos mosolygásból tűnik, de még azt is el tudom képzelni, hogy igen. Csak jól érezheti magát, aki így tud zenélni. (Miután Amerikában éltem három évet, láttam néhány embert, aki képes volt akár 0-24-ben végig mosolyogni – lehet ez egy nagyon szerencsésen elsajátított viselkedési stílus része is, tanulható.)
A profizmusa ez után az egyetlen este alapján is megkérdőjelezhetetlen számomra, és a produkciójából akkor is éreznénk, hogy mindenáron felhőtlen szórakoztatást akar nekünk nyújtani, ha a hangverseny elején ezt külön nem mondaná. A covid után mindannyiunkra ráfér, hogy egy kicsit elengedjük magunkat, és erre hétfőn este nyolc és fél tizenegy között adódott is lehetőség. Ez az este egyetlen célja és ez meg is valósul.
Miután idei fellépéseinek nem rövid listájára rápillantottam a honlapján, elképzeltem azt is, hogy évtizedek non-stop pörgése után milyen kihívás lehetett számára a teljes leállás átvészelni, gyakorolni fellépések nélkül.
Feltételezem, hogy mindenki, aki itt tart az olvasásban, nálam több előismerettel rendelkezik vele kapcsolatban, de aki mégsem, annak javaslom a művész honlapjának felkeresését, ahol részletes életrajzából egyértelműen kiderül, hogy rengeteg előtanulmány és munka áll amögött, hogy ilyen könnyedén áll ki közönség elé és úgy hegedül, mintha ez egy egészen egyszerű és magától értetődő tevékenység lenne.
Illényi Katica azok közé tartozik, akik célnak tartják, hogy a zenét (a komolyzenét is) minél szélesebb közönségrétegekhez juttassák el, az elhangzó műsor éppen ezért nagyon sokszínű, Bachtól Edit Piafon és Duke Ellingtonon át egészen a „Volt egyszer egy Vadnyugat”-ig ível. Érezni lehet mögötte egy nagyon széles repertoárt, amelyből még akár tíz hasonló karakterű, de egészen más műsort is összeállíthatna bármikor. Jó érzékkel váltogatja a hegedű- és ének-szólókat, bár én személy szerint kicsit jobban örültem volna, ha a hegedű van túlsúlyban, de feltételezem, hogy már jól ismeri tipikus közönségét, akik lehet, hogy éppen a vokális produkciókat részesítik előnyben. A kétszer 45 perc szinte észrevétlenül telik el, élvezni lehet a (most már némi külső felújításra szoruló) Vajdahunyadvár gyönyörű platános udvarán, átlagos fehér műanyagszékeken ülve.
Miután zárt térben tartott komolyzenei koncertekhez szoktam, először nagyon zavart a szabadtéren elkerülhetetlen hangosítás, pontosabban az a tény, hogy pl. a hegedű hangját a hangszóróból hallottam és nem onnan, ahol a művész ténylegesen játszott, de aztán ezt gyorsan megszoktam. Be kell látni, hogy nincs más megoldás, ez az ára a platánok látványának.
A nézőtér szinte tele volt, nyolcvan százalékra biztosan és ez nem rossz arány. Az némileg aggasztó, hogy most is a szépkorúak dominálnak, és csak átfut az agyamon, hogy miként is lesz ez mondjuk 20 év múlva – min múlik a dolog, a jegyárakon-e, vagy a programon?
Talán éppen a korösszetétel a magyarázat, hogy a szólók után a tapsok annyira nem voltak erősek (visszagondolva egy júniusi budakalászi koncertre a kontraszt nagyon nagy!), de az előadás végére azért összeszedtük magunkat, és két ráadásnyira még sikerült az előadókat visszatapsolni.
A közönségtől némi plusz aktivitást most is elvárnak, és ezt szeretjük is. Tapsolnunk és énekelnünk is kell - ezt a Sárik Péter Trió koncertjein már megszoktam mostanára. A közösen énekelt „A csitári hegyek alatt” meglehetősen szépre sikerült, mi nézők talán itt mutattuk a legjobb formánkat.
Ami pedig a Sárik Péter Triót illeti:
Röviden a másfél hónapon belül megnézett öt koncertjük után csak azt mondhatom, hogy eddig a 2021-es év legnagyobb ajándékának azt tartom, hogy elkezdtem őket is követni. Örülök, hogy láthattam a csapatot gyors egymásutánban többféle helyzetben, és a három hét kihagyás már soknak tűnt ezek után.
Láthatóan képesek mindössze hárman is jól lekötni a közönséget (Bartók-lemezüket a jövő héten kétszer is eljátsszák! – Sárik Péter honlapján ott vannak a tervezett fellépéseik), szinte szimbiózisban léteznek együtt a színpadon a legkülönfélébb partnerekkel (lsd. előző bejegyzésem a korábbi koncertjeikről), és arra is, hogy valakinek alázatosan „alájátsszanak”, ahogy most történt ezen az estén. Sárik Pétert nagyszerű műsorvezetőnek ismertem meg, de ugyanolyan jól tud hallgatni is, és nem esik nehezére, hogy a reflektorfényt nagyobb részben meghagyja az est dívájának.
Örültem, hogy játszottak a Bartók lemezükről is, annak pláne, hogy egy Bach-variáció is elhangzott (már korábban is felmerült bennem, hogy jöhetne akár egy Bach-album is Beethoven és Bartók után, ha egyszer a B-betűs szerzőket preferálja a csapat…)
A koncert közben most is szerettem nézni, ahogy a trió együtt lélegzik, Sárik Péter és Gálfi Attila a színpad két széléről rendszeresen összenéz és aztán rendre jönnek is zongora-dob imprók, mintha barátságos mérkőzéseket folytatnának, miközben azért Fonay Tibor is észrevéteti magát a maga csendesebb módján…
Mivel ez egy ajánló blog, nem tudom nem megemlíteni ezúttal is, hogy augusztus 18-án Sárik Péter jazzesített Kékszakállú-verziója eljut az élő közönség előtti ősbemutatóig (a rádióban elhangzott stúdiófelvételről írtam is ajánlót), és most éppen kaphatóak jegyek is rá, július 31-ig kedvezménnyel. (Az esemény Sárospatakon lesz a Zempléni Fesztivál keretei között.) Az évad nagy zenei eseménye lesz, beláthatatlan következményekkel – remélhetőleg nemzetközi visszhanggal és későbbi turnéval.
Ami pedig a 29.Vajdahunyadvári Nyári Zenei Fesztivált illeti: még négy kitűzött koncertjükre lehet ellátogatni a Városligetbe, amelyet a Szent István Filharmonikusok, a Sabbathsong Klezmer Band, a Budapest Bár és a 100 tagú Cigányzenekar tart.
PS:A bejegyzésben szereplő fotók Sárik Péter fb-oldaláról származnak. Köszönet értük!
