Sárik Péter áthangszerelte, sőt egy stúdióban lemezre is vette Bartók egyetlen operáját, a most már több mint száz éve bemutatott Kékszakállú herceg várát, amely a Bartók rádióban június 8. óta hallgatható – a médiaklikk.hu segítségével pedig ezek után összesen harminc napig elérhető.
Az élő lemezbemutató koncert a Zempléni Fesztivál keretei között (aug. 13-22) lesz, várom, hogy hova és melyik nap fogok menni.
Ezt a bemutatót az év eddigi legizgalmasabb zenei eseményének érzem, és alig hiszem, hogy lehet valami más, amelyik ezt még idén elhomályosíthatja. (Aki meghallgatja és mégis úgy érzi, hogy tud jobbat mondani, kommentben nyugodtan hozzáfűzheti.)
Erre a lemezre való várakozás és Sárik Péter Bartók átdolgozásai az elmúlt két hónapnak minden napját átszínezte, már-már el is tolt a jazz irányába, bár az eredeti célja az volt, hogy Bartókot szerettesse meg a jazz közönségével. Sebaj, biztosan lesznek olyanok is, akikre a kívánt módon hat a lemez.
Ha valaki ismeri a Sárik Péter Trió korábbi „Bartók X” albumát (amelyből a youtube-on már jó régen elérhető egy koncert felvétele, sőt a Spotifyon is meghallgatható a teljes zenei anyaga), az nem lepődik annyira meg, hogy a Kékszakállúhoz is hozzányúltak.
Március végén megláttam egy vicces FB-posztot, amelyen a Sárik Péter Trió tagjai pár másodpercet énekeltek együtt a darabból egy olyan operaénekessel, Cser Krisztiánnal, aki 2010 óta szinte teljesen összenőtt ezzel a szereppel. Ettől a perctől kezdve azonnal várni kezdtem ezt az új, Sárik-féle variánst, mert ennyiből is látszott, hogy érdemes lesz ezzel foglalkozni.
Nagyon gyakran megtörténik, hogyha az ember nagyon szeretne valamit, akkor csalódik a beteljesülés pillanatában. Jelenthetem, hogy ezúttal ez nem így történt, bár eredetileg nem is reméltem, hogy ezt az albumot ilyen gyorsan elkészíthetik.
Jelenleg már 58 élő Kékszakállú előadás után vagyok, és a telefonomra is számos felvétel van letöltve ebből az operából, így NEM vagyok a produkció célközönsége – a papírforma szerint. Miután a darabot rengeteget hallgattam, az lett volna a valószínűbb, hogy a beidegződések nem hagyják hatni ezt az új verziót.
De nem ez történt, már első meghallgatásra felvillanyozott ez az új interpretáció, új nézőpontba helyezte az egész darabot. Talán ez az a „Kékszakállú reneszánsz” már, amelyiknek eljövetelét az örökösök jogainak lejártától vártam.
Ahogy néha szoktam, most is kiemelem: csak a saját benyomásaimról számolok be, egyáltalán nem kizárt, hogy valaki másként éli meg ennek a felvételnek a meghallgatását – nem vagyunk egyformák, és más a hátterünk is e művel kapcsolatban. Amiben viszont biztos vagyok: aki valamennyire is nyitott a zenére, annak megér egy próbálkozást a rádiófelvétel, amelyet ráadásul bármikor ki lehet kapcsolni, pénzbe sem kerül.
Nagyon örülnék, ha azok, akik legalább belehallgatnak, vennék a fáradságot és kommentben leírnák a saját benyomásaikat. Érdekelne, hogy másoknak miről szólt ez a Kékszakállú-interpretáció.
A rövid összbenyomásom: elsőre mindenképp könnyebb és kellemesebb ezt meghallgatni, mint az eredetit. Kevésbé nyomasztó. Idővel arra is rájöttem, hogy miért. Bartók "szépen mondja ki a rettenetet", szó se róla, de számomra műveiből, a megkérdőjelezhetetlenül zseniális zenéből mégsem jön át olyanfajta ÉLETÖRÖM, mint Sárik Péter interpretációjából. Sárik Pétert nézve/hallgatva biztosak lehetünk abban, hogy jó élni.
A két Béla (Bartók és az ötletgazda-librettista Balázs Béla) úgy tűnik, hogy saját tapasztalataikból és alkatukból kiindulva elkerülhetetlen sorstragédiaként gondolhattak a Kékszakállú szenvedéseire, elsősorban a Herceg lelkét mutatják – mintha a sajátjuk lenne, és Juditról még így is jelentősen kevesebb derül ki, bár a darab kétharmadát ő énekli. A Kékszakállú minden kérdésének legfőbb motivációja, hogy saját magáról kapjon visszajelzéseket, mintha külső megerősítés nélkül nem is hinne saját értékeiben. Kell valaki, aki az ajtókat feszegeti és elmondja neki, hogyan látja őt magát.
Ehhez képest a felvétel első meghallgatásakor is az volt az erős benyomásom, hogy Sárik Péter változatában a hangsúly némileg eltolódik: mintha Judit várostromát láttatná inkább. A két emberre együtt esik a reflektorfény, és persze a dominanciáért folytatott harcra. Érzem ezt a külső látószöget, és kellemesnek is találom.
Miután én 2014 óta több bejegyzésben leírtam a két szereplő viszonyai kapcsán mindazt, ami eszembe jutott az élő koncertek által inspirálva, most ezzel nem terhelem meg ezt az ajánlót, sőt még a szinte kész legújabbat is szándékosan befagyasztottam, bár nem biztos, hogy ennél jobb apropóm valaha lesz, mint ez a mostani.
Ami rendkívül lényeges mégis: Sárik Péter változata ugyanúgy tág teret ad az értelmezésnek, mint az eredeti Bartók mű, azaz a rendező/karmester (ezúttal Hollerung Gábor az, a Budafoki Dohnányi Zenekar élén) és/vagy az énekesek döntésén, pillanatnyi hangulatán, egymáshoz fűződő viszonyán is sok múlik (majd, amikor nem stúdióban rögzítik, hanem közönség előtt éneklik el). Ugyanaz a két énekes egymást követő napokon is tud egészen eltérő módon reagálni a másikra, és a koncertek (és az újranézés) szépsége éppen abban rejlik, hogy ezeket a különbségeket a néző idővel észreveheti. (Aki erre szeretne bizonyítékokat, azok a milánói, vilniusi, illetve luxembourgi bejegyzéseimre pillantsanak rá – ennek a jelenségnek hagyok nyomot.)
Ahogy a való életben is napról napra ingadozhatnak az erőviszonyok két ember között, úgy változik percről percre a kapcsolat minden Kékszakállú előadásban is az énekesek között.
Ez a stúdiófelvétel, amelyet szólamonként vettek fel, hogy minél precízebb legyen, egyféle állapotot rögzít, de könnyen előfordulhat, hogy az élő bemutatón egészen mást fogunk tapasztalni, még akkor is, ha ugyanez lesz a két szólista. Fontos tényező, hogy ehhez a változathoz „csak” 21 zenész kell, nem közel száz, amennyit Bartók előír. (Talán ez a kevéssé praktikus létszám is mutatja, hogy Bartók tényleg gyakorlatlan zeneszerző volt, ahogy nem egyszer ezt leírták. – Van, hogy az énekszólamot nagyon erősen takarja a zenekar, erre egy egészen friss példám is lenne…)
Nagyon örültem, hogy közel két év nyugalmi állapot után, ameddig egyáltalán nem vettem elő a felvételeimet, ez a Sárik Péter-féle verzió új nézőpontot adott és ismét friss szemmel tudtam a Kékszakállúra ránézni, szinte úgy tudtam meghallgatni, mintha első élmény lett volna.
Élveztem, hogy így kevésbé tűnt rendkívülinek a történet, a várat mintha komfortosították volna, az erőviszonyok kiegyenlítődtek. Valamivel esélyesebbnek tűnt számomra az, hogy a két szereplő végül egymáshoz idomul. Mintha ez a Kékszakállú tényleg csak egy lenne közülünk, egy olyan ember, aki kommunikációs zavarokkal küzd, már sarokba szorítva érzi magát attól, hogy a nő a hívását elfogadta, és nehezen tud kilépni ebből a védekező pozícióból. Ezzel a magatartásával Juditból ő maga csinál támadót, így a konfliktus már megszületik, amikor még csak a kölcsönös ismerkedésnek lenne az ideje…
(Erről eszembe jutott egy Fodor Ákos haiku – Ha harcnak fogod fel az életet, már el is vesztetted.)
A felvételt hallgatva azonnal a puhaság szó jutott eszembe, és nemcsak azért, mert Judit a szövegben megígéri, hogy halkan és puhán fogja az ajtókat nyitni.
21 zenésszel minden szükségszerűen puhább, mint százzal – a zenekar áténeklése nem válik első számú problémává Juditnak sem, különösen egy stúdióban.
Sárik Péter FB-oldaláról: a lemezfelvétel időszakában Sárik Péter, Cser Krisztián, Miksch Adrienn és Hollerung Gábor
Cser Krisztiánnak erről a Kékszakállújáról sokszoros hallgatás után is az a véleményem, hogy ez puhább és hajlíthatóbb, ha tetszik kevésbé határozott már az elején, mint amilyennek néhány korábbi előadásán láttam. Ha valaki tényleg ránéz a korábbi Kékszakállú írásaimra, találhat nagyon sokféle „CSK-KSZ”-t, mivel két egyformát nem láttam tőle. Szó nincs róla, hogy az énekes kialakított volna magában egy Kékszakállú képet, és azt berögzítve minden alkalommal ugyanazt a szerepfelfogást mutatná be, ha van rá felkérése. Ehelyett éli a figura életét, és az adott helyzetben reagál az aktuális partnerre. Remélhetőleg még évtizedekig módja lesz ezt a figurát további alakokban is megmutatni nekünk - az eredeti zenével is és ebben a jazzesített változatban egyaránt érdekes lesz, hogy milyen utat jár be a későbbiekben még.
A korábbi több hónapos kiesés, a stúdió felvétel által kreált helyzet szokatlansága és nagyobb nyomása is hathatott, a partnertől való szükségszerűen nagyobb távolság is mind befolyásolhatta az alakítását és persze az, hogy nem volt rákényszerítve, hogy egy hatalmas zenekart áténekeljen. Ezek (és még akármi más is) oka lehet, hogy ezt a Kékszakállút némileg depresszióra hajlónak éreztem az előadás elején.
Ez távolról sem egy magabiztos herceg hangja, hanem valakié, aki már rég beletörődött, hogy nem talál megfelelő társra, és most Juditot mindössze azért hívta (vagy hagyta, hogy kikényszerítsék belőle ezt a meghívást), hogy elmondhassa végül, igaza volt – úgyse működik a kapcsolat, és idővel kereshet egy újabb „beszélő tükröt”.
Miksch Adrienn Juditja emiatt is szükségszerűen határozottabb kell, hogy legyen, magát is győzködi, hogy menni fog a „vármelegítési projekt”.
Miksch Adrienről ebben a szerepében csak két élményem van, egy előadás és egy korábbi felvétel -, így ezek alapján kisebb megalapozottsággal tudom mondani, hogy MINTHA ez a Juditja talán a szokásosnál magabiztosabb-erőszakosabb lenne. Szájából a „mert szeretlek” kevésbé hangzik meggyőzően, és persze mivel nem sikerült igazán idillnek látni a két ember kapcsolatát (volt előadás, amikor igen – nem kizárt, hogy ilyen pillanatok még egy Kékszakállú előadásban is adódnak!), így csak felmerül az a messze vezető kérdés, hogy mit jelent a szeretet hangoztatása egy játszmában, amilyen ez (érzelmi zsarolást), és hogy nézne az ki, ha valaki tényleg képes lenne jól szeretni.
A mezei nézőt egy Kékszakállú előadás után semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy elképzelje, hogy mit tett vagy tehetett volna ez a két ember, ha empatikus, ha kölcsönös szeretetre épül ez a viszony, amelyben mindkét félnek automatikusan a másik, elvileg szeretett ember jólléte lett volna a prioritás, nem saját maga boldogítása minden áron. Mondjuk: a Kékszakállú nem játszmázik az első öt ajtóval, ezeket megmutatja, Judit pedig amennyiben ezeket így nem tudja elfogadni, elköszön és semmiképp nem feszegeti a többit. (Ez csak az én megoldásom lenne, bárki bármit elképzelhet – még az is, aki egyik szerepet sem tudná elénekelni.)
A magam részéről nagyon bízom abban, hogy Sárik Péter interpretációját meghallgatva (később majd megnézve) a felnőtt életük elején tartó nézők nem lemondóan fognak legyinteni, nem az lesz a konklúziójuk, hogy hiába, a férfi-nő kapcsolat teljesen esélytelen, hanem inspirálni fogja őket a mű arra, hogy NE IGY kezdjenek bele egy párkapcsolatba, a játszmázás helyett válasszák a nyílt, kölcsönös kommunikációt, bátran bízzanak abban, hogy lehetséges megtalálni azt, aki majd szintén nem taktikázik, manipulál.
Persze, ha Sárik Péter és csapata ezzel a felvétellel „csak” annyit tett, hogy többen meghallgatják a Kékszakállút eredetiben, az is nagyszerű. De ha csak két-három olyan ember is lesz, aki tanul a mű által felmutatott „vesztes-vesztes” játszmából, párkapcsolati modellből, az még komolyabb nyereség lehet, amiért érdemes volt ezt az átdolgozást létrehozni.
Ahogy meghallgattam zsinórban többször is a felvételt, természetesen eszembe jutottak praktikus szempontok is. A” Bartók X” lemez a trióra készült, nincsenek egyeztetési nehézségek, nincsenek plusz költségek (szólisták, zenekar), és így nem okozhat leküzdhetetlen nehézséget egy-egy koncert megszervezése.
Gálfi Attila, Fonay Tibor és Sárik Péter - a Sárik Péter Trio Samu Mihály fotóján (Sárik Péter FB-oldaláról)
A Kékszakállú esetén ezt a változatot nyilván ritkán lehet majd előszedni ebben a formájában, így én nagyon örülnék akár egy még kevesebb hangszerre (akár csak a trióra leszűkített), viszont gyakran előadható változatnak, sőt nyitott lennék arra is, ha Sárik Péter eggyel még tovább lépne, és a zenei motívumokból készítene egy jelentősen rövidebb, improvizációs változatot, amelyben még több Sárik lenne, bár Bartóktól továbbra sem szakadna el…
Ahogy látszik, a mű hatására a fantáziám nagyon beindult. Ezt feltétlenül támogatta az a tény, hogy a lemezbemutató hetére három koncertet is beterveztem tőlük, most értem haza a másodikról éppen és holnap még jön a következő.
Ennek a tapasztalatairól külön bejegyzés készült, de a konklúziót előre bocsátom: Sárik Péteren és zenésztársain a koncert minden egyes percében érződött, hogy mennyire boldogan zenélnek. Az ilyen fokú játéköröm olyan erős hatású, hogy semmiképp nem tudjuk függetleníteni magunkat tőle.
Most az újranyitás idején nem ő az egyetlen zenész/színész, aki örül annak, hogy megint művészként nyilvánulhat meg, de azért ritka, amikor valakinek az arcára a boldogság ilyen nyilvánvalóan kiülne. Jó, hogy így van, és valami azt súgja, hogy a nagyon nyomasztó Kékszakállút is képes lesz majd ilyen derűvel játszani nekünk…Várom az augusztust nagyon.
